Mire jó egy blog?

A közelmúltban négy éves lett a blogom. Időnként eltűnődöm rajta, miért is csinálom, hogy - Vörösmartyval szólva - ment-e általa "a világ elébb"?

Ez ügyben néha vannak pesszimistább gondolataim... De mostanában érdekes élmények értek, mégpedig többnyire az elfelejtett nagykanizsai muzsikusokat megidézni próbáló írásaim révén. Üzeneteket kaptam ugyanis néhány ilyen muzsikus leszármazottjától. Konkrét neveket persze most nem szeretnék mondani, hiszen személyiségi jogok is léteznek ezen a világon, és többnyire még éppen a kapcsolatfelvétel elején vagyunk, de majd ami publikus lesz, azt meg fogom írni.

Összefoglalásként el tudom mondani, hogy ezek az üzenetek rendkívül pozitív hangúak. Senki nem reklamált közülük, hogy miért foglalkozom az ősükkel. Sőt, inkább nagy örömmel olvasták, amit kanizsai működésükről megírtam és szinte mindenki megkérdezte, hogy tudok-e még valamit a blogban foglaltakon kívül. Több esetben meg is egyeztünk adataink kölcsönös cseréjében, s ez bizony nekem is rendkívüli lehetőség arra, hogy talán néhány életrajzi lyukat ezen az úton be tudok majd foltozni. Amúgy érdekes módon eddig azt tapasztaltam, hogy a leszármazottak ősüknek a konkrét tevékenységéről keveset, vagy alig tudnak, inkább csak a családi adataikat ismerik, úgyhogy tudok én is számukra újat mondani.

Mindez a kölcsönös és közvetlen információs hasznon túl nekem nagy élmény is, hiszen egészen elképesztő tud lenni, hogy az ember üzenetet válthat olyan egykori személyiség leszármazottjával, akivel már sokat foglalkozott, akiről már többet-kevesebbet olvasott és akinek kanizsai életét és működését már próbálta a kutatás során felbukkanó infó-cserepekből valamennyire összerakni.

Hogy picit jobban konkretizáljam: nemrég kaptam levelet például a kanizsai zeneiskola legelső nemzedékébe tartozó művész-tanár, Lemberkovicsné Weber Margit rokonától.

Majdnem ezzel egyidőben üzenet érkezett egy egykori kanizsai újságíró leszármazottjától. Az illető újságíró az 1920-as években működött Kanizsán. Kenyérkereső foglalkozása mellett gyakran énekelt különböző rendezvényeken, mivel szép, kiművelt bariton hangja volt. Verset is nagyon jól mondott, és úgy egyáltalán jó ízlése lehetett, ő énekelt például városunkban először megzenésített Ady-verseket. Még nem írtam külön blogbejegyzést róla, hanem egy másik téma kapcsán éppen csak megemlítettem a nevét, de leszármazottja így is megtalálta. Remélem, a későbbiekben segít kipótolni alapvető életrajzi adatait, mert azt bizony nem tudom, mi lett az illető sorsa, miután elment Nagykanizsáról.

Egy másik üzenet Londonból érkezett, írója is megtalálta egyik ősének a nevét a blogomban. Ez is egy rendkívül ígéretes dolog :) Most még nem szeretnék konkrétumokat mondani róla, de remélem, nemcsak én küldök neki adatokat, amiknek összeszedésén éppen mostanában dolgozom, hanem tőle is kaphatok viszonzásul információkat, és majd akkor mesélek. Annyit azért elárulok, hogy a kanizsai ős rendkívül lelkes és kitartó amatőr kórusénekes volt, kései leszármazottja pedig jónevű operaénekes lett...

Hogy legyen kép ehhez a meglehetősen talányos poszthoz, itt van a nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör kórusának csoportképe 1904-ből, egyszer már megmutattam. Megmutatom most is azzal. hogy újra megköszönöm a Thúry György Múzeumnak, akik a rendelkezésemre bocsátották. Szerepel rajta az operaénekes kanizsai őse, de most még nem mondom meg, melyik úriember az :)

Úgyhogy azért valamit csak megy előbbre a világ ezzel a kis bloggal...