Domingo hangja

2015. június 27., szombat

Legutóbb Albert István kritikáját idéztem Placido Domingo 1987-ben Budapesten énekelt Radameséről, illetve az egész Aida-előadásról. Már ott jeleztem, hogy az egyébként helytálló vélemény két megállapításán kissé bepöccentem. Az egyik az volt, hogy a világsztár türelmesen, szorgalmasan és "fölényesen" válaszolgatott az olykor butácska újságírói kérdésekre. Már akkor megjegyeztem, hogy a fölényesség Domingónak soha nem volt sajátja. Ugyanis nemcsak művészként profi, hanem abban is, ahogyan a sajtót és a közönséget kezeli, azaz a lehető legtermészetesebben és legsegítőkészebben; másrészt eleve olyan az egyénisége, hogy a fölényesség távol áll tőle. Ezt már egyszer régebben próbáltam itt a blogban megfogalmazni, most újra ajánlom ezt a régi írást.





A kritikus másik megjegyzése pedig Domingo hangjára vonatkozott, melyet úgy minősített, hogy "hangszínben talán szebb is akad", mint az övé. Megjegyezve, hogy ki milyennek érez egy hangszínt, az valamennyire szubjektív, de erről egy hozzáértőt szeretnék idézni, aki rendkívül sokoldalúan és komplexen járja körbe ezt a kérdést. Egyúttal - úgy érzem - sikerült megfogalmaznia Domingo egész művészetének titkát és varázsát is.

Olvasás előtt érdemes megjegyezni, hogy ez az értékelés Domingo tenor korszakából származik. Mint tudjuk, az utóbbi években bariton szerepeket énekel - természetesen művészetének fő jellemzői megmaradtak, biztosan gazdagodtak is, csak hangfekvése változott meg.



Itt van egy kis részlet - amit közben megtörök video-felvételekkel -  Daniel Snowman Domingo-életrajzából (magyarul megjelent a Zeneműkiadónál 1985-ben):






Bármilyen erős is a hangja, akusztikus emlékezetünkben mégis elsősorban a sima, sötét, bársonyos hangzás marad meg. Megvannak benne a tenore drammatico sötétebb színei is, de lírai stílusérzéke Pavarotti és Bergonzi csapatában is biztosítja a helyét. Björling, sőt talán Caruso óta valószínűleg senki nem rendelkezett ilyen sokoldalú adottságokkal. Hangszíne sötétebb, gazdagabb, fedettebb, mint Pavarotti mézes hangzása; talán nazálisabb, de kevésbé stretto, kevésbé feszített, mint híres olasz vetélytársáé. [...] Ha van egyetlen hangszer, amihez Domingo hangja a leginkább hasonlítható, akkor az valószínűleg a gazdag, vibráló, dúsan hajlékony csellóhang; nem meglepő hát, hogy a hangszeres művészek közül nagy honfitársa, Pablo Casals a példaképe.

Visszaveszem kicsit a szót. Domingo hangja szépségének bemutatására szerintem ez az egyik legalkalmasabb ária:




Hát kell ennél szebb hang? Mint az olvasztott arany...

Folytassuk az idézetet:

Hangjának jellege sok tekintetben emlékeztet Carusóéra [...] Talán kevésbé hősies, mint Martinelli vagy Corelli, magas regisztere nem olyan könnyed, mint Krausé vagy Geddáé, nem mindig olyan szenvedélyes, mint Carreras, van, aki Gigli csábító, ezüstös csengését hiányolja belőle vagy Bergonzi legjobb alakításainak fölényes, akusztikus előkelőségét - ám Domingo nagysága éppen abban rejlik, hogy mindezek és más nagy énekesek kiváló vonásait ötvözi magában, s művészetében az eszközök olyan káprázatos tárát egyesíti, amilyen ritkán vagy talán sosem található meg egyetlen művészben.

Újra egy hangzó részlet - az előző stúdiófelvétel után egy egyenes operaközvetítés részlete:




És még egy bekezdés a könyvből, kicsit előbbről, de ugyanebből a fejezetből, mert hiszen a dolgok, adottságok összetartoznak:

Domingo művészete testi adottságok, hangminőség és zenei intelligencia különleges elegye. Testi adottságait tekintve történetesen magas, sötéthajú, jóképű és erőteljes fizikumú, a hangja pedig ugyanilyen anyagból való, erős, hősies, fényes, fedett, szinte bariton jellegű, és alkalmasint a legnagyobb színházterem csillárjait is megreszketteti. Sok más erős férfihoz hasonlóan Domingo nem fitogtatja az erejét: a nagy vokális erőfeszítéseket a zenei és drámai szituáció kívánalmainak megfelelően gondosan adagolja. Vokális művészetének legszebb megnyilvánulásaira éppen az a jellemző, hogy hangját nem erejének bemutatására, hanem a zene szolgálatába állított csodálatos hangszerként használja.



Színészi képességeiről még nem is szóltam, majd egyszer máskor :)

Kedvenc videomegosztó portálunkon szerencsére rengeteg különböző időszakában készült és különböző műfajú felvétele között válogathatunk. Én igyekeztem néhány olyant megmutatni itt, amelyek érzésem szerint igazán érzékletesen támasztják alá a Snowman által írtakat. Fájó szívvel hagytam ki Otellót, de azt majd inkább akkor idézem, ha színészi oldaláról lesz szó. 
 
Végül visszatérhetünk a kiindulóponthoz: vitathatatlan, hogy az övé a világ egyik legszebb hangja :)  

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Maximálisan egyet értek!

Németh Judit írta...

Hogy kinek melyik hangszín tetszik jobban, az mindig az adott befogadó személy lelkiségétől függ. Ezt egy kritikusnak tudni kellene, a kritikájában nem is szabadna kitérnie a hangszín minősítésére, főleg olyan énekesnél nem, aki úgy bánik a hangjával, mint Domingo. A hangja egyenletesen és szépen szól lent és fent egyaránt. Hogy nem énekel magas C-t ? Ilyen a hangszálainak adottsága, amit áthágni nem lehet. Abban is nagy, hogy mindig a hangi lehetőségein belül mozog. Soha nem erőltetett. Még lehetne beszélni az előadásának kifejező erejéről, a végtelen muzikalitásáról. Őt hallgatva az az ember érzése, hogy ezt vagy azt az áriát nem is szabadna másképpen értelmezni. A hangja nekem - a kritikussal ellentétben - nagyon tetszik, sokkal jobban, mint a nagy riválisé !

Kataliszt írta...

Köszi ezt a remek véleményt, tökéletesen egyetértek!