Az éneklő ékszerész 2.

2015. február 25., szerda

0 megjegyzés
A februári kanizsai vonatkozású évforduló-dömpingből lassan kilábalunk, bár egy számomra nagyon kedveset kénytelen voltam kihagyni. De majd csak találok hozzá másik alkalmat. Most viszont folytassunk egy, még a hónap elején elkezdett témát, a dalszerető ékszerész történetét.

Érdemes előtte átfutni az ELSŐ RÉSZT, hogy fel tudjuk venni a fonalat.

Milhofer Ödön életének és családjának áttekintése után nézzük meg, mit is csinált ő Nagykanizsa zenei életében.

Nos, ha úgy nézzük, semmi különöset, hiszen láthattuk, hogy nem volt muzsikus. Nem volt más, csak egy szimpla kórustag a város éppen aktuális felnőtt kórusában, a basszus szólamban. Ám abban nagyon kitartó és lelkes. Úgy érzem, s ezért is foglalkozom vele kiemelten, mert ő és a hozzá hasonló amatőrök tették Kanizsát a 19. században és a 20. század első felében országszerte híres muzsikáló várossá. Nem mintha nem értékelném a városunkban sokat tevékenykedő főfoglalkozású muzsikusokat, sokukról már írtam is a blogban és további portrékat is tervezek. Ám a Milhofer Ödönhöz hasonló műkedvelők nélkül az ő kezük is nagyon meg lett volna kötve. A zeneértő és muzsikálni, énekelni tudó és szerető műkedvelők voltak ott évtizedeken keresztül a dalárdákban, nagyrészt ők alkották a szimfonikus zenekar és más együttesek, állandó vagy alkalmi különböző együttmuzsikáló társaságok tagságának nagy részét. Nem elhanyagolható, hogy a zenei rendezvények, hangversenyek közönségének is ők voltak legstabilabb tagjai. Ezért úgy érzem, ha megpróbálom feltérképezni Nagykanizsa zenei életének történetét, akkor róluk is kell szólni.


Tehát Milhofer Ödön (1845-1929) - aranyműves és ékszerész. tekintélyes és tősgyökeres nagykanizsai férfiú - alapításától kezdve ott volt Nagykanizsa első felnőtt énekkara, a Kanizsai Dalárda tagjai között. Ám nemcsak "sima" tag volt, hanem évente újra és újra bizalmat szavaztak neki a választmányi tagok sorában is, ami egyfajta önkormányzati testülete volt a kórusnak.

A Kanizsai Dalárda 1862-ben alakult, működésüket igazából 1863-tól kezdték meg - ez azt jelenti, hogy Ödön úgy 18 éves korától részt vett városának dalos életében.
Ez a dalárda férfikarként alakult, tevékenységében és műsorában a német/osztrák dalos hagyományokat és gyakorlatot vette át. Felépítésében ez azt jelentette, hogy voltak a dalárdának egyrészt a működő tagjai, a tényleges éneklők, akik közé Ödön is tartozott, és volt egy köréjük szerveződött erős pártoló tagság. Ők bizonyos tagdíjjal támogatták a kórus működését: ebből fedezték a karnagy csekélyke fizetését és vásárolták a kottákat. Cserébe ők és családtagjaik ingyen, vagy nagy kedvezménnyel látogathatták a dalárda rendezvényeit. Ezek a legtöbb esetben nem egyszerű koncertek voltak, hanem "dalestélyek", a zenei rész után vacsorával, tánccal. A Kanizsai Dalárda ilyen módon a város társas életében is fontos szerepet töltött be.

Megkereshetjük, melyikük Milhofer Ödön :)


A kórus természetesen több hullámvölgyet is megért, egyszer-kétszer szinte teljesen újjá kellett szervezni, de azért fennállt 1862 és 1880 között. Ebben a majdnem két évtizedben Milhofer Ödön végig ott volt a tagok között, pedig erre az időre esett családalapítása, három kislányának születése.
Éppen akkor, amikor családja feje felett is elkezdtek gyűlni a fellegek felesége megbetegedésével, majd halálával, a kórusélet szünetelt a városban. 1885-ben aztán megalakult az Irodalom és Művészetpártolók Egylete, melynek égisze alatt próbálkoztak énekkar és zenekar létrehozásával is. Hogy ebben Ödön kórustagként részt vett-e, bizonyítékot nem találtam rá, mert csak az egylet vezetőinek nevét emlegették az újságok, de erős a gyanúm, hogy igen. Ugyanis amikor ez az egylet a kórussal együtt hamvába halt, néhány év szünet után, 1895-ben megalakult az az egyesület, a később Zrínyi Miklósról elnevezett Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör, amely aztán egészen 1944-ig vezető szerepet játszott Nagykanizsai kulturális életében. Azon belül is elsősorban a zenei életben, mert legerősebb vonulata szinte végig a kórusélete volt. Ebben a kórusban pedig szintén az elejétől kezdve ott volt Milhofer Ödön, pedig akkor már 50 éves volt. S hogy meddig volt tagja ennek a kórusnak, arról annyit tudok mondani, hogy 1913-ig egészen biztosan. Ez az utolsó bizonyítható időpont, amikor még ott találjuk a dalárdában, 68 évesen, de ez nem jelenti azt, hogy nem járt tovább. A városból 1919 után költözött el, úgyhogy nyugodtan járhatott még pár évig, és amilyen lelkes, kitartó és megbízható ember volt, gyaníthatóan ezt így is tette.

Volt egy érdekes alkalom, amikor a dalárdában is kamatoztatni tudta ékszerész mesterségét. Történült, hogy a kórus egyik fénykorában, a már sokszor emlegetett Böhm Emil karnagysága idején, ami a 20. század legelső éveire esett, Kanizsa városa és dalárdája kapta meg a lehetőséget, hogy megszervezze a Dunántúli Dalosverseny 1906. évi fordulóját. Olvasgatva a helyi sajtót, abban az időben ez a rendezvény egészen elképesztő jelentőségű volt. Díszelnökségét elvállalta gróf Zichy Aladár, a király személye körüli miniszter. Az egyik védnök gróf Battyány Pál, Zala vármegye főispánja volt. Nemcsak a Dalárda, hanem a város vezetősége, élén Vécsey Zsigmond polgármesterrel mindent megtett, hogy a verseny két napja sikeres legyen és a Budapestről és az egész Dunántúlról ide érkező kórusok és azok kapcsolt részei aztán a város jó hírét vigyék magukkal. A Dalárda igyekezett minél több különdíjként adományozható értékes ajándékot "felhajtani", többek között kérést intéztek ez ügyben a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz is. A miniszter, a nagy tekintélyű gróf Apponyi Albert éppen szabadságon volt, így csak az utolsó pillanatban érkezett meg a minisztérium utalványa 500 koronáról. Böhm Emil karnagy Dalosnaplóm című könyvéből tudhatjuk ezt a kis epizódot. Ő mesélte el, hogy Mihofer bácsi, a legrégibb kanizsai dalos (ékszerész volt), még aznap az éjjeli vonattal felutazott Pestre, s a következő vonattal már haza is jött egy általa kiválasztott remek ezüst serleggel. Ez lett a dalosverseny első díja.

Még ismerünk egy kis epizódot Milhofer bácsi dalos életéből. 1908-ban a Dunántúli Dalosversenyt Székesfehérváron tartották, ahol az első díjat, egy ezüst lírát a Kanizsai Dalárda nyerte el. Az ünnepi alkalomból, még Fehérváron díszoklevelet kapott Böhm Emil karmester mellett a dalárda hét legrégebben éneklő tagja, köztük Milhofer Ödön. A kitüntetett kórustagok közé tartozott egy bizonyos Irmler József, civilben fehérneműkereskedő, akinek az üzlete egyébként éppen szomszédos volt Milhofer Ödön ékszerboltjával. Lehet, hogy barátság is összefűzte őket, ha már több évtizeden át dalos-társak és üzlet-szomszédok voltak...
Itt jegyzem meg, hogy ifjú éveiben Milhofer Ödön még egy egyletet látogatott szorgalmasan, és ez a Kanizsai Torna Egylet volt. Ebben is általában a vezetőségi tagok között szerepel a neve - nyilván ottani részvételét is komolyan vette, s ezek szerint sportos férfiú is volt. Ezek csak apró információmorzsák, de egy kicsit azért színezik azt a halvány portrét, amit ennyi év távlatából meg lehet egyáltalán róla  rajzolni...

Jókai Mór és Liszt Ferenc

2015. február 18., szerda

1 megjegyzés
Jókai Mór és felesége, Laborfalvi Róza
A februári nagykanizsai évfordulók közepette szeretnék megemlékezni a 190 éve született Jókai Mórról. Ha a nagy mesemondó és a zene kapcsolatára gondolunk, elsősorban a Cigánybáró jut eszünkbe, ifj. Johann Strauss operettje. Ám van Jókainak olyan magyar vonatkozású zenei kapcsolódása, ami nem igazán köztudott: Liszt Ferenccel való barátsága.






Jókai és Liszt kapcsolata bizony mélypontról indult, amely Lisztnek A cigányokról és zenéjükről Magyarországon című elméleti írásával volt kapcsolatos.
A probléma nagyon széles körű, megpróbálom röviden összefoglalni, de a dolog hosszasabb kifejtést érdemelne. A lényege: addigi tapasztalatai alapján Liszt úgy látta, hogy a magyar "népdalok" igazából nem is a magyar, hanem a cigány kultúrába tartoznak, hiszen cigányzenészek játsszák és nagyrészt szerzik őket. Ezzel a nézetével természetesen nagy felhördülést okozott a hazai értelmiségiek és művészek között. Jókai is hangot adott felháborodásának és elkeseredésének egy 1859-es versében:

'E tu, mi fili Brute!' Még te is
Ellenünk fordulsz, oh nagy zenész?
Ág is húzza a szegényt, felőlünk
Nem beszél hír, külföld ránk se néz.
Csupán ősi nyelvünk lelke él még
S vérünk lángja: a magyar zene.

Azonban a dolog ennél sokrétűbb. Sem Jókai, sem mások, akik ekkor felháborodtak, nem tudhatták, és természetesen maga Liszt sem, hogy amit akkor általánosan "népdal"-on értettek, az nem is igazi népdal, hanem népies dal (bár eredeti népdalok is keveredtek közéjük). Ugyanis az igazi magyar népzene akkor még szinte rejtve élt, s csak a 20. század elejétől Bartók Béla és Kodály Zoltán, majd követőik gyűjtéseinek, közreadásainak eredményeként válhatott ismertté.
Tehát Liszt tévedett, de tudományos szempontból tévesen érveltek azok is, akik felháborodtak. Így ez a tévedés mindkét oldal részéről jóhiszemű volt, amit a felháborodók részéről az őszinte, és többnyire megszenvedett hazafiságuk is  táplált.
Amúgy Lisztnek volt ez ügyben egy korai megsejtése: 1840 körül írta, amikor, mint "világsztár" először látogatott haza, hogy kedve lenne hátizsákkal a vállán bejárni a vidéket, megismerni és összegyűjteni a nép dalait. Persze erre az ő zongoraművészi, majd zeneszerzői életformájával nem lehetett ideje, s így alakulhatott ki benne ez a téves nézet, amit aztán bőségesen ellensúlyozott élete utolsó jó másfél évtizedének magyarországi tevékenységével.

Liszt Ferenc az 1870-es évek elejétől tartózkodott sokat Magyarországon. Elsősorban az akkoriban alapított Zeneakadémia érdekében, melynek létrehozásában és vezetésében, működtetésében egészen haláláig, 1886-ig meghatározó szerepet játszott. A kulturális szezon őszi-téli hónapjait mindig Pesten töltötte, az év fennmaradó részét pedig megosztotta Weimar és Róma között.

Liszt 1871. január 7-én barátjával, a kitűnő hegedűművész - és nagy hazafi - Reményi Edével meglátogatta Jókai Mórt és a magyar irodalom, irodalmi élet állapota felől tudakozódott nála. Mint Legány Dezső írta hézagpótló Liszt Ferenc Magyarországon című munkájában, ekkoriban mélyülnek el Liszt és Jókai kapcsolatai. Úgy látszik, felül tudtak emelkedni egy évtizeddel korábbi nézetkülönbségükön, ami nagy lélekre vall mindkettőjük részéről.

1873 januárjának legelső napjaiban Liszt újra látogatást tett Jókainál. Ez a látogatása most elsősorban Jókainé Laborfalvi Rózának szólt. Azért ment el ugyanis, hogy elpróbáljanak egy melodrámát, amelyet Liszt írt Bürger: Lenore című versére, s melynek szövegét Ábrányi Kornél fordította le magyarra.
S hogy mi is az a "melodráma", ha a zenében használjuk a szót? Egy mára elfelejtett műfaj, amelyben versmondást fest alá zenei kíséret.
Akkor a Rózsavölgyi cég rendezett egy zártkörű zeneestélyt, erre próbálták el a művet.

Jókai maga így mesélte el az estét:

Liszt nem tud magyarul, Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt egyedül játszani, hol hagyja abba a zenész s engedje a szavalót beszélni? S aztán hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve? Hol emelje a zenekísérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy tompítsa a zeneművész a kísérteties elbeszélésnél a zongora húrjait? [...]
Maig se értem én, hogyan volt? de kétszer fél órai próba után, hol Liszt magyarázta Jókainénak "Most itt jön az asszonyok örömzaja! - itt a menyasszony kétségbeesik - itt dobog a halálparipa [...] majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarul mit jelent? hogy a második próba után azt mondám nekik: "No lám, két lecke alatt Liszt megtanult magyarul s Jókainé megtanult zongorázni!" Semmi sem könnyebb ennél.

Az estélyen később Liszt szóló művet is játszott. Jókai maga ilyennek látta és hallotta:

Ahogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sokfogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apokalipszis réme ledörög reánk; aztán meghunyászkodik a rém s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a holdsugarakat s a csillagsugarakat, s azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot.


A hangverseny után kedélyes társasvacsora következett az abban az időben szokásos tósztokkal. Jókai Lisztet éltette rövid beszédben, aki külföldön a világhírt, hazájában pedig mindenki szeretetét nyerte el.

Biztosan a Liszt és Jókainé közti sikeres együttműködés következménye, hogy még az év őszén Jókai allegorikus költeményt írt az ismeretlen harctéri sírjából kikelő és oda visszaszálló Petőfiről A holt költő szerelme címmel és felajánlotta Lisztnek, zenésítse meg és adják elő ezt is ketten Laborfalvi Rózával. A mű el is készült - 1874 januárjában Horpácson (ma Sopronhorpács), ahol Széchényi Imre gróf látta vendégül néhány hétre Lisztet.

Ezt a darabot is elpróbálták Jókaiéknál. Az estéről a tanú Jókay Jolán, az író unokahúga írt humoros beszámolót emlékirataiban.
Tőle tudjuk, hogy a találkozás Jókaiék Stáció utcai házában történt. A mostani VIII. kerületi Baross utca 98. szám alatti nagy bérház helyén akkoriban Jókai nagy "sárga háza" állt 14 szobával, nagy udvarral. Jókainé szenvedélyes háziasszony volt és sokféle háziállatot tartott. Jókay Jolán leírása szerint volt 3 tehén, 2 ló, 2 hízó sertés, mindenféle fajtyúkok, ludak és kacsák. Mindehhez még 5 kutya, újfundlandiak és magyar kuvaszok és 17 macska...

Jókaiék Stáció utcai háza, Vasárnapi Újság 1885. márc. 1.

Lisztet vacsorára hívták a próba alkalmából. Amikor egyszerű fekete reverendájában leszállt a kocsiról, a kapualjba petróleumlámpával kiküldött német szobalány, aki nem értette pontosan a ház asszonya utasítását, hogy "vezesse be a vendéget", szabályosan karon fogta Lisztet és "Na kummens, Pácsi!" felkiáltással (Na jöjjön, bácsi) elkezdte befelé vonszolni a macskaköveken. Útközben az egyik kuvasz akart Lisztnek nekimenni... szóval elég viharos volt az érkezése.

Átadom a szót Jókay Jolánnak azzal a megjegyzéssel, hogy Jókaiéknál persze volt zongora, bár sem Jókai, sem a felesége nem tudott rajta játszani - de akkoriban szinte minden otthon elengedhetetlen berendezési tárgya volt a hangszer.

Mikor a zongorához ül Liszt, végigszaladnak hosszú sovány ujjai a billentyűkön, belevág néhány akkordot a zongorába, azt hittük, hogy darabokra szakad a szegény hangszer. Róza néni elkezdi szavalni teljes hangjával a költeményt s szavalatát a zene kísérte. Erre a mellékszobában levő két bezárt nagy újfundlandi kutya elkezdett iszonyúan vonítani, mintha veszedelmet éreztek volna. Abba kellett hagyni a próbát és a kutyáját bátyám kiküldte az istállóba. [...]
Ismét elkezdték a próbát, de Liszt soha nem azt játszotta, ami a hangjegyen volt, folyton komponált [improvizált]. Ábrányi azt mondja néninek, hogy csak mondja a verset, majd ő a szüneteknél megfogja Liszt kezét és figyelmezteti, hogy mikor zenéljen. Úgy is volt. Liszt játszotta, ami eszébe jutott, néni pedig szavalt a maga tetszése szerint. A próba mégis nagyszerűen sikerült ily három egyén közreműködésével: Liszt, Bátyám, ki a verset írta és Róza néni, ki a lelket önté belé. Próba után volt a vacsora. Lisztnek nagyon ízlett a jó magyar konyha, de kivált a fánk.

Jókay Jolán szerint ettől kezdve Liszt többször is megfordult Jókainál, vele és feleségével is nagyon összebarátkozott és megígérte nekik, hogy megtanul magyarul. Mire Jókai ezt mondta - Jolán szerint: 

Liszt magyar beszéde majd olyan lesz, mint Ellingeré, a híres tenoristáé, kinek a Próféta operában [Meyerbeer] azt kellett volna mondani. "Oh mennyei dörgés, hozzád hangzik a földi könyörgés". És ezt így énekelte: "O menei tonkes, hozod hongzok a folti konorkes!"

A holt költő szerelme március 16-án hangzott fel a Magyar Írók és Művészek Társaságának nagy estélyén a Hungária szálló dísztermében. Mire a koncert megrendezésre került, a mű nyomtatásban is napvilágot látott.

Legány Dezső szinte láttató szavakkal írja le az estélyt és a mű hatását Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886 című kötetében:

... ember ember hátán a Hungária dísztermében, amikor Balázsné szép énekével az estély megkezdődik. Nyomban utána lép fel Jókainé és Liszt A holt költő szerelme melodrámával az ismeretlen harctéri sírjában nyugvó Petőfiről, elárvult családjáról, ahogy Jókai megverselte és Liszt helyenként e vers légkörét s a benne szereplőket a zene sugarával megvilágítja. Suttog a holt költő szelleme, vibrálnak a túlélők érzelmei, kissé előhullámzik a táj, megzörren a hazai rög - aki nem ide tartozik, talán nem is érzi, mi minden van ebben a tartózkodó kíséretben. Fölötte szárnyal Jókainé deklamációja, mélyről fakadón: zengő szép szava hol magára marad, hol áttűz a zene fölött.

Liszt és Jókainé újra előadták a darabot 1877. február 15-én, a Jókai 50. születésnapja tiszteletére rendezett hangversenyen. Liszt részt vett a Hungáriában a születésnapi díszebéden is :)

Később még többször összefutott a két nagyság különböző reprezentatív alkalmakkor, például amikor Munkácsy Mihályt ünnepelték itthon. De szakmai együttműködésük csúcspontja A holt költő szerelme volt, amelyet most meg is hallgathatunk (azért a vers elég igazságtalan Szendrey Júliához, de ez más kérdés...):





Felhasznált irodalom:

Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1869-1873. Bp. Zeneműkiadó, 1976
Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886. Bp. Zeneműkiadó, 1986
Sincerus: Liszt Ferenc Jókai Mór házában. "A holt költő szerelme" családi körben. = Sopronvármegye 1934. április 8.
http://mek.oszk.hu/00800/00844/html/jokai28.htm


A kanizsai műkedvelők fejedelemnője 2.

2015. február 14., szombat

0 megjegyzés
Blau Margit történetét folytatom, aki 130 éve, 1885. február 3-án született Nagykanizsán. Az első rész linkjét biztonságból megadom, hogy fel tudjuk venni a fonalat.
1906. augusztus 19/20-án Nagykanizsán nagyszabású dalos eseményt rendeztek, még szintén Böhm Emil karnagy égisze alatt, a Dunántúli Dalosversenyt. Ezen nem kellett Margitnak tündökölnie, az esemény mégis emlékezetessé vált számára. Erre az alkalomra utazott Kanizsára először csak az ő kedvéért egy fiatal kaposvári ügyvéd, dr. Waldmann Lajos, akivel e találkozás után öt nappal telefonon jegyezték el egymást. Esküvőjükre két évvel később került sor (hogy miért vártak ennyit, ki tudja...), 1908. november 8-án, természetesen Nagykanizsán:

Házasságuk bejegyzése az állami anyakönyvben


Ez a cikkecske a Zalai Közlönyben jelent meg az esküvő előtt egy nappal és mutatja Margit közkedveltségét, elismertségét:




A nagy esemény alkalmából a Blau-ház egyik cselédlánya, akit Simon Rozinak hívtak, versben kívánt sok boldogságot Margitnak. Ki tudja hogyan, de az első néhány versszak bekerült a Zalába (1908. november 10-én), onnét idézem:


Szép menyasszony, édesanyád büszkesége,
mert te voltál háza igaz ékessége,
te voltál az ő anyasága koronája,
a széltől is féltve őrzött szép leánya.

Megőrizett, mint ibolyát a zöld erdő.
Nem alkotott nálad szebbet a teremtő.
A nap is megállt csodálni, ha meglátott,
Megirigylé az arcodról lesugárzott boldogságot.

Virítottál, mint kertben a szelíd rózsa.
Énekelni tőled tanult a pacsirta.
A gerlice tőled tanult lágyan búgni,
Gyenge szíved azért tudott ellágyulni, ellágyulni.


Ez a vers is dilettáns, mint az előző részben megmutatott opus, de érződik belőle a lány őszinte csodálata és rajongása kisasszonya iránt. Margitnak is tetszhetett, mert homlokon csókolta érte Simon Rozit és koccintott is vele, egyedül a cselédségből. Anyja azonban nem örült a dolognak és jól lehordta szegény lányt. Ám a szidás újabb verset eredményezett, amit Rozi most már maga vitt el az újsághoz; az le is közölte, innét ismerjük a történetet. A második verssel amúgy már a kor fokozódó társadalmi feszültségeit is jól lehetne illusztrálni...

Házasságkötésével Margit elkerült szülővárosából és életét Kaposváron folytatta. Egy fiáról tudok, aki 1909. december 18-án született, méghozzá itt Kanizsán, a szülői házban. Talán orvos apja segítette a világra, azért jött Margit Kanizsára szülni. Hogy lettek-e még gyermekei, eddig nem akadtam nyomára.

További életéhez támpontot adhat,  hogy az emlegetett Böhm Emil 1933/34-ben anyagot gyűjtött Dalosnaplómból című kötetéhez. Levélben fordult az egykori kanizsai dalostársakhoz emlékezéseikért. Így megkereste Margitot is, aki ekkor írta meg azt az emlékét, hogyan ismerték meg a kanizsaiak a "Londonban, sej..."-t, a Bob herceg népszerű dalát. Ezt már egyszer megmutattam itt a blogban.
Ebben a levélben mesélte el eljegyzésének történetét s megjegyezte, hogy drága párjával nemrég voltak 25 éves házasok, amit otthon, csendesen ünnepeltek meg. Jó lenne belelapozni kaposvári újságokba, de azt gyanítom, és ennek a levélnek a hangja is arra utal, hogy házasságkötése után Margit teljesen visszavonult a dalos élettől és a nyilvános szereplésektől. De remélem, családi körben azért nem hagyta abba a muzsikálást...

Hogy mikor halt meg, már régóta keresgéltem, eredmény nélkül. Nemrég viszont előjött egy adat, ami szerint erős a valószínűsége, hogy ő is a holokauszt áldozata lett.

Találtam ugyanis a nemzetközi központi holokauszt adatbázisban egy adatlapot egy bizonyos, "Kaposzwár"-ról származó Waldman Margitról, aki szerintem a mi Blau Margitunk.


Gondolom, egy őt túlélő rabtársa adhatta meg az adatait, 1957-ben és nyilván nem tudta őket pontosan. Ráadásul az illető nem magyar volt: a "Kaposzwar" leírásából arra tippelek, hogy lengyel. Hogy milyen kapcsolatban volt Margittal, azt írta, "sister", azaz nővér, amit szimbolikusan érthetett, "sorstárs" értelemben. Valamennyit tévedett Margit születési évében és nem ismerte nagykanizsai származását, csak kaposvári illetőségét. De mindehhez számítsuk hozzá, hogy a Waldmann név annyira nem gyakori, hogy Kaposváron Margit keresztnévvel, Lajos nevű férjjel és nagyjából megfelelő életkorral másvalakit takarjon. Így azt hiszem, nem tévedünk sokat, ha a nagykanizsai műkedvelők egykori "fejedelemnőjét" is Auschwitz áldozataként tartjuk számon, mert az adatközlő azt nevezte meg halála helyszíneként. Akkor már majdnem 60 éves volt, elképzelhető, hogy hamar a gázkamrába került...





Kerekes Irén 1.

2015. február 10., kedd

0 megjegyzés
Kerekes Irén az 1931/32-es tanévben

Februárban különösen sok nagykanizsai muzsikusnak van évfordulója. Így, mielőtt folytatnám előző két témámat, Blau Margit és Milhofer Ödön történetét, egy harmadik személyiséget is szeretnék megmutatni. Ő Kerekes Irén és éppen 35 évvel ezelőtt, 1980. február 10-én hunyt el Nagykanizsán.



Csendesen élt, pedig nagyon jó zongorista volt; lehettek volna hangosabb sikerei, de úgy érzem, ez a visszafogottság, amely vasakarattal párosult, jellemezte egész egyéniségét. Tudom, hogy vannak még Nagykanizsán, akik ismerték őt, akik a növendékei voltak. Mert Kerekes Irén a nagykanizsai zeneiskola tanára volt egész felnőtt életében, tagja az intézmény legelső, legendás tanári karának. 1927 szeptemberében lépett az iskolába, ahol 35 éven át működött, ám nyugdíjasként még később is sorompóba állt, ha szükség volt rá. A zeneiskola tőszomszédságában is lakott... Életének nyolcvannegyedik évében hunyt el, a nagykanizsai köztemetőben nyugszik.

Nagykanizsán, hogy úgy mondjam, bevándorló volt. Élete első 30 évében semmi kapcsolata nem volt városunkkal, ám itt sikerült elhelyezkednie, az alig pár hónapos múltra visszatekintő Városi Zeneiskolában. A lehetőségről a kanizsai Garai Margit csellista útján értesült, akit zongorán kísért akkoriban valahol. Pályázatára egy táviratot kapott válaszként, mely szerint egy évi próbaidőre alkalmazza a zeneiskola, jelenjen meg a helyszínen 1927. szeptember 12-én.

Kerekes Irén hagyatékából, a Thúry György Múzeumban


És Kerekes Irén megjelent, hogy aztán további életét a nagykanizsai zenekultúra szolgálatába állítsa.

Miskolci lány volt, ott született 1897. január 18-án. Apja Kerekes Miklós férfi divatáru-kereskedő, görögkatolikus vallású, Irén születésekor 40 éves. Édesanyja a 19 éves római katolikus Rösch Erzsébet.
Akkoriban Miskolcon jó zeneiskola működött, Irén ott tanult zongorázni, majd, mint tehetséges növendék a Zeneakadémia előkészítőjére került. Ez négy évig tartott, miközben két éven át ő maga is óraadó tanár volt a miskolci zeneiskolában. Végül elvégezte a Zeneakadémián zongorából a tanárképző kurzus három évét is. Zongoratanári oklevelét 1924 júliusában kapta meg. Októbertől a budapesti Ranolder Intézet tanára lett. Hogy onnét miért akart eljönni, csak találgatni tudok: akkor a Ranolderben polgári iskola és tanítóképző működött, ő pedig valószínűleg inkább zeneiskolában a hangszerét szerette volna tanítani, nem pedig mint iskolai énektanár működni.

Így áttelepült az ország másik szegletébe, mert természetesen, mint nagyon jó zongoristát és eredményes tanárt a próbaév letelte után véglegesítették. Apja akkor már nem élt, édesanyját pedig utolsó éveiben ide hozta magához, aki aztán Kanizsán is halt meg 1950 őszén.

Városunkban 1926 szeptemberében nyílt meg a zeneiskola, akkor még a Királyi Pál utca 2. szám alatt:


Legnépszerűbb tanszaka kezdettől fogva a zongora volt, így a kanizsai "bennszülött" Pásztor Irma után sürgősen szükségessé vált újabb és hasonlóan kiváló zongoratanár alkalmazása, akit Kerekes Irén személyében találtak meg - majd 1930-tól Honti Ilonával lett teljessé a kiváló kanizsai zongoratanárok sora.  Mindhárman koncertképes zongoraművészek is voltak.

Legközelebb innét folytatom.

Az éneklő ékszerész 1.

2015. február 6., péntek

0 megjegyzés
Hamarosan folytatom a kanizsai műkedvelők "fejedelemasszonya", Blau Margit történetét, de ma egy másik érdekes és tiszteletreméltó nagykanizsai polgárral és családjával szeretném megismertetni a Kedves Olvasót. Neki is évfordulója van, ugyanis 1927. február 8-án hunyt el.

Milhofer Ödön 59 éves korában
Milhofer Ödönnek hívták. Jellegzetes polgára volt Nagykanizsának: mester- és üzletember, mellette évtizedeken át buzgó tagja a kanizsai felnőtt énekkaroknak, akkori szóhasználattal élve: dalárdáknak.

1845. október 22-én Nagykanizsán született. Apja Milhofer Sándor (1810 körül - 1890) aranyműves és ékszerész Szigetvárról származott és az 1830-as évek közepe táján telepedett le városunkban, ahol 1838-ban ékszerboltot nyitott. Felesége soproni származású volt, így nagyon könnyen lehet, hogy Sándor Sopronban tanulta ki mesterségét. Az 1848-as évben egy összeírás szerint a családban három gyermek volt, egy idősebb, József nevű fiú, aki 1842/43 körül születhetett, majd Ödön és egy kislány. 

A két fiú apjuk mesterségét követte, mindkettő aranyműves és ékszerész lett. Az idősebbik, József betársult apja üzletébe. Felnőttként nevét Berény-re magyarosította, így később az eredeti családi üzletet mint Berény ékszerboltot ismerték a városban, melyet József halála után fia, Berény Árpád vitt tovább.

Ödön megtartotta eredeti vezetéknevét. 1871-ben, 26 éves korában saját ékszerboltot nyitott, a belváros közepében, a Fő utca 3. alatt. Úgy látszik, az akkori Kanizsán két ugyanolyan profilú üzlet is megélt; ráadásul egymás közvetlen szomszédságában, mert az eredeti családi üzletet a Fő út 5. alatt kereshették fel a vásárlók.

Ez itt egy képeslap a 19. század végéről, Milhofer Ödön boltjának bejáratát be is jelöltem. Ha kinagyítjuk, el lehet olvasni nevét a cégtáblán. Ma már az eredeti ház nincs meg, de ahogy nézegettem, valahol ott lehetett, ahol most a Berényi cukrászda:



Amint Ödön megalapozta saját egzisztenciáját, megházasodott. 1875. május 17-én volt az esküvője a szintén kanizsai Bettlheim Zsófiával.

Zalai Közlöny 1875. május 16.


A következő három évben, 1876-1878 között három kislányuk született: Terézia, azaz Riza (Ödön édesanyjának nevét kapta), Hedvig és Margit. Ám 1883 őszén nagy családi tragédia történt: a fiatalasszony tüdőbajban elhunyt.

Zala 1883. október 27.


Ödön ottmaradt három kislányával, akik közül a legidősebb is még csak 7 éves volt. Így nem rögtön, de újra megnősült. Feleségét Bettlheim Klementinának hívták. Az akkori egyházi anyakönyveket még nem vezették olyan pontosan, mint később az államiakat, de úgy tűnik, Klementina nem volt testvére Ödön első feleségének, viszont az könnyen lehet, hogy a rokonságába tartozott.
1887. október 21-én újra kislánnyal gyarapodott a család. "Frigyeske" néven jegyezték be, ami a Friderika magyar változata. Több gyermekükre nem akadtam, ami nem zárja ki teljesen, hogy nem is született, de kanizsai anyakönyvben nem találtam többet.

Zala 1883. november 28.
Ödön ebben a családi körben élt Kanizsán és működtette ékszerüzletét.
Mellette fő időtöltését a zene jelentette. Kimondottan jó énekhanggal rendelkezett, hangfaja basszus volt és amikor csak létezett Kanizsán felnőtt dalárda, ő mindig és végig és rendkívül aktívan részt vett benne.

Életének erről a részéről legközelebb írok bővebben, most folytatom személyes történetét:

Teltek-múltak az évtizedek. A megyei levéltár iratai szerint ékszerüzlete 1919. április közepéig volt az ő nevén. Ekkor már 74 éves volt és úgy tűnik, eladta a boltot. Máshogyan is megváltozott az élete: feleségével elhagyták Nagykanizsát és elköltöztek Csurgóra - valószínűleg azért, mert a második lány, Hedvig akkoriban ott élt a férjével. Csurgón aztán valószínűleg csendes öregségben volt részük és mindketten ott haltak meg. Ödön 1927. február 8-án rövid betegség után, tüdőgyulladásban. 81 éves volt.

A csurgói állami anyakönyvből

Zalai Közlöny 1927. február 9.


Felesége jó két évvel élte túl, ő 1929. június 13-án szívbetegségben halt meg. Mindkettőjüket a csurgói izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra.
Ez a temető lezárva, de ma is létezik. Egyszer szeretnék elmenni, hátha még meg lehetne találni Milhofer Ödön sírját.

Gyermekei közül egyiküknek derült ki a sorsa, a másodszülött lányé, Hedvigé. Mint írtam, ő Csurgón élt a férjével, akit Erdős Arnoldnak hívtak. Megözvegyülve érte a holokauszt. 1944 áprilisában Auschwitzban halt meg, gyaníthatóan gázkamrában. 67 éves volt...

Egyelőre ennyit tudtam kideríteni a Milhofer családról, benne a zeneileg fontos figuráról, Milhofer Ödönről. Legközelebb még befejezem Blau Margit történetét, és utána mesélem el Ödön zenei vonatkozásait, amelyekből városunk zenei életének is kibontakozik egy érdekes korszaka.