A magyar tudósok és a zene 3.

2014. november 22., szombat

0 megjegyzés
Mint ígértem, ma is egy egészen nagy név következik a kedvtelésből muzsikáló magyar tudósok közül:

GÁBOR DÉNES (1900-1979)

1971-ben nyerte el a fizikai Nobel-díjat a holográfia feltalálásáért.



Budapesti születésű, mint az eddig bemutatott tudósok többsége. Eredeti családneve Günszberg volt,  szüleivel 1919-ben tért evangélikus vallásra. Ő is jó módban nevelkedett, olyan családban, ahol kiemelkedősen fontosnak tartották a tudást, a műveltséget, s erre anyagilag is sokat áldoztak. Gyermekként nevelőnőktől tanult meg németül, angolul és franciául. Elég hamar kiderült fizikai/műszaki érdeklődése és nem mindennapi tehetsége, de édesapja fontosnak tartotta, hogy humán téren is művelődjön. Családi pályázatokat írt ki gyerekeinek, egy ízben például jelentős jutalmat tűzött ki számára, ha Schillernek egy 430 soros verses művét németül megtanulja. Dénes megtanulta és még sok éven át képes volt fejből elszavalni... Szórakozásból magyar verseket németre fordított, állítólag nem is rosszul... Sportban, testnevelésben ügyetlenke volt, de csak eleinte: szívós gyakorlással sokat fejlődött. Szülei ösztönzésére vívott és korcsolyázott, tinédzser korára osztálytársai között a legjobb magasugró és futó lett. Felnőtt életében sokat és jól teniszezett. Évtizedek múlva nagy felfedezésének alapötlete is a teniszpályán született meg benne...

Ebből a családi nevelési légkörből természetesen a zene sem maradhatott ki: zongorázni tanult. Nagyon muzikálisnak találták, ráadásként szép énekhangja is volt, ami később aztán szerepet fog játszani életében :)
S ha már elérkeztünk a zenéhez, megemlítem, hogy volt egy zenei téren híres unokatestvére, Zerkovitz Béla, a sláger- és operettszerző.

Gábor Dénes gimnazistaként olyan szinten koraérett volt, és annyival többet tudott kortársainál, hogy akadt olyan tanára, aki ezt félreértelmezte és nehezen kezelhető gyerekekkel foglalkozó intézetbe akarta irányítani.

További életútját alapvetően befolyásolta a két háború közti politikai légkör. A budapesti műszaki egyetemen folytatta tanulmányait, amikor az egyetemek légkörét is megmérgező antiszemitizmus miatt 1920 őszétől Berlinben folytatta tanulmányait, ahol, úgy tűnik, ekkor még ezen a téren kedvezőbb volt a légkör. Így lehetett része abban az élményben, hogy közben-közben az ottani műszaki egyetemről átrándult a tudományegyetemre, ahol Einstein tartott szemináriumot. "Nem felejtem el soha, mind a mai napig a fülemben van a hangja. Senki úgy nem élvezte a tudományt, mint Einstein. Valósággal elolvadt a szájában a tudomány. Einstein szemináriumán nyolc Nobel-díjas ült a Physikalisches Colloquium első padjában. Ezek voltak az igazi tanáraim."
Aztán persze Berlint is ott kellett hagynia és életét Angliában folytatta és élte le 79 éves korában bekövetkezett haláláig.


Feleségével Budapesten
Korai angliai időszakában úgy érezte, kutatásaival zsákutcába jutott, s ennek ellensúlyozásaként rendszeresebben vett rész a környezete által kínált társas életben. És itt jutunk vissza a zenéhez, mert szép énekhangját használva részt vett egy Amateur Dramatic Society nevű körben, melynek keretében operetteket adtak elő jó képességű műkedvelők. Együtt járt ide egy csinos, szintén jól éneklő munkatársával. A közös fellépésekből aztán szerelem lett: Gábor Dénes és Marjorie Butler 1936 nyarán házasodtak össze. Ideálisnak mondható házasságban éltek: vidám természetű felesége vállalta az élet hétköznapi gondjainak megoldását, így férje élete nagy kalandjára, a kutatásra koncentrálhatta csaknem minden energiáját.

Még néhány szót nagy találmányáról, a holográfiáról - ami közvetve, de kapcsolódik a zenéhez (is):
A 40-es évek elején Gábor Dénes munkahelyén kutatási feladatul kapta a mozifilmek sztereó, tehát háromdimenziójú hangzásának kidolgozását, ugyanis a televízió kezdődő konkurenciája máris tömegeket vont el a mozibajárók közül. Őket a filmgyártók a filmek hangzásának minőségi feljavításával kívánták otthonuk kényelméből visszacsábítani a mozikba. 1947-ben, húsvéti szabadsága idején egy alkalommal a teniszpályán tartózkodott, várva, hogy rákerüljön a játék sora. Gondolatai szabadon csapongtak és ekkor jutott eszébe, hogy meg lehetne csinálni a képek esetében is a háromdimenziós változatot - és már a megoldás is kezdett benne testet ölteni. Feleségének háromszor kellett hívnia, hogy ő következik, annyira belefeledkezett ötletébe, amiről már akkor megsejtette, hogy nagy dolgokhoz fog vezetni. Hamar ki is dolgozta az alapelvet. Aki ért ilyesmihez, itt a rajz:



A megvalósításra elsősorban technológiai okokból még jócskán kellett várnia, mintegy másfél évtizedet, ugyanis a holográfia gyakorlati alkalmazásához addig nem állt rendelkezésre megfelelő fényforrás. Ez csak a lézerek megjelenésével vált lehetségessé. Így a Nobel-díjat is későn, 1971-ben kapta meg, ekkor már elmúlt 70 éves.

S bár véglegesen Anglia maradt az otthona, ahol már a Nobel-díj előtt is nagy elismerésekben részesítették, 1962 óta gyakran járt haza, Magyarországra. Élete végéig megőrizte anyanyelvét, olyannyira, hogy angol nyelvű leveleiben is gyakran használt magyaros kifejezéseket. Erről most mi is meggyőződhetünk egy 1972-ben készült interjú részletében:

A magyar tudósok és a zene 2.

2014. november 15., szombat

0 megjegyzés
A múltkori ellenpéldák után a mai résztől olyan tudósok következnek, akik a zenétől távol álló területen működtek és csak pihenésképpen muzsikáltak. Ez a "kikapcsolódási muzsikálás" néhányuk esetében azért majdnem a profi szintig jutott el.

Mielőtt a konkrétumokat mutatnám, arra érdemes figyelemmel lenni, hogy az ötven - száz évvel ezelőtti nemzedékek esetében, még ha csak egy minimálisan is polgárinak nevezhető életformába született bele valaki, ahhoz elválaszthatatlanul hozzátartozott a gyerekek zenei taníttatása.
Akkoriban az elfogadható szinten való muzsikálás képessége fontos belépőt jelentett például úgynevezett "jobb" társaságokba, ahol az összejövetelek egy fontos megnyilvánulási formája a házimuzsikálás volt. Nagykanizsai példát mondok, mert városom zenei életének történetét ismerem a legjobban: a kereskedelmi iskolában a 19-20. század fordulóján meglehetősen komolyan tanítottak zenét, szinte zeneiskola-szerűen. Rájöttek ugyanis, hogy egy fiatal számára, aki első lépéseit akarja megtenni a nagybetűs életben és vállalkozását, üzletét sikerre kívánja vinni, az ehhez szükséges alapvető fontosságú kapcsolatrendszer megteremtésében is nagyon sokat segített akkoriban a muzsikálás képessége... Ma hasonló helyzetű fiatalok talán sportolni mennek el együtt, vagy kapcsolatépítő tréningekre járnak, régen ilyen célra remek volt a házimuzsikálás is... 

Hát akkor nézzünk konkrét példákat a magyar tudósok élvonalából:

BAY ZOLTÁN (1900-1992) a kísérleti fizika géniusza volt. Ő vidékről származott, apja református lelkész volt Gyulán.
Ez az emléktábla a gyulai lelkészlakon olvasható, jól összefoglalja legfontosabb eredményeit, ezért másolom ide:



Náluk is családi hagyomány volt a muzsikálás, így gyerekkorában csellózni és zongorázni tanult. Később tudósként is sok örömét lelte a zenében. Érdekes életrajzi tény, hogy a  híres debreceni református gimnáziumban nyolc évig egy padban ült Szabó Lőrinccel. Életre szóló barátságot kötöttek, amiről a költő Tücsökzene című versciklusában is megemlékezett (94. szám):

                    Első tízpercben a
                    nagy udvaron, ahol a fiúkat
                    bámultam, árván, vad játékukat,
                    jött valaki, s halkan objektíven
                    így szólt hozzám: "Ha nem játszol te sem,
                    ne nézzük együtt a többieket?"
                    Megörültem. Kezeltünk. "A neved?"
                    "Bay Zoltán." Szép arca, szeme volt.
                    Az első barát? Magányom oszolt.


Amúgy Bay Zoltán elképesztő életutat járt be, érdemes olvasni róla. Személyében nemcsak egy nagy tudóssal és rendkívül rokonszenves emberrel ismerkedhetünk meg, hanem egyúttal szemléletes történelemleckét is kaphatunk...
Remek íráskészséggel is rendelkezett. Élete egy sorsdöntő időszakát ő maga írta meg "Az élet erősebb" címmel, könyvtárakban hozzáférhető.
Itt egy szép kép, ami felesége társaságában éppen a zongoránál ábrázolja:

Forrás: feltalaloink.hu



BÉKÉSY GYÖRGY (1899-1972) biofizikus. 1961-ben orvosi/élettani Nobel-díjjal tüntették ki.



Diplomata édesapja révén Münchenben kezdett iskolába járni és később is felváltva tanult itthon és külföldön. A kinti művészeti élet korán felkeltette érdeklődését a képzőművészetek iránt, tudósként komoly műgyűjteményt is magáénak mondhatott. Zenei tehetsége is hamar megnyilvánult, egy időben komolyan felmerült, hogy zongoraművész lesz. Rendkívül érdekes, ahogy pályáján mintegy "összejött" a hallás orvosi-élettani és fizikai tanulmányozása és zeneszeretete. Egyrészt alapvető jelentőségű tényeket tárt fel az emberi fül belső működéséről, mechanizmusairól. Másrészt fizikusként ő készítette például, még itthoni éveiben a Magyar Rádió új épületében a hangstúdiók akusztikai tervezését az 1920-as évek közepén, illetve a következő évtizedben. Az 1935-ben felépült 6-os stúdió akusztikai minőségéről akkoriban valóságos legendák keltek szárnyra itthon és külföldön egyaránt.
Mindehhez zenei tehetség társult. Állítólag különösen Liszt műveket szeretett játszani. S hogy miért nem zenész lett, hanem tudós, arra azt válaszolta, hogy a zene túl nagy hatással volt idegrendszerérre. Ez talán arra vezethető vissza, hogy koraszülöttként jött világra, és gyerekkorát betegségek kísérték. Mint fogalmazott, muzsikálás után tovább szólt a mű a fejében és nehezen tudott visszatérni a "normális" világba...
Tudományos kutatásainak jó részét Magyarországon végezte, csak 1947-től dolgozott az Egyesült Államokban, először a Harvardon, majd a hawaii egyetemen. 1972-ben Honoluluban halt meg. Polinéz szokás szerint hamvait gitárzene hangjaira szórták a tengerbe...

Legközelebb Gábor Dénessel és Teller Edével folytatom a muzsikáló tudósok sorát :)

A magyar tudósok és a zene 1.

2014. november 8., szombat

5 megjegyzés
Ha általában nézzük a különböző tudományokkal foglalkozók és a zene kapcsolatát, akkor két érdekes dolgot találunk. Az egyik az, hogy kiemelkedően sok muzsikus volt régen az orvosok között. Erről Pernye András zenetörténész (remélem, még vannak,akik emlékeznek rá a régi Ki Mit Tud-ok zsűrijéből) azt mondta tréfásan, hogy "régen az orvosok koncertképes hegedűsök voltak - ma már nem, de ez nem használt az orvostudománynak..."

Forrás: www.stoma.u-szeged.hu

Félretéve a viccet, amiben azért sok igazság is lehet, szerintem ennek az az oka, vagy az is, hogy régen meglehetősen nagy százalékban orvoscsaládból származó fiatalok lettek maguk is orvosok. Ez azt jelenti, hogy nagy részük kellemes polgári életmódba született bele, volt lehetőségük, hogy gyerekkortól tanuljanak zenét (is), és művelt szüleik ezt fontosnak is tartották.

Van egy másik kiemelkedő csoport, ahol sok a muzsikus, ők pedig a matematikusok.
Egy kiválóan zongorázó matematikus, ALEXITS GYÖRGY (róla később még szólok) így látta ezt:

A matematikus is, a muzsikus is és végső fokon minden igaz művész a dolgok belső szépségét, harmóniáját, összefüggéseit igyekszik kifejezni. Mindegyik a maga nyelvén.

A jelenség tudományos magyarázatáról Czeizel Endre ezt írta:

Mai tudásunk szerint mind az algebrai gondolkodásnak, mind a zeneszerzői tehetségnek a meghatározó alapja a "térbeli látás" adottsága, amelynek központjai a jobb agyféltekében székelnek. A zeneszerzőknek az általuk komponált szimfóniákban ugyanis térben és időben kell különböző szólamokat egységbe ötvözniük az agyukban. Ezzel magyarázható az a tény, hogy a muzsikusok jó matematikusok, mint Bach vagy Erkel Ferenc, és fordítva, a matematikusok is szeretik a zenét, sőt, általában jó muzsikusok.

Közben egy hangzó példa az egyetemes tudománytörténetből: Albert Einstein is jól hegedült :)


 


Persze vannak kivételek is, akik erősítik a szabályt. Ma két ilyen nagy kivétellel fejezem be az áttekintés első részét:

A Nobel-díj évében
WIGNER JENŐ (1902-1995), a fizikai Nobel-díj 1963-as kitüntetettje volt. Budapesten született, családjával polgári jómódban élt, még francia nevelőnője is volt... Szülei taníttatták zongorázni, de nem volt tehetséges. A híres "fasori" evangélikus gimnáziumba járt, ahol már 10-11 évesen kitűnt különleges képességeivel. Mindig mindenből jelese volt, csak a készségtárgyakból nem. Testnevelésből általában csak "jó" jegyet kapott, énekből pedig "elégséges"-re értékelték...



Szintén a fasori gimnázium neveltje volt a zseniális matematikussá váló NEUMANN JÁNOS (1903-1957). Ő is fővárosi fiú, apja ügyvéd és bankigazgató. Jancsival együtt három fiú nőtt fel 18 helyiségből álló lakásukban... Az apa rendkívüli gondot - és anyagiakat - fordított fiai nevelésére. Elemi iskola helyett magántanár járt hozzájuk, mellette külön nevelőnők tanították nekik a különböző nyelveket - a németet, az olaszt és a franciát. Jancsi hamar kitűnt matematikai képességeivel: hat évesen fejben tudott nyolcjegyű számokat osztani-szorozni, nyolc évesen pedig már értette a differenciál- és integrál-számítást.
Mivel a fiú kissé tömzsi alkatú volt, az apja, aki a szellemiek mellett fontosnak tartotta a sportot is, külön vívómestert alkalmazott gyerekei mellé, sőt, a lakásukban vívótermet is berendezett... Mellette a gazdag családi könyvtár is a rendelkezésére állt.

Neumann és számítógépe, nem sokkal halála előtt...


Ilyen környezetben és lehetőségek mellett természetesen zenét is tanult mindhárom fiú. Jancsi zongorát volt kénytelen, mert a zseniális fiú ezen a téren bizony tehetségtelennek bizonyult. Egy darabig azért "gyűrte" a hangszert, ám gyakorláskor a kotta fölé többnyire valamilyen érdekes könyvet tett és közben azt olvasta... Később ő is a fasori gimnáziumban tanult, ahol az énekjegyek területén Wigner Jenő sorstársa lett. A híres gimnáziumban ugyanis nem tették meg azt, amit esetleg más iskola igen, hogy a jó képességű, de botfülű diákok jegyét kissé felturbózzák, azzal a jelszóval, hogy ne rontsa le a színjeles bizonyítványt. Lehet, hogy ez a gimnázium ettől is volt jó iskola... Neumann Jánosnak aztán a zenével szembeni közömbössége élete végéig megmaradt.

Legközelebb olyan tudósokat mutatok, akik szerettek és tudtak is muzsikálni.