Egy salzburgi "reneszánsz ember"

2015. augusztus 30., vasárnap

2 megjegyzés
Legutóbbi posztomban szóltam, helyesebben A salzburgi szobalány írója szólt a város története kapcsán Salzburg egy érdekes és meghatározó személyiségéről, Wolf Dietrich von Raitenau hercegérsekről és megemlítette, hogy életét rabságban fejezte be saját várában... Pedig a turista alig sétálgathat a városban anélkül, hogy elő ne kerülne a neve mint nagy építtetőé és mecénásé.

Története azért is érdekelt, mert a róla elnevezett utcában és a szintén róla elnevezett kollégiumban laktam és azt is tudtam róla, hogy egyházi személyiségként volt egy nagy szerelem az életében...  Úgyhogy már a tüzetesebb szemrevételezés előtt is látszott, hogy egy igazi "reneszánsz ember" lehetett.


Kaspar Memberger: Wolf Dietrich (forrás: salzburgwiki)


Hogy időben behatároljuk: 1559-től 1617-ig élt, 1587 és 1612 között volt Salzburg és környékének egyházi és világi vezetője. Magasan képzett egyházi személyiség volt, nagy műveltséggel, nagy ambíciókkal, amelyeket nagyrészt meg is valósíthatott - ám sokszor szeszélyes és kíméletlen vonásokkal. Államférfiként példaképe az általa személyesen is ismert Macchiavelli volt. A hercegérseki udvarban valóságos reneszánsz fejedelmi élet folyt: Itáliából hozatott muzsikusok, francia tánc- és vívómesterek jelenléte is jelzi ezt. Az udvari szolgálattevők libériáit már akkor a legújabb francia divat-trendek felhasználásával tervezték... A hercegérsek maradandóbb alkotásai városában a két belvárosi hercegérseki palota, a Residenz és a Neue Residenz felépítése. Fő törekvése volt, hogy a középkori városkából méltó érseki székhelyet alakítson ki korának legmodernebb művészeti stílusa, a korabarokkba átmenő reneszánsz szellemében.

Wolf Dietrich városrendezési tevékenysége révén ugyan egész középkori negyedeket számoltatott fel, de így alakult ki például a monumentális Dóm tér. Magát a dómot is ő akarta felépíttetni, természetesen olasz építésszel, de az már nem fért bele életébe, így utóda tette azt meg. De Wolf Dietrichnek köszönhetően alakult ki a város egy másik szép, központi tere, a Residenz térhez kapcsolódó, azóta Salzburg nagy szülöttéről elnevezett Mozartplatz. És ő építtette fel Salzburg egyik ékkövét, a Mirabell-kastélyt és körülötte alakíttatta ki Európa talán legszebb kertjét is, amiről már más vonatkozásban megemlékeztem itt.

A Mirabell-kastély kapcsán kell szólnunk az érsek életének nagy szenvedélyéről, szerelméről, mely a salzburgi szépséges polgárlányhoz fűzte, ugyanis ezt a kastélyt az ő számára építtette.

A Mirabell-kastély a kert felől


A lány neve: Salome Alt. Kereskedőcsaládból származott, még szülőháza is ismert: a belváros közepén, a mostani Sigmund Haffner-Gasse 6. szám alatti, középkori eredetű házban látta meg a napvilágot. A ház kapualjában emléktáblája is látható:




A korabeli krónikák szerint vörösesbarna hajával, nagy, kifejező, világosszürke szemeivel Salzburg legszebb lánya volt. Ez a festmény az ő kastélyának falán üdvözli a látogatót, miután a csodálatos márvány lépcsőházban felért a díszterem bejáratához:





Egy óvárosi tavernában ismerkedtek meg, és miután a lány első ízben titokban Wolf Dietrich vendége volt, soha többé nem tette be lábát a szülői házba... Akkoriban sok szó esett arról egyházi berkekben, hogy esetleg eltörlik a cölibátust és Wolf Dietrich komolyan szerette volna feleségül venni a lányt. Egyes források arról szólnak, hogy titokban össze is házasodtak. Mindenesetre kapcsolatuk életre szóló, nagy szerelem volt, hosszú együttéléssel, bő gyermekáldással. Az előbb megmutatott emléktáblán 10 gyermekükről olvashatunk, a "salzburgwiki" 15-ről ír. Kapcsolatukat teljesen nyíltan tartották fenn. Salome kifejezetten jó, nyugtató hatással volt a hajszolt tevékenységű és elég szeszélyesnek leírt érsek személyiségére...

Ám hosszú évek nagystílű életmódja és városának nagyívű fejlesztése után minden összeomlott Wolf Dietrich körül. Gazdagságát Salzburg évszázadok óta a környék sóbányászatának köszönhette. Ezen a téren viszont sok konfliktusuk volt a szomszédos bajorokkal, hogy kinek meddig terjed a területe. 1611-ben mindez fegyveres harcba, az ún. só-háborúba torkollott, melynek során a bajor csapatok elfogták Wolf Dietrichet. A helyzetet maradéktalanul saját unokaöccse, a feltörekvő Marcus Sitticus aknázta ki - talán ő is Macchiavelli-tanítvány volt... Átvette a hercegérseki hatalmat, Wolf Dietrichet pedig bezáratta saját régi várába, Hohensalzburgba.



Azt mondják a krónikák, hogy egy ízben, amikor a szegény rab érseket rajtakapták, hogy Saloméhoz írt leveleket dobott ki az ablakon, viszonylag kényelmes szobáiból ablaktalan helyiségbe vitték és ott raboskodott 1617 januárjában bekövetkezett haláláig...  

Wolf Dietrich díszes mauzóleumban nyugszik a Szent Sebestyén-temetőben, a Gabrielkapellében, amelyet még uralma teljében építtetett magának:



Többször jártam ott, mert a temető éppen útba esett szállásom és az óváros között, s ott nyugszik Leopold Mozart is, de mindig zárva találtam, csak bekukucskálni lehetett:



Városa szívében elfoglalt helyét jelzi, hogy még a 19. században is élt a hagyomány, miszerint a hercegérsek nem is halt meg, hanem síremléke alatt ül egy íróasztalnál és tollal a kezében, iratokkal körülvéve állandóan a város tervezésén dolgozik :)

Salzburg szerencséje, hogy a hatalom megszerzésének módja ellenére Marcus Sitticus is Salzburg nagy érsekei közé emelkedett. Ma, évszázadok távlatából látszik igazán, hogy a három egymást közvetlenül követő hercegérsek: Wolf Dietrich (érseki évei: 1587-1612), Marcus Sitticus (1612-1619) és Paris Lodron (1619-1653) tették Salzburgot a világ egyik legcsodálatosabb városává. És aztán száz év múlva még Mozart is itt született :)


A salzburgi szobalány nyomában 2.

2015. augusztus 23., vasárnap

0 megjegyzés


Térjünk még vissza kicsit Salzburgba. A város története, Mozartot leszámítva is nagyon érdekes, látványa pedig egyszerűen pazar és megunhatatlan. Remek gyorsfényképet adott róla Erich Kästner bűbájos kisregényében, A salzburgi szobalányban, amiről néhány hete már szóltam. Azt gondoltam, ma újra ehhez a könyvhöz fordulok, és leírását feltupírozom saját mostani fényképeimmel. Ezt nyugodtan meg lehet tenni, hiszen a város alig változott az 1930-as évek óta, amikor a kisregény született.

A sztori szerint a kisregény elbeszélője, a berlini fiatalember, Georg a Stieglbrau kerthelyiségében találkozik őt Salzburgba meghívó képzőművész barátjával, Karl-lal. Ez a hely a belvárosból a hercegérsekek középkori erődjébe felvezető meredek út közepe táján, a Festungsgasse 10. szám alatt található:




Én a helynek csak az utca felőli képét láttam, de voltam néhány olyan magasabb pontján a városnak, ahonnét hasonló a kilátás, mint amiben a két barátnak része volt a híres vendéglátóhely teraszáról.

Olvassunk bele együtt a könyvbe:


Annak a fél tucat palotának a képe, amelyeket díszes portálok, oszlopsorok és -csarnokok kötnek össze egymással, a változatos alakú tornyoknak és tetőknek a látványa, melyek az alanti térségek zegzugos alaprajzát híven és elevenen adják vissza a magasban - ennek a látványnak az Alpoktól északra sehol nem lelni párját. Nem is csoda, hiszen azok az egyházfejedelmek, akik Salzburgot megalkották, szándékuk szerint itáliai székvárost építettek maguknak.
A derűsnél derűsebb színek és árnyalatok összhangja teszi végül tökéletessé azt, ami pedig már aligha szorul tökéletesítésre. A tetők zöld, palaszürke és míniumvörös színekben csillognak. [...] A szemlélő egész szimfóniát lát.








Karl elmesélte, hogy Wolfdietrich von Raitenau - anyai ágon Medici-sarj - egyike azoknak az ősi címerekkel és hősi tettekkel kérkedő reneszánsz fejedelmeknek, akik magukat hercegérseknek nevezték, 1600 táján leromboltatta a régi székesegyházat, több mint száz lakóházzal együtt, hogy új dómot építtessen. Az alapok lerakásához Palladio egyik tanítványát hívta meg. Ennél tovább azonban nem jutott az építkezés, ugyanis Wolfdietrich balga módon tengelyt akasztott a bajorokkal, minek következtében élete fogytáig bezárták a fellegvárba, saját tulajdon erődítményébe. Unokaöccse és utódja, Markus Sittikus von Hohenems, másik talján építőmestert hozatott. Az kiásatta az újonnan rakott alapokat, és kezdte az egészet elölről. A dóm csak a következő érsek, Paris Lodron gróf uralkodása idején készült el.
[...]
E három korlátlan hatalmú uralkodó parancsai nyomán lett Salzburg az építészet remekműve. Utódaikra, a barokk és a rokokó idején élt egyházfejedelmekre már csak annyi feladatot hagytak, hogy térbelileg terjesszék ki a már elért tökéletességet: kastélyokat építsenek szeretőiknek az akkori város falain kívül, s a kéjlakok körül parkokat létesítsenek, tele mesebeli szörnyekkel és mitológiai alakokkal. S amikor Salzburg az építészeknek már nem adott több tennivalót, a hercegérsekek más művészeket hívattak Itáliából: a zene és a színpad művészeit. Mozart apja sem vihette többre másodkarmesterségnél, mert az első karnagy még a tizennyolcadik században is olasz kellett hogy legyen.

Végül még egy bekezdés a könyvből - néhány saját fényképemmel:


Salzburgot mintha az Isten is színházi díszletnek teremtette volna. Nem véletlen, hogy most, a huszadik században az Ünnepi Játékok szereztek nemzetközi hírnevet a városnak. Mert akár az első operákat játszották századokkal ezelőtt a Sziklaszínházban, akár Hofmannsthalt és Goethét viszik színre ma a dóm előtt vagy a Sziklalovardában - Salzburg örökre el van jegyezve a színjátszás szenvedélyével.






Kenedi Aura - fényképes ráadás!

2015. augusztus 16., vasárnap

0 megjegyzés
Legutóbb egy régi kanizsai tanítónő, Kenedi Aura emlékét próbáltam meg felidézni, amennyire a korabeli sajtó és a hivatalos anyakönyvek, na meg egy temetői séta eredményeképpen sikerült. Megjegyeztem, hogy sajnos eddig nem akadtam fényképére. Kis írásom közzététele után nagyon gyorsan kaptam üzenetet és két fényképet Béres Sándor tanár úrtól, aki ahhoz is hozzájárult, hogy a képeket megmutassam nyilvánosan. Nagyon köszönöm!

Élek az engedéllyel és először az érdekesebb fényképet másolom ide. Pontos évszámot nem tudok, de szerintem valamikor az 1930-as évek második felében készülhetett.




A kép helyszíne a Csengery utca 33. alatti belső udvari házrész, ahol, mint korábban írtam, Kenedi Aura egész kanizsai életében lakott. Itt élt ifjú tanítónőként és szülei halála után továbbra is ez maradt az otthona. Itt töltötte nyugdíjas éveit és az anyakönyvi bejegyzés tanúsága szerint itt is hunyt el 1969. augusztus 11-én.



Térjünk vissza a fényképhez, mely azért is értékes, mert meglehetősen jól látszik rajta ez a Morandini Román által tervezett és épített házrész.

Kenedi Aura a kép jobb szélén áll, télikabátban, kis kalapkával. Bal szélen öccse, ifj. Kenedi Imre mérnök, mellette felesége, a szintén nagykanizsai Raffaelli Anita tanítónő és három gyermekük. Azt tudom, hogy Imre és Anita 1929-ben kötöttek házasságot, így gondolom, a gyerekek fényképei alapján, hogy a kép a 30-as évek második felében készülhetett. Ekkor Aura ötvenes éveinek legelején járhatott.

Megmutatom a másik képet is, ami ugyanott készülhetett, csak szerintem jónéhány évvel később. 



Kenedi Aura itt középen áll, világos kabátban, fedetlen fejjel.

Nagyon hálás vagyok Béres tanár úrnak a fényképekért, de azért nem bánnám, ha valahonnét előkerülne egy olyan kép is, ami Aurát ifjan, esetleg mint az Aranyvirág operett főszereplőjét ábrázolná... Talán nem reménytelen ez a kívánság, hiszen sikeres, városszerte elismert előadás volt, talán készült legalább egy csoportkép a szereplőkről és még előkerülhet családi albumból vagy a múzeumból...

Kenedi Aura

2015. augusztus 11., kedd

0 megjegyzés
Ma egy régi kanizsai tanítónő személyét szeretném megidézni. Keresztneve teljes alakjában Aurélia, de a kanizsai sajtó, ha emlegette, azt mindig Aura keresztnéven tette, nyilván így volt közismert a városban.

1885-ben Pécsett született. Apja Kenedi Imre (1854-1927), a magyar bírói testület jeles tagja. A családfőt 1907-ben helyezték Kanizsára, ahol rendkívüli tekintélyre és megbecsülésre tett szert. 1925-ben mint törvényszéki tanácselnök ment nyugdíjba, elhunyt 1926-ban.
Aurának két testvére volt: ifj. Imre mérnök és Pál, aki a világháborúnak még nagyon az elején, 1914. októberében, 24 évesen hősi halált halt Galíciában. Édesanyjuk, született Zelmsl Lujza 1927 tavaszán hunyt el. A család egyébként mindvégig a Csengery utca 33. alatt, az udvar belső részén álló, Morandini Román által épített házban élt. Szülei halála után Aura is itt töltötte egész felnőtt életét. Nem ment férjhez, nem alapított családot. 1969. augusztus 11-én, 84 évesen bekövetkezett halálakor öccse, Imre még életben volt, de a következő évben ő is elhunyt. A család síremlékét meglátogathatjuk a kanizsai köztemetőben:



Kenedi Aura nevét 1917-ben említette először a kanizsai sajtó, amely aztán a legtöbbször (helytelenül)  y-os alakban közölte vezetéknevét.

Zalai Közlöny 1917. február 21.
Tanítónői kinevezés. Örömmel értesültünk arról, hogy Kenedy táblabíró nagyműveltségű leányát a vallás- és közoktatásügyi miniszter kiskanizsai tanítónővé nevezte ki - Kenedy Aurában a helybeli tanítóvilág valóban értékes tagtársat nyert.

A nagykanizsai régi címtárak tanúságai szerint Aura később a Polgári Iskola földszintjén működő I. számú elemi iskolában, majd a Vécsey Iskolában tanított. Pontosan nem tudom, mikor ment nyugdíjba, 1945-ben még aktív volt (behívták ugyanis az igazoló bizottság elé...). Akkor majdnem betöltötte hatvanadik életévét, úgyhogy olyan nagyon sokáig már nem taníthatott.

De térjünk vissza fiatal éveire. Ifjú tanítónőként bekapcsolódott az Irodalmi és Művészeti Kör vegyeskarának munkájába, ahol hamarosan a meghatározó tagok közé került. Beválasztották a vezetőségbe, sőt, később a Kör vezetőségébe is bekerült. Ez az Irodalmi és Művészeti Kör, amely aztán felvette Zrínyi Miklós nevét, a 20. század első felében, a második világháború végéig meghatározó szerepet játszott Nagykanizsa kulturális, művészeti és társas életében.

Aura életébe 1920-ban jött el egy műkedvelő színielőadás, ahol úgy igazán megmutathatta képességeit.

A Szociális Misszió helyi szervezete mutatta be Huszka Jenő: Aranyvirág című operettjét, melynek címszerepét játszotta Aura.

Kanizsán nagy hagyományai voltak a műkedvelő színjátszásnak. Számtalan egylet, iskola és egyéb társulás rendezett ilyeneket, sokszor egészen meglepően jó színvonalon.  Talán kicsit túl sokfelől is mutatkozott az erre való törekvés: volt néhány kísérlet az erők összefogására, s így még színvonalasabb előadások létrehozására, ám ezek nem jártak sikerrel. De a korabeli helyi sajtót végigolvasva tényleg egészen remek előadások születtek - például Kiskanizsán az Olvasókörben, a Legényegyletben, az Ipartestületben vagy a Polgári Iskolában. Ez annak is volt köszönhető, hogy ma már szinte elképzelhetetlen, mennyire komoly társadalmi állású emberek foglalkoztak szabad idejükben, gyakorlatilag szinte teljesen önzetlenül, vagy csak jelképes javadalmazásért színjátszással és/vagy zenével. Ilyen volt például dr. Mutschenbacher Edvin, kanizsai törvényszéki bíró, évtizedeken át lelkes és remek amatőr színházi rendező. A legtöbbet a Katolikus Legényegyletben dolgozott és ő állította színpadra a Szociális Missziótársulat vállalkozásában ezt a Huszka-operettet is.
A premier 1920 Pünkösd hétfőjén zajlott a Polgári Egylet nagytermében. A díszleteket Fekete László iparművész tervezte, a táncokat az abban az időben ezen a téren sokat emlegetett Majtinszky István tanította be.

Nézzük a kritikákat. Bár megfordult a fejemben, hogy a rendező Mutschenbacher Edvinnek valószínűleg hivatali főnöke volt Aura apja a törvényszéken, de az értékelésekből nem az derül ki, hogy protekcióból kapta volna Aura a főszerepet, hanem tényleg tehetséges volt színjátszásban, éneklésben és táncban egyaránt.

Egy rövid idézet a Zalai Közlöny 1920. május 26-i számából:

A főszerepben városunk közkedvelt dalosnőjét, Kenedy Aurát láttuk. Temperamentumosan alakította a nápolyi táncosleány (Aranyvirág), majd az amerikai milliárdosnő szerepét, amelyből a régi kedves életbe mindegyre visszavágyik. Játéka jól kidolgozott, hangja ismert csengő s temperamentuma mindvégig eleven és megnyerő volt.

A másik kritikát, mely a Zala 1920. május 26-i számában jelent meg, hosszabban idézem, hogy az előadás egészéről legyen képünk:

Az "Aranyvirág" hétfő esti bemutatója s az a tökéletes siker, amelynek jegyében az előadás elejétől végig lefolyt - jól megérdemelt elismerés volt azok számára, akik a fáradhatatlan dr. Mutschenbacher Edvin törvényszéki bíróval az élükön hosszú hetek kitartó munkája után ennyire tökéletes előadással léphettek a közönség elé. A legnagyobb érdem elvitathatatlanul dr. Mutschenbacheré, akinek finom műérzéke csudát varázsolt a Polgári Egylet színpadára. - Méltó segítőtársa volt Rácz János karnagy, aki az operette zenei részét tanította be és vezette nagy hozzáértéssel. A rendezők munkáját nagyon megkönnyítette az az első rangú szereplő gárda, amely hogyan - hogyan nem, első nyilvános szereplése alkalmával a dilettantizmust messze túlhaladó kvalitásokat árult el. Az első, akit meg kell említenünk, a műkedvelők kitűnő primadonnája: Kenedy Aura, akinek iskolázott, kellemesen csengő hangja és kitűnő táncszámai lelkes tapsokat váltottak ki a közönségből. - Szendrey Piroska nagyszerűen beleélte magát az amerikai milliomoslány szerepébe, ahol intelligenciája és kellemes orgánuma jól érvényesült. S így sorban a dicsérő jelzők egész halmazát kellene felhasználnunk, hogy egyenként emlékezzünk meg a kitűnő szereplő gárda és a nagyszerű zenekar minden egyes tagjáról.

Úgy tűnik, akkor egymás után három előadást tartottak, majd némi szünet után októberben újra elővették a darabot.

Ám közben történt egy tragédia, aminek Aura szemtanúja volt...

Nyáron a színjátszókat megkeresték Balatonboglárról, hogy vendégszereplésre kérjék fel őket. Ez ügyben egy kisebb társaság, köztük dr. Mutschenbacher Edvin rendező és Kenedi Aura egy szombati napon, július 17-én elutaztak Boglárra megbeszélni a vendégszereplést. Mellette kihasználták az időt egy kis strandolásra is. A társaság egyik tagja, Plosser Lajos, aki Aurával csónakázott, a vízbe ugrott felfrissülni, ahol elmerült. Holttestét csak vasárnap találták meg. Bár a helyi lapok több változatban írták le az esetet, és nem hangsúlyozták ki külön a személyét, úgy tűnik, Aura szemtanúja volt a tragédiának.

Amikor erre a történetre ráakadtam, azt hittem, talán megleltem a kulcsot ahhoz, hogy egy ilyen attraktív, nyilván csinos és jó fellépésű hölgy, mint amilyen Aura lehetett, miért nem ment soha férjhez. De amikor utánanéztem az áldozat személyének, kitűnt, hogy nagy valószínűséggel nem lehetett köztük szerelmi "regény", ugyanis Plossert Lajos ekkor alig 17 éves, VII. osztályos gimnazista volt, Aura pedig már harmincas évei első felében járt. De nyilván megviselték a történtek... Hogy a fiatalember pontosan mit csinált az előadásban, szereplő volt-e vagy más területen segédkezett, nem tudom, nem említették a nevét ilyen vonatkozásban a lapok. De nyilván lehetett valami köze az Aranyvirág-produkcióhoz, ha ő is a Boglárra utazó társasággal tartott.

Gondolom, ezek után elmaradt a vendégszereplés, mert a sajtó nem említette, ám a sikeres előadást októberben még felújították Kanizsán. Újra Aura játszotta a címszerepet. Ekkor is több előadást tartottak. Kenedy Aura ismét, mint a múltkor is, vezette az előadást - állapította meg 1920. október 24-i számában a Zalai Közlöny.

S ezzel a második szériával Aura számára véget is ért a műkedvelő színjátszás. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen sikerrel a háta mögött ne hívták volna új szerepre, de könnyen lehet, hogy az átélt tragédia belejátszott, hogy többet ne vállaljon ilyet. Amúgy nem vonult vissza teljesen: továbbra is énekelt az Irodalmi Kör vegyeskarában, tagja volt az idősebb Rácz János kántor által vezetett egyházi vegyeskarnak és szorgoskodott az Úrasszonyok Mária Kongregációja kulturális rendezvényein mint zongorista. Egy ízben ismeretterjesztő előadást is tartott Történelmi korok nőtípusai címmel ugyanott.

Nem tudom, van-e Kanizsán (vagy máshol) valaki, aki legalább szülei vagy nagyszülei elbeszéléséből emlékszik rá. Mint oly sok mindenkiről, aki kisebb-nagyobb szerepet játszott Nagykanizsa zenei életében, róla sem ismerek még egy fényképet sem, bár ez ügyben még a múzeumban nem néztem körül. Kellene érdeklődni a Vécsey Iskolában is, hátha létezik olyan csoportkép, tablókép, amin szerepel. Úgyhogy van még kutatnivaló vele kapcsolatban (is)...




 



A salzburgi szobalány nyomában 1.

2015. augusztus 1., szombat

0 megjegyzés
Júliusi salzburgi utazásom előtt alig két nappal jutott eszembe, hogy olvastam egyszer régen egy aranyos könyvecskét, sőt, filmváltozatát is láttam, ami egy Salzburgban játszódó bűbáj kis vidám szerelmi történetet mesélt el. Konkrét eredeti helyszíneket, tereket, parkokat, épületeket írt le a könyv és elkezdtem utánakeresni, hogy mi is volt ez, mert sem a címére, sem az írójára nem emlékeztem.

Aztán kiderült, hogy legalább a szerzőre illett volna emlékeznem, mert ugyanaz a közkedvelt író vetette papírra, aki A két Lottit - azaz Erich Kästner. Eredeti német címét "kishatárforgalom"-ra lehet lefordítani. Magyarul "A salzburgi szobalány" címen jelent meg. Íródott és játszódik nem sokkal az Anschluss előtt, 1936/37 körül. Gyorsan elrohantam a könyvtárba, így aztán a Railjet vonaton ezt olvastam Salzburg felé :)


A sztori szerint egy jó módban élő berlini fiatalember, Georg, képzőművész barátjának meghívására, akinek fölös jegyei vannak az Ünnepi Játékokra, Salzburgba utazik. Azonban az akkori vámrendelkezések miatt azt csinálja, hogy még Németország területén, Salzburghoz a lehető legközelebb száll meg és a kishatárforgalom keretében naponta átbuszozik. Pénzt ugyanis szinte semmit nem lehetett akkor átvinni Németországból Ausztriába, így Georg kisütötte, hogy a német szállodában úgy él, mint egy császár, Salzburgban pedig legfontosabb kiadásait majd kifizeti a barátja.
Első átruccanásakor egy közkedvelt salzburgi kávéházban beszélnek meg találkát. Georg be is ül a Harangjáték (Glockenspiel) kávéházba, ám barátja nem jön, ő pedig nem tudja kifizetni a kávéját. Ekkor, körülnézve a látogatók között, fedezi fel leendő szerelmét, a "salzburgi szobalányt". Később kiderült, hogy a barát a másik patinás kávéházban, a Tomaselliben várt rá...



Így indul a szerelem, s kibontakozása közben a fiatalok Salzburg rengeteg pontján megfordulnak. Mivel azóta a város alig változott, a könyv leírásai ma is érvényesek és pontosan rekonstruálni lehet, hogy Konstanze (a "szobalány") és Georg mikor merre járnak.

A Glockenspiel kávéház ma is létezik az Új Residenz palota tőszomszédságában.

Az Új Rezidenz a harangtoronnyal


Ezen a palotán látható a híres harangtorony. Onnét szólnak naponta háromszor a turisták által előszeretettel hallgatott Mozart-dallamok, s erről nevezték el a kávéházat. Igaz, a második világháború után törések következtek be a kávéház életében, sőt, egy időre nevét is elveszítette. Csak a közelmúltban, 2012 nyarán nyílt meg újra régi nevén. Ma az épület emeletén a frissen létrehozott Salzburger Weihnachtmuseum, azaz karácsonyi múzeum található. A földszinten teremtették újjá a békebeli kávéházi hangulatot, bár jó időben mindenki kint ül a napernyők alatt.

A napernyők mögött a kávéház belső helyiségei


Bekukucskálva ennyi látszik a nagy találkozás helyszínéből
 
Jelenet a regény 1943-as filmváltozatából


Amúgy az épületnek, mely a 17-18. században eredetileg hercegérseki lóistálló volt, még van egy kultúrtörténeti vonatkozása: a 19. század utolsó harmadában itt volt egy bizonyos Tobias Trakl vaskereskedése és itt gyerekeskedett fia, Georg Trakl költő, akiről múltkor meséltem.



Azt hiszem, fogjuk még követni itt a blogban a salzburgi szobalányt és udvarlóját :)