Ditta hagyatéka

2017. május 25., csütörtök

1 megjegyzés
Egy ideje ritkábban írok ide, a legelső kataliszt-blogba. De van mentségem: egy éve új blogot indítottam, a Kataliszt bakancslistája címűt. Abban már most mintegy 120 poszt található, tehát átlagban oda havonta tízszer írtam :) és amúgy is, szinte, vagy nem is szinte, a "bakancslista" a testvére ennek a legelső kataliszt-blognak, így egybe lehet őket számolni.
Sőt, elárulom, hogy dolgozom egy új blogon is, amiben külföldi zenei emlékhelyeket szeretnék bemutatni. ZENEVÁNDOR lesz a címe, hamarosan azt is elkezdem nyilvánosságra hozni. Szóval nem lazsálok, sőt!!!

Ditta fiatalon  (playliszt.reblog.hu)

De maradjunk a Kataliszt bakancslistájánál, amely magyar zenei emlékhelyekről szól. Nemrégen mutattam meg benne, hogy hol lakott az Egyesült Államokból özvegyen hazatért Bartókné Pásztory Ditta.

Ditta idősen: Reismann Marian felvétele (fotomuzeum.hu)

Ezt egészítem most ki. A közelmúltban ugyanis a Zenetudományi Intézetben jártam, ahol remek kiállítást néztem végig Bartók feleségéről. Szerintem nemcsak kifejezetten zenekedvelőknek, bárkinek érdekes lehet, hiszen egy női sorsot mutat be relikviákon keresztül. Ezek között rengeteg divatcikk, ruha, kiegészítő  is van, amelyekkel egy jó félszázadot magába foglaló, igazán látványos időutazást tehetünk. Szerencsére lehetett fényképezni (igaz, a világítás miatt nem a legjobbak lettek a képek, de azért nézhetők), így most ennek a kiállításnak a képeit ebben az első blogomban mutatom meg.

Pásztory Ditta (19031982) végrendeletében hagyatékának egy részét Voit Krisztinára (19402010), Bartók Béla húgának unokájára hagyta, aki Bartók Dittának írt levelei kivételével ezt a hagyatékot tartós letétként átadta a Zenetudományi Intézetnek.

A kiállítás a rendkívül gazdag tárgyi gyűjteményt mutatja be. 

Mint a katalógus írja, különös értéket képviselnek Bartók személyes tárgyai és az egykori lakásaikat díszítő, népi hímzéssel készült textíliák és art deco iparművészeti tárgyak.

Bartók tárgyai


Sokác szoknyából készült falvédő

Kalotaszegi kötényből készült párnahuzat

Kézi hímzésű falikép
Zsolnayjuk is volt:


A hagyaték legnagyobb részét Pásztory Ditta ruhatára teszi ki, amely az 1920 körüli évektől az 1982-ig terjedő időszakot öleli fel (Bartók és Ditta 1923-ban házasodtak össze).

Előtte kukkantsuk meg a kislány és a fiatal lány Pásztory Dittát:



Fehérhímzéses csodák a fiatal Ditta ruhatárából:




Pamutvászon strandpizsamaegyüttes, 1940 körül:



Nagy számban láthatók a kiállításon az 1960-as és 1970-es évekből származó ruhadarabok ...

 



... valamint kalapok, cipők, kabátok, sálak, kendők, szemüvegek és kozmetikumok.




Ditta kendőiből, sáljaiból alakították ki ezt a faliképet


Kiemelkedő fontosságúak a művészi pályát kísérő elegáns fellépőruhák, cipők és különféle kiegészítők:






Bartók maga nem sokat adott a divatra. A minőséghez ragaszkodott, de egy-egy öltönyét évtizedekig is hordta (igaz, azokat lehetett is...). Agatha Fasset, Bartókék amerikai éveinek fontos tanúja írta le, hogy egyszer Dittával, ahogy ma mondanánk, "csajos" vásárlást terveztek, Ditta cipőt szeretett volna venni; mire Bartók megkérdezte, hogy minek, hiszen feleségének van cipője... Azért a hagyatékból ítélve, házasságuk alatt Ditta divatügyben a sarkára állhatott és úgy tűnik, Bartók is megértette, hogy egy nőnek szüksége van arra, hogy több cipője legyen, mint egy :)



A kanizsai cigányprímás esete Halis Istvánnal

2017. május 14., vasárnap

2 megjegyzés
Horváth Laci (1858-1917) a Millennium korának kiváló nagykanizsai cigányprímása volt. Blogomban az ő eseménydús életéből szemezgetek érdekes történeteket.

Eddig elmeséltem, hogyan találkozott Kossuth Lajossal, később a török szultánnal és hogyan járt túl a kanizsai finánc eszén.

Mai sztorim illusztrálja, hogy 1896-ban Lacit és zenekarát országosan is a legjobbak között tartották számon. Markó Miklós budapesti hírlapíró, a közismert Vasárnapi Újság munkatársa őket is beleszerkesztette millenniumi kiadványába, melynek címe: Czigányzenészek albuma. Benne, alcímének tanúsága szerint 80 elhalt és 320 fővárosi, vidéki és külföldi prímás és jelesebb zenekari tagok arcképével, s ezt már én teszem hozzá, az arcképeken kívül szerencsére életrajzokkal. A kortárs prímások terén ezeket az életrajzokat nem maga a jeles hírlapíró vetette papírra, hanem kiosztotta a feladatot az illető muzsikusoknak, ő pedig beküldött anyagaikból szerkesztette össze a könyvet.

Laci először is fényképeket csináltatott magáról és a zenekarról az akkori legjobb kanizsai fényképésszel, Mathea Károllyal.


Ezeket már megmutattam a korábbi részekben, de most újra ide másolom őket: 




A fényképezés után lépett a történetbe Halis István, akit Laci arra kért fel, hogy írja meg életrajzát és a zenekar történetét a könyv számára. 

Halis István

1896 tavaszán Halis városi tisztviselő, árvaszéki ülök volt Kanizsán, mellette közismerten írástudó, a város történetével foglalkozó ember.

A Zalai Közlöny 1896. április 18-án megjelent számában rögzítette, hogyan is született meg az életrajzi cikk. Megírása sürgős volt, viszont Halisnak aznap jelen kellett lennie a városi közgyűlésen. Így beültette Lacit akkori szép városházánk nagytermének karzatára azzal, hogy ha vége lesz az ülésnek, menjen le hozzá az irodájába, hogy megbeszéljék a dolgot. Az ülés véget ért, Halis várja, várja Lacit, aki csak nem jelentkezik. Felballag újra a nagyteremhez, a karzati bejáróhoz. Léptei zajára odabentről nagy dörömbölés és káromkodás hallatszik. Hát, kiderült, hogy Laci elaludt az unalmas ülésen, ráadásul nem egyedül, hanem többedmagával; a városháza derék házmestere pedig, nem nézve körül, ülés végén mindannyiukat bezárta...
De hepiend lett, a tanácsos úr kiszabadította  a bezártakat, s a Laci információi alapján megszületett cikk időben oda is ért a pesti szerkesztőhöz. Laci pedig egy igazi kubai szivarral honorálta Halis fáradozását, amit Velencében Don Carlos spanyol trónkötetelőtől kapott...

A teljes cikket el is olvashatjuk: 


 

 A Czigányzenészek albuma, amely nélkül ma nem ismerhetnénk fényképet Horváth Laciról és zenekaráról, szerencsére 2006-ban reprint formában megjelent.



Amúgy pedig könyvéből Markó Miklós Erzsébet királynénak is küldött példányt, aki azt elfogadta könyvtára részére és a szerzőt kezdőbetűivel ellátott gyémántos melltűvel ajándékozta meg. Sissi talán megnézte a könyvben a mi Lacinkról szóló részt is... 

Végezetül pedig itt van a könyvből a teljes két oldal, amelyből a másodikon már a következő szócikk is elkezdődik:


Azt hiszem, most egyelőre elbúcsúzunk Horváth Lacitól. Ide a blogba csak sztorikat válogattam róla, de életét és pályáját megírtam egybefüggően is; azzal szeretnék majd pályázni a karácsony körül megjelenő Kanizsai antológiában való megjelenésre.






A kanizsai cigányprímás esete a finánccal

2017. május 7., vasárnap

4 megjegyzés
A 100 éve elhunyt Horváth Laci cigánypírmás életének epizódjaiból válogatok.

Fénykorában a zenekar nyilván nagyon jól keresett, különösen külföldi szereplésein, bár a gázsit úgy nagyjából 14 részre kellett felosztani és költségeik is adódtak. A török szultán nagyvonalú pénzajándéka egyszeri alkalom lehetett a zenekar életében... Amikor Kanizsán játszottak, sokat és sokfelé, sok különböző alkalomhoz muzsikáltak: kávéházakban, éttermekben, bálokon, városi ünnepségeken, magánosok meghívására. Itt már biztosan rapszodikus volt, hogy mennyi gázsihoz jutottak. Bár ők az 1870-es évek végétől az 1900-as évek első évtizedéig országos viszonylatban is közismertnek számítottak, biztosan voltak időszakaik, amikor nehezebben éltek.  Kiöregedve pedig őket is elérte az öreg cigányok nótában is megénekelt szomorú sorsa...

Horváth Laci és zenekarának egy része, a fénykorban (1896)

Akkoriban persze még nem volt adóbevallás... De egyszer, még a zenekar legjobb éveiben Oszeszly Antal finánc elhatározta, hogy meg fogja adóztatni a Kanizsán működő cigánybandákat, jövedelmüknek megfelelően. Magához hívatta hát először Horváth Lacit. Laci ünneplőbe öltözve jelent meg a jeles úr előtt, mert azt hitte, muzsikálásra akarja felkérni őket. Néhány mondat udvarias társalgás után a finánc a tárgyra tért. Innét a Zala tárcaíróját, Kanitz Ferencet idézem, aki Oszeszly halála kapcsán emlékezett vissza a történetre. A tárca a Zala 1891. október 11-i számában jelent meg azzal, hogy maga az eset körülbelül három évvel korábban történt. Azon a nyáron Laci Budapesten az Opera kávéházban muzsikált zenekarával. 

Az egykori Opera kávéház, az Operaház mellett

Mennyit kerestek ti egy évben, te Laci?
Laci azonnal megérezte, hogy itt biz a kárukra törnek, s egyet simítva az ő olajbarnás flegmatikus arcán jámboran felelte:
Egyedül magam, tekintetes úr, csak húszezer forintot de azt hiszem, hogy köztünk mindegyik "keres" ennyit. Különben az attól függ nálunk, kinek mennyi az "évi szükséglete".
Oszeszly nagyot nézett e beszéd hallatára, finánc tehetségének hízelgett a mondott nagy numerus, de hogy a mondottakat jól megértse, újból kezdte:
De te Laci, jól megérts, azt kérdezem, hogy mennyit "keresnek" egy évben a zenekar tagjai, kinek te vagy az első prímásuk.
Értem, tekintetes úr! Hát mondom, hogy átlag egy-egy fejre lehet húszezer forintot számítani.
No Laci, hát én nem akarok rossz emberetek lenni, azért nem is veszem fel az adótokat a saját vallomásod szerint húszezer forint kereset után, hanem csak 5000 forint után egyenként. Azt hiszem, meg lesztek velem elégedve.
Ami azt illeti, tekintetes úr, inkább tessék az után felvenni, amit "keresünk" mert az igaz, hogy mindegyik közülünk már valami tíz év óta "keres" húszezer forintot - de az is igaz, hogy közülünk eddig még egy sem "talált" tán húszt krajcárt sem. Nagy a mi szerencsétlenségünk, tekintetes úr! Amit meg úgy muzsikálás közben összetányérozunk, az alig elég kenyérre, nem kerül abból adóra egyetlen fillér sem. 
Nagyot nézett a mondottakra Oszeszly Antal de belátta, hogy most az egyszer a Horváth Laci lefőzte a finánc tudományát.
Nem is bolygatta többször ezt a dolgot, de Lacinak keményen meghagyta, hogy erről az esetről senkinek egy szót szólni ne merjen. Én mégis megtudtam igaz, nem a Lacitól, mástól. 
Most legutóbb is, hogy bajának orvoslása végett [Oszeszly] Budapesten járt, megkereste az Operakávéházban Horváth Lacit, s az egész bandát jól megtraktálta sörrel. S mikor már Laci minden kedvenc nótáját eljátszotta mintha érezte volna, hogy most hallgatta Horváth Laci játékát utoljára tőle igen érzékenyen elbúcsúzott. 

Az Operaház mögött, a fehér napellenzők alatt az Opera Kávéház