Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 7.

Kissé erőltetett menetben, de eljutottunk az opera zárójelenetéhez. Görgessünk előre megszokott videofelvételünkön 1 óra 29' 22"-ig.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy a kikötőben tanúi voltunk Jacopo és felesége búcsújának, s aztán az ifjabb Foscarit felkísérték a hajóra, hogy örökös száműzetésének színhelyére, Kréta szigetére szállítsák.

Az utolsó képben ismét a Foscari-palotában vagyunk, a doge lakosztályában. A jelenet bevezető zenéje ugyanaz, mint amit az idősebbik Foscari legelső megjelenésekor is hallottunk. Ez a jelenet is hasonlóképpen kezdődik: a doge most is egyedül van és egy áriában ad hangot a fia kitoloncolása felett érzett fájdalmának. Furdalja a lelkiismeret, hogy meg sem próbált segíteni - bár persze tisztában van azzal, hogy akkor is ugyanez lett volna a végeredmény.

Áriájának recitativo részét így kezdi: elment a fiam és ártatlanul ment el, majd  felidézi három fiának elvesztését, akik ifjan haltak el s most, megöregedve végig kellett néznie utolsó fiának elűzését is. A nemes dallamvonalú, komor ária (1 óra 30' 02") arról szól, hogy bár meghaltam volna e csapás előtt, hiszen egyetlen fiam sem lehet mellettem, egyedül kell meghalnom. 

Barbarigo érkezik, az a tanácsos, aki az utóbbi időben egyedül mutatott némi együttérzést a Foscari család irányába. Egy levelet mutat a dogénak, melyben az áll, hogy egy bizonyos Erizzo nevű velencei meghalt és haldokolva bevallotta, hogy ő ölte meg Donatót, amivel a fiatal Foscarit vádolták. A doge éppen csak annyit tud kimondani, hogy irgalmas ég, mégiscsak visszakaphatom a fiamat! amikor Lucrezia ront be, szinte magán kívül: Nincs már fiad! Amint elindult vele a hajó, meghalt.

Na most, itt álljunk meg egy pillanatra. A libretto nem tartalmazza, hogy miben halt meg a fiatal Foscari. Verdi több operájában is van olyan halál, aminek az oka homályban marad, ilyen például a Simon Boccanegrában a főhős szerelmének, Mariának a halála. A Foscarik eredeti története szerint Jacopót velencei börtönében megkínozták és később ebbe halt bele. Verdi, illetve Francesco Maria Piave, a libretto írója ezt a magyarázatot dramaturgiai okokból nem választhatta, hiszen egy súlyosan sebesült főhős nem csinálhatna végig olyan jeleneteket, mint amilyenekben Jacopo részt vesz a mű során, így marad ez a dramaturgiailag homályos halál, ami voltaképpen azt sugallja, amit Jacopo is mondogatott többször, hogy ő belehal, ha el kell hagynia hazáját és családját. De ebben a jelenetben amúgy is olyan gyorsan következik a halálhír az ártatlanságát igazoló levélre és olyan nagy mind a feleség, mind az apa fájdalma, hogy a nézőt/hallgatót magával ragadja a drámai sodrás és különösebben nem is morfondírozik rajta, hogy akkor mibe is halt bele Jacopo... És tényleg nem is fontosak a részletek, csak a tény, hogy meghalt.

A Lucrezia által közölt szörnyű hírre a doge így reagál (1 óra 33' 02"): És az ég hagyta, hogy ezt is megérjem! Én boldogtalan, nincs már több gyermekem.

Lucrezia fájdalmában ott van újra a bosszú gondolata is, s ezt a kettős érzést  ismét egy rendkívüli technikai követelményeket támasztó áriában festi Verdi (1 óra 33' 35"): Nem él már... a mennyben már nem bántja senki. Ám egy Foscari, ha így hal meg, bosszulatlan nem nyugodhat, s annyi vér fog érte hullni, mint amennyi könnye folyt!

A néző azt gondolná, ennél nagyobb csapás már nem érheti a családot, illetve az idős Foscarit, ám az inas a Tizek érkezését jelenti. Foscari sejti, hogy ez nem jelenthet jót. Loredanóval az élen vonulnak be a tanácsosok, természetesen zenei névjegyük, az "umpappa-umpappa" dallam kíséretében, amely most lassabban és komorabban szól, mint korábban. A doge, fejére helyezvén a méltóságát jelképező föveget, a lehető legnagyobb méltósággal fordul feléjük - igyekszik a szituációt a saját irányítása alá vonni (persze ez most sem sikerülhet neki egy ilyen gátlástalan figurával szemben, mint Loredano, aki markában tartja a teljes testületet): Ismertesse célját a nemes és bölcs Tanács! A doge hallgatja önöket.

Loredano rögtön átveszi a szót és a doge megdöbbenve hallgatja álszent mondatait, amellyel őt végleg tönkreteszi: Mivel a doge már idős és súlyos családi gyász érte, bizonyos, hogy pihenésre szorul. A Tizek és a Nagytanács úgy döntött, felmenti őt méltóságából. Felszólítja Foscarit, hogy adja át a tanácsnak a doge gyűrűjét (a velencei rituálé szerint a régi doge gyűrűjét mindig összetörik annak jelképeként, hogy megszűnt a regnálása).

Foscari indulatosan emelkedik fel (1 óra 36' 57"): Ezt nem tehetik velem! Több, mint harminc éve vagyok doge, korábban már kétszer le kívántam mondani, de nem hagytak elmenni. Akkor megesküdtem, hogy halálomig posztomon maradok, s mert jó Foscari vagyok, állom eskümet!

Domingo a valenciai előadás utolsó jelenetében

A tanácsosok kórusa is fenyegető hangon szól: Mondj le önként, mert ha nem, akkor kényszerítünk.

Ekkor indul ennek a több részből álló, nagyon összetett jelenetnek az első együttese a doge szavaival. És itt mondom, hogy ez az egész hatalmas zárókép mintegy jutalomjátéka a Francesco Foscarit megszemélyesítő énekesnek. Rajta kívül fontos szerep jut benne Lucreziának is a már hallott nehéz szólójával és később az együttesben való szólamvezető szerepével, de a domináló személyiség kétségtelenül a doge. Az ő korábbi jelenetei is rendkívüli jelenlétet igényeltek tőle, gondoljunk nagy összecsapására Lucreziával majd a börtön-, rögtön utána pedig a tanácstermi jelenetre, de az utolsó kép még ezeken is túltesz. Benne hatalmas játéklehetőséget kap, s énekben is embert próbáló a feladata, mert markáns szólórészein kívül az együttesekben gyakorlatilag át kell énekelnie az összes közreműködőt. És akkor még nem beszéltünk a színészi jelenlétről, amelyben benne kell, hogy legyen emberi és államférfiúi nagysága, apai fájdalma, felháborodása, hogy elárulta az egész tanács - és egyáltalán, teljes erkölcsi felsőbbrendűsége Loredanóval és a tanácsosokkal szemben. Mindennek megjelenítéséhez nemcsak nagy énekes, de nagy színész és nagy egyéniség kell, hogy legyen Francesco Foscari alakítója.

1 óra 38' 11"-nél a doge tehát ezekkel a szavakkal nyitja a nagy együttest, válaszul a lemondását követelőknek: Ez hát a hála azért, amit annyi időn át Velence javára tettem... Drága fiamat, aki senkinek sem vétett, durva kézzel ragadtátok el; most pedig készen álltok, hogy mindazt elvegyétek tőlem, amit eddig alkottam...

Az első zenei csúcspont után kissé lecsendesülve s látszólag együtt érezve az agg államférfival az őt megpuccsoló tanácsosok azt javasolják neki, hogy a történtek után sokkal inkább békére lelhet otthon, családja körében.

A családom körében? (Fra i miei cari?) - kérdez vissza a doge, szinte el sem akarja hinni, hogy a történtek után ilyet mernek mondani neki. Ahhoz előbb adjátok vissza a fiamat! (1 óra 39' 47'-nél először)

Ez az "adjátok vissza a fiamat", olaszul rendetemi il figlio lesz az újra kibontakozó együttes kulcsmondata, a doge egyre ezt ismétli, míg a tanácstagok egyfolytában lemondásra szólítják.

Ennek a zenei egységnek a végén nyilvánvalóan ki fog törni a taps!!! - bár ez azért némileg megakasztja a drámai folyamatot... Arra viszont jó, hogy Foscari alakítója szusszanjon egyet, amire szerintem még egy Domingónak is szüksége lehet, hiszen ő sem gép; a közönségnek pedig időt ad a szituáció jobb átélésére, meg amúgy is imád kedvencének tapsolni :)

A doge természetesen belátja, nem olyanok az erőviszonyok, hogy ellent tudna állni és beleegyezik a lemondásba. Annyit kér, hogy a menyét hívják be hozzá, hogy legyen, aki támogatja, majd lehúzza gyűrűjét e szavak kíséretében: Foscari többé már nem doge.  Loredano a fövegét is el akarja venni, ám Foscari nem engedi meg, hogy egy ilyen méltatlan ember megérintse: Nem érhetsz hozzám, nyomorult, a te kezed tisztátalan!  (1 óra 42' 24"). Ez ismét egy nagy színészi pillanata a doge megszemélyesítőjének. Ekkor újra - és utoljára - halljuk Lucrezia izgatott témáját, aki apósához siet. Apjaként és uralkodójaként szólítja meg, ám Foscari keserűen mondja: Doge már csak voltam, az rabolta el trónom, aki fiamat megölte - menjünk innét!

Ebben a pillanatban megszólal egy súlyos bronzharang (1 óra 43' 26"), aminek a hangja aztán átszövi az egész finálét. A harangszóhoz kell egy kis magyarázó jegyzetet írni. A régi Velencében az embereket a harangok szava igazította el, hogy éppen mi történik a városban. Minden fontos dolognak, eseménynek megvolt a maga jelzése: máshogyan szólt, ha például idegen hajó érkezett a kikötőbe, ha tűz ütött ki, ha meghalt valaki és még lehetne tovább sorolni. Annak is megvolt a maga harangszava, amikor beiktatják az új dogét, és most ez a harangszó csendül fel. Foscari meglepődik: Mily hang ez? Utódomat köszöntik, bár még élek! Loredano a szokott kárörvedő arcával világosítja fel tönkretett ellenségét: Foscarit Malipiero követi a trónon. Tehát már azelőtt meghozták a döntést és megtették az előkészületeket, mielőtt Foscarit egyáltalán felszólították volna a lemondásra... Barbarigo és a többi jelenlevő tanácsos úgy tűnik, érez valamiféle szégyent a történtek miatt, mert azt mondják az intrikusnak: Most már hallgass, tiszteld a fájdalmát, miközben Lucrezia is keserűen állapítja meg, hogy apósa még szinte el sem hagyta trónját, s máris van, aki a helyére lép.

Ekkor, 1 óra 44' 08"-nál kezdődik az utolsó zenei egység, a fiatal Verdi meglepően érett és rendkívüli hatású zenéje (persze az egész jelenet az), amelyet a zenekar mellett a harang kongása is végig aláfest. Zenetörténészek azt mondják, hogy ez a részlet is ihlette Muszorgszkijt, amikor jóval később Borisz Godunov halálát komponálta, nála is fontos szerephez jutottak a harangok. 

Ezt az egységet is Foscari indítja: A templom harangja halálhírem kongja, melytől már nem menekülhetek. 

A szokott módon tekintsük át ennek a zenei együttesnek a fő mondatait, amelyek aztán többször ismétlődnek.

Foscari: Pokoli gyűlölet áldozata vagyok - nincs fiam, nincs trónom, nincs életem.

Lucrezia: A harang ma bosszút kiált, legyek erősebb, mint maga a végzet, mely téged gyaláz.

Loredano: E gyászteli óra nekem vidám napot szerzett, a szívem már régóta várta.

Barbarigo és a tanácsosok: A végzet harangja kitárja a sírt, mily gyászos óra, lesújtja a halál.

S az utolsó pillanatok (1 óra 47' 36"): A halálom ez a hang - mondja Foscari a harangokra. Lucrezia megrendülten suttogja neki, hogy legyen erős, ám a doge ennyi csapás után tényleg nem bírja tovább, s Én jó fiam! kiáltással (Mio figlio!) holtan esik össze.

Loredano - a libretto szerint - egy füzetbe jegyzi be s ki is mondja: Fizetve a számla! (azaz bosszút állt apjáért és testvéréért), míg a többi jelenlevő a Megölte a bú mondattal zárja az operát.

Hát, csak a végére értünk :)

A közelmúltban készült Domingóról egy spanyol portréfilm, amelyben több apró részlet is látható az opera valenciai előadásából és különböző érintettek beszélnek is róla. Egészen fiatal tenorista énekelte a fiát, aki teljesen belelkesedve mesélte, hogy mekkora öröm volt Domingóval dolgozni, akinek elképesztő, hogy mennyi energiája van és még ők, fiatalok is tőle töltődtek fel... És beszélt Domingo saját fia, ifjabb Plácido, aki azt mondta, hogy Francesco Foscari nem egyszerűen az apja egyik szerepe, hanem egy olyan figura, aki egy az egyben az apja; úgy fogalmazott, hogy ő maga Francesco Foscari :)