Muzsikus sírok a kanizsai temetőben 2.

2013. október 31., csütörtök

0 megjegyzés
Tavaly ilyenkor blogbejegyzés formájában már tettünk egy virtuális sétát a nagykanizsai köztemetőben, de még van több olyan sír, amelyet érdemes felemlíteni és érdemes nemcsak virtuálisan felkeresni azoknak, akiknek fontos városunk múltja.

Az első síremlék alatt tulajdonképpen nem is muzsikus nyugszik - ám művészi fokon hegedült, több koncerten is fellépett. Később Nagykanizsa életében betöltött szerepéből adódóan nagyon sok jót tett zenei életének fejlesztéséért, különös tekintettel az 1926-ban megalapított Városi Zeneiskolára. Ám ahhoz, hogy például ennek az intézménynek, vagy a városi szimfonikus zenekarnak felmérje a jelentőségét és lehetőségeihez képest segítse működését, nagyon sokban hozzájárult, hogy ő maga is gyakorlatilag profi szinten muzsikált.
Dr. Krátky István (1888-1956) polgármesterről van szó. Gondolom, síremlékét sok kanizsai ismeri, hiszen nagyon központi helyen nyugszik - legalább most méltó helyen, az élete utolsó tíz-tizenkét évében elszenvedett tragikus méltánytalanságok után:

Dr. Krátky István - Kripta I. 1. sír


Klatt Aurél (1913-1971) nyughelye következik, aki a Városi Zeneiskola egészen csodálatos képességű zongoratanára volt, gyakorlatilag koncertképes zongoraművész. A pozsonyi születésű fiatalember a prágai zeneakadémián szerzett diplomát. A nehéz évek az ő életében is a második világháború környékére estek és 1947 körül értek véget azzal, hogy városunkban sikerült letelepednie. Zeneiskolai tevékenysége méltó volt az intézmény első nagy korszakának legnagyobb pedagógusaihoz. Sajnos idejekorán, 58 évesen halt meg súlyos betegségben, nagy veszteségére városunk zenei életének. Két méter körüli délceg alakjára talán még vannak, akik emlékeznek Kanizsán...


Klatt Aurél - III. parcella 8. sor 24. sír


Sétáljunk el a Tardos-házaspár sírjához is. Közülük a feleség, Tardos Lászlóné Klacskó Erna (?-1985) volt a hivatásos muzsikus, 1952-től zeneiskolánk gordonka-tanára és a kanizsai szimfonikus zenekar első csellistája. Ő élesztette fel újra városunkban a gordonka tanítását, több növendéke került zenei pályára. Férje, dr. Tardos László (1911-1982) orvos volt, mellette gyakorlatilag profi mélyhegedűs. 1940-ben Szegedről került Nagykanizsára, mert ő lett az akkor felállított malária-állomás vezetője. Szegeden már komoly tapasztalata volt a kamarazenélésben mint a Szegedi Vonósnégyes tagjának és Kanizsán is évtizedeken keresztül erősítette a szimfonikus zenekart. Két-három éve jártam utoljára sírjuknál, az alábbi fénykép is akkor készült. Nem tudom, azóta történt-e változás, akkor Tardos Lászlóné neve nem volt felvésve a sírkőre, de egészen biztosan ott nyugszik ő is férje mellett.

Dr. Tardos László és felesége - VII. parcella 1. sor 22. sír


Sétánk végén egy kicsit kalandozzunk el más zenei műfaj felé is. Utolsó állomásunk Torma Antal (1894-1962), azaz a közkedvelt Torma Tóni cigányprímás sírja. Zenész családba született, apja a 19. század végétől volt városunk ismert prímása. Sőt, Kanizsán az idők folyamán több Torma nevű cigányzenész is működött. Bevallom, mivel a sírkövön nincsenek évszámok, azt nem tudom, hogy az "Id. Torma Antal" felirat még a 19. század végétől működött prímást jelenti-e és az ifjabb pedig az ő 1962-ben elhunyt fiát, vagy a 62-ben elhunyt Tormát értik "idősebb" alatt, mert neki is lehetett Antal nevű fia... Talán egyszer ez is kiderül.

Torma Antal - VIII. parcella 1. sor 7. sír

Temetői sétánkat két olyan sírral fejezzük be, amelyeket korábban már megmutattam az életüket feldolgozó blogbejegyzésekben. Most emlékeztetőül ide linkelem őket.

Az első Erdősy Eugénia (és családja) síremléke. A primadonna 1886-ban Berlinben követett el öngyilkosságot, ám kívánságára szeretett Nagykanizsáján helyezték örök nyugalomra.

ERDŐSY EUGÉNIA SÍRJA  ("A" tömb 8. sír)

A másik síremlék, amelyet már egyszer megmutattam, a majdnem száz évvel később elhunyt Rácz Alajosé, a kanizsai zeneiskola kedvelt tanáráé.

RÁCZ ALAJOS SÍRJA az idelinkelt blogbejegyzés végén látható (XXVII. parcella 11. sor 7. sír).

Jövőre folytatom...

És a bejegyzés végére egy gyönyörű Mozart-andante (kicsit még salzburgi emlékeim jegyében):



A két Foscari és Verdi

2013. október 27., vasárnap

0 megjegyzés
Miután elég rendesen körbejártuk a két Foscarit a történelemben, irodalomban és képzőművészetben, itt az ideje, hogy végre eljussunk Verdi operájáig, aminek 1844-ben volt az ősbemutatója Rómában.

Ez Verdi hatodik operája. Az első, a határozott ígéretet mutató Oberto (Milánó, 1839) után a tragikus időkben, egész családja elvesztése alatt/után kényszerből megírt Pünkösdi királyság című vígopera sorsa csak a bukás lehetett (1840). Mély depressziójából a Nabucco komponálásával lábalt ki valamennyire, s annak ősbemutatóján (1842. március 9., La Scala - Milano) Verdi, mondhatni egycsapásra bekerült az olaszok szívébe.
Ettől kezdve aztán jó darabig nem volt számára megállás. Még írt egy operát a Scalának, a Lombardokat (1843), de szinte minden jelentős itáliai operaház új Verdi-operát kívánt. Így ő csak komponált, komponált s 1850-re bevette szinte az egész olasz "csizmát": Velencét, Firenzét, Rómát, Triesztet, Nápolyt... Volt, hogy egy évben két új műve is színpadra került.
Így hatalmas szüksége volt megzenésítendő témákra és belőlük készülő librettókra.

Byron drámája, A két Foscari mint operatéma első nem-milánói operájának megrendelése kapcsán merült fel. Itália egyik legnagyobb múltú és a Scala mellett legjelentősebb operaháza, a velencei La Fenice intendánsával, Carlo Mocenigo gróffal tárgyalt erről Verdi, azt gondolván, hogy a velenceiek érdeklődését maga a hazai téma is fel fogja kelteni. A hazai téma azonban túlságosan is hazai volt: az opera vezetése számolt azzal, hogy sértheti a velencei nemesség önérzetét. Sőt, Mocenigo gróf maga is leszármazottja a történelmi Foscari és Loredano családoknak, gondolom, nem örült volna, ha egyik ősét olyan gonosz intrikusnak látná színpadon, mint amilyent Byron és később Verdi írt belőle... Amúgy pedig az európai irodalomban egy újabb hatalmas csillag emelkedett fel, Victor Hugo. Mocenigo az ő egyik darabját javasolta (azért kíváncsi lennék, elárulta-e a valódi okot is), s elkészült Velencének 1844 márciusára Verdi egyik legnagyobb ifjúkori mesterműve, az Ernani. Így, visszafelé nézve az Ernanival szerintem jobban járt Velence...

A két Foscari azonban nem töltött sok időt az asztalfiókban. Amellett, hogy az Ernani nagy sikere után a Fenice rögtön új operát kért Verditől, sorban állt az akkoriban kora harmincas éveit élő Maestrónál Nápoly, Róma és Firenze is. Így Verdi rögtön nekiállt A két Foscari komponálásának és fél év múlva, 1844. szeptember végén már utazhatott is Rómába, mert maga akarta színpadra állítani új darabját. Az ősbemutatót november 3-án tartották a ma már nem létező, de akkoriban nagyon tekintélyes Teatro Argentinóban. Amint a korabeli sajtó írta, igazán jól a második előadás sikerült - a tudósításból egyúttal képet kaphatunk a korabeli olasz operai életről is:

Verdi mester egyik legjelentősebb diadalát aratta. A szereplők a dráma hatása alá kerültek, és jobban behatoltak az alakított jellemek mélységeibe. Energikusan, mesteri fokon énekeltek. A közönség is nagyobb jószándékkal foglalt helyet az előadáson. A szokásos csoport, mely minden bemutatón megjelenik az operában, hogy a bemutatót felforgassa, ezúttal hiányzott. Minden egyes szám viharos tapsot kapott, s a Maestro legalább harmincszor jött ki a színpadra a zsúfolásig megtelt nézőtér lelkes éljenzése közepette.
     Idézi Verdi című könyvében Carlo Gatti (Bp. Gondolat Kiadó, 1967, 132. oldal).

Abban biztos vagyok, ha jó lesz a csillagok állása és sem hóakadály, sem más esemény nem jön közbe, január 20-án nekünk is ilyen sikerű előadásban lesz részünk és mi is lelkesen fogunk éljenezni :)

Hallgassunk bele Lucrezia kavatinájába (1. felvonás). Lucrezia a fiatal Foscari, Jacopo felesége, kétgyermekes édesanya - a doge menye és maga is előkelő származású hölgy. Férje szabadságáért, életéért aggódik - sőt, áriájának ebben a részében a bosszúvágy is hangot kap mindazokkal szemben, akik igazságtalanul vádolják őt. Hát, Verdi igazán feladta a leckét minden énekesnőnek, aki ebben a szerepben színpadra lép:


A két Foscari a képzőművészetben

2013. október 20., vasárnap

0 megjegyzés
Már egy ideje tudjuk, hogy megvan a jegyünk Plácido Domingo egy újabb előadására, Verdi: A két Foscari című operájára Bécsbe, január 20-ra. Tavasszal, amikor még csak szépreményű jegyigénylő voltam/voltunk, elkezdtem egy kis sorozatot az operáról, hogy jól felkészüljünk az előadásra.

Ha valaki szeretne velem tartani az opera felfedezésében, érdemes újra átfutni ezeket a régebbi posztokat, innét könnyen meg lehet tenni:





A történelem és az irodalom után nézzük meg azt a témát is, hogy "A két Foscari a képzőművészetben", bár az eddigi posztoknak itt-ott már voltak ilyen vonatkozásai.

Időben az első alkotások, amelyekre ráakadtam, kortárs - mármint Foscari-kortárs - kódex-illusztrációk. Íme egy iniciálé Francesco Foscari doge profiljával. A festő neve is ismert, Leonardo Bellininek hívták. A 15. századi kódex a velencei Biblioteca Nazionale Marziana tulajdona:




Szobrászati alkotások következnek, a velencei Bartolomeo Bon művei. Úgy tűnik, ő volt a Foscari-palota építésze is (az épületet A két Foscari a történelemben című posztban mutattam meg). Így személyesen ismerhette Francesco Foscarit és nagyon érdekes, hogy két egészen különböző felfogásban örökítette meg. Az egyik egy fejszobor, olyan szinten realista, hogy szinte karkiatúrának is mondható (készült 1438-42 között):



A másik pedig egy hivatalos portré, méghozzá egy egész jelenet. A Velencében sétálgatók gyakran láthatják: ahol a Doge-palota mintegy összeér a Szent Márk- székesegyházzal, egy csodás késő gótikus kapuzat áll, a Porta della Carta. Ennek domborművén térdel a doge a szárnyas oroszlán, Velence védőszentjének allegóriája előtt:



Az első szoborról is azt írja a szakirodalom, hogy a Porta della Carta számára készült, talán előtanulmánynak - hát, el tudom képzelni, hogy a megrendelők úgy látták, nem sugározza azt a méltóságot, ami egy dogétól elvárható lenne, és akkor a szobrász, némileg megalkudva, elkészítette a "hivatalos" ábrázolást. Jó lenne tudni, hogy tényleg így volt-e...

Még a kortárs időkben maradva, a nagy Donatello is készített egy bronz domborművet Francesco Foscari profiljával. Ennek képére nem akadtam rá, viszont ez a relief szolgált Lazzaro Bastiani (1429-1512) festményének alapjául. Az évszámok alapján Bastiani éppen ismerhette volna az 1457-ben elhunyt dogét, de a Padovában született művész a források szerint csak néhány évvel Foscari halála után, 1460 körül költözött Velencébe.



A téma további ábrázolásai már évszázadokkal későbbiek és a romantika korába vezetnek el bennünket. 

A két Foscari a történelemben című posztban már megmutattam Francesco Hayez 1842-ben készült festményét, amint a Doge-palotában fia, Jacopo térdenállva bizonygatja ártatlanságát agg apja - és egyben uralkodója - előtt, akinek másik oldalán felesége, Lucrezia áll két kisgyermekükkel.
Hayez, spanyolos neve ellenére olasz festő volt. 1791-ben Velencében született. Ott is tanult, majd kis kitérővel egész hosszú életén át Milánóban működött. Sokoldalú művész volt, művelte a portréfestést, kitűnt az irodalmi szereplők, történelmi, bibliai és mitológiai alakok és jelenetek megjelenítésében. Nem volt egy újító, forradalmi egyéniség, de nagy mesterségbeli tudással rendelkezett. A két Foscari tragikus történetét több képen is megörökítette, sőt, ugyanazt a jelenetet is többször megfestette.
Itt a múltkor megmutatott képnek egy másik változata:



ezen talán hangsúlyosabb a térdelő fiú mögött vörös köpenyben álló Loredano jellemzése, aki Byron darabjában és ennek nyomán Verdi operájában is a Foscarik kérlelhetetlen ellensége. A kortárs kritika különösen kiemelte az agg doge megjelenítését, akit tragikus csapdába zárt az állama iránti felelősségérzet és a fia iránti szeretet. Külön érdemes megnézegetni a Doge-palotából feltáruló kilátást, amit egy született velencei természetesen a legteljesebb hűséggel ábrázolt.
Hayez megfestette a doge lemondatásának jelenetét is, íme:



Végül egy francia romantikus festmény. Eugène Delacroix 1855-ben fejezte be 93x132 cm-es olajképét, mely szintén A két Foscari címet viseli (Les deux Foscari). Ha jól megnézzük a képet, kevéssé autentikus a környezet, viszont a kompozíció és a festésmód sokkal drámaibb:



Ennyi képzőművészeti ábrázolásra bukkantam a téma kapcsán. Végül nézzünk meg egy egészen röpke összefoglalót a Verdi-opera Los Angeles-i előadásából. Francesco Foscari - Plácido Domingo:


VERDI 200

2013. október 10., csütörtök

0 megjegyzés
Éppen ma kétszáz éve született Verdi. Nagyon szeretnék egyszer eljutni szülőfalujába, Le Roncoléba, amely ma már büszkén viseli nevében nagy fia vezetéknevét, hiszen hivatalos neve: Roncole Verdi. A kis település Emilia Romagna tartományban található. A csodálatos és változatos szépségű Itáliának ez éppen egy kifejezetten jellegtelen, unalmas része. Verdi később megismerhette Milánót, Velencét, Genovát, Rómát, Nápolyt, aztán Párizst, Szentpétervárt, látott sok gyönyörű helyet és élt rövidebb-hosszabb ideig építészeti szépségekben és történelmi hagyományokban gazdag városokban - ám, amikor megtehette, hogy birtokot vásárolt magának, ugyanarra a környékre húzta vissza a szíve...

Áll még a ház, a falusi kocsmával egy fedél alatt álló otthon, annak a vidéknek jellegzetes paraszti épülete, ahol a kocsmáros házaspár késői gyermekeként világra jött - egészen pontosan 1813. október 10-én este nyolc órakor, szülei szobájában. Ha van zeneszerző, aki valóban messziről és mélyről  indult, az éppen ő...

Az épületet még Verdi életében, 1872-ben emléktáblával jelölték meg. Egy másik tábla Verdi halála után, 1901-ben került rá, majd 1913-ban, születésének századik évfordulóján állították fel a szülőház előtt a zeneszerző bronz mellszobrát.

Egyszer nagyon szeretnék sétálgatni itt, kint is és bent a házban is... És elmennék a templomba, ahol a kisfiú először hallott orgonát, amelynek a szava úgy megbabonázta, hogy a szó szoros értelmében a földbe gyökerezett a lába és elfelejtette, hogy folytatnia kellene a ministrálást...
Akkor már elmennék a szomszéd kisvárosba, Bussetóba, ahol aztán az első komolyabb zeneleckéket kapta, ahol gimnáziumba járt, ahol a tehetős zenekedvelő kereskedő, Antonio Barezzi, a kisváros szimfonikus zenekarának lelkes fuvolistája nemcsak befogadta házába, hanem anyagilag jócskán hozzájárult a taníttatásához - ekkor még az volt szülei vágyai netovábbja, hogy Verdiből esetleg még kántor is lehet Bussetóban... Abban a kisvárosban is sok emlékhelye van, sőt, ott alakították ki hivatalos múzeumát.
Aztán elmennék a birtokára, Sant'Agatára, ami, mint említettem, szintén a közelben van. Persze nem hagynám ki Milánót, a Scalát, első sikerei - és első bukása színhelyét, a szállodát, ahol meghalt és sírját, amely szintén Milánóban van, az általa idős muzsikusoknak építtetett otthonban, a Casa di Riposo-ban, azaz a Pihenőházban.

Ha az ember egy ilyen zarándoklatra nehezen mehet is el, ma már az internet révén csodás virtuális látogatásokat tehetünk ezeken a helyeken, mint az alábbi kisfilm segítségével Verdi szülőházában:




A kisfilm második részében még Sant'Agatára is bekukkanthatunk.
 
És ami a lényeg, Verdi zenéje, hallgassuk minél többet!!!

Most éppen a Luisa Miller című, Schiller: Ármány és szerelem című drámájából írt operájában a halálosan megbántott Ferdinánd áriáját Plácido Domingo előadásában (London, Covent Garden, 1979):

Egy kanizsai csodagyermek elfelejtett centenáriuma

2013. október 5., szombat

1 megjegyzés
Az 1920-as évek legelején, mintegy három évig a kanizsai sajtó egy pici lány nevétől volt hangos. Dános Lilinek hívták, a hét-nyolc-kilencedik évét "taposta", de apró termete miatt még ennél is fiatalabbnak tűnt. Ám már nyolc éves korában, nem egészen fél év komolyabb zongoratanulás után ezt írta róla az egyik Kanizsai hírlap, a Zala - 1920. december 19-én: 

A kis művészgyerek játéka őszinte bámulatot keltett. Korát erősen túlszárnyaló intelligenciával, fölényes technikával, minden tekintetben zsenialitásra valló tudással kezeli a zongorát. Igen nagy sikere volt.

Alig másfél év múlva a másik helyi újságban, a Zalai Közlönyben ezt olvashatták az akkori kanizsaiak - 1922. március 7-én: 

A kis Dános Lilikéről nehéz kritikát írni, mint ahogy nehéz a zene mivoltáról fogalmakat adni: ez a gyerek maga az eleven zene. 

Nos, "az eleven zene" valóban zongoraművész lett. Már Budapesten barátkozott össze két hasonlóan csodagyermek kislánnyal, Fischer Annie-val és Rév Líviával. Hármuk közül nekünk itthon Fischer Annie neve a legismertebb. Rév Líviát, aki aktív pályafutása legnagyobb részét francia földön töltötte, a magyar zenekedvelő közönség csak a rendszerváltás óta ismerhette meg úgy igazán, de neve, különösen Chopin-játékosként már nagyon régóta a világ élvonalában szerepelt.

És Dános Lili? Sokak szerint volt ő is olyan zongorista, mint barátnői. Sőt, azt is mondják, hogy technikai készsége Fischer Annie-énál is perfektebb volt. Ám az ő élete úgy alakult, hogy nem ért rá csak a zenére és a karrierjére koncentrálni, ugyanis férjhez ment és három gyermeke született. Megkezdte ugyan a szokásos szólista-karriert, részt vett nagyszabású zenei versenyen, de aztán később mégis olyan állásokat vállalt, amelyek mellett anyaként is helyt tudott állni. Így tanított egy fővárosi zeneiskolában majd a nevezetes békéstarhosi Kodály és Gulyás György nevével fémjelzett korszakos jelentőségű zeneoktatási intézményben. Később negyedszázadon át az Operaház korrepetitora volt és zeneakadémiai tanárként is működött. Egyszóval, még ha neve nem is olyan közismert, mint Fischer Annie-é, mégsem az történt vele, mint bizony sok csodagyermekkel, hogy később nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Ő beváltotta: nem olyan látványosan, mint egy koncertező zongoraművész, de legalább olyan hasznosan.

2008/09-ben tűnt fel nekem a neve, amikor anyagot gyűjtöttem készülő, Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye című könyvemhez. Akkor a régi újságokat böngészve sokat olvastam róla, főleg hangverseny-beszámolókban. Ám meg sem fordult a fejemben, hogy aki 1920-ban csodagyermekként már koncerteken zongorázott, majdnem kilencven év múlva még életben van! Így szabályosan kis híján leestem a székről, amikor ez kiderült, sőt az is, hogy a kilencvenhét évéhez képest remek testi és szellemi kondícióban, ráadásul elmehetek hozzá meglátogatni és beszélgetni vele!! Ez a látogatás 2009 szeptemberében meg is történt: sok információval is gyarapodtam, és hát az élmény sem volt mellékes: úgy éreztem, mintha Nagykanizsa zenei múltjának egy darabja hirtelen megelevenedett volna...

Akkor - a könyvbe kerülő mondatok mellett - írtam Lili néniről egy cikket a Fidelióba. ITT A LINKJE, bár meg kell jegyeznem, hogy ennek a népszerű zenei oldalnak a szerkesztője sajnos nagyon belenyúlt az írásomba... Azért linkeltem mégis be, mert látható benne két akkor készített fénykép és a bele"javítások" ellenére a lényeg végül is benne maradt - legfeljebb néhány mondat változott stilisztikailag a hátrányára a címével együtt...

Ha már ezt megmutattam, akkor aki esetleg jobban szeretne belemélyedni, ITT VAN ugyanennek a cikknek az eredeti változata, amelyet online változatban a Parlando zenepedagógiai folyóirat jelentetett meg - már mint nekrológot, mert Lili néni találkozásunk után körülbelül egy évvel, alig egy hónappal kilencvennyolcadik születésnapja előtt, meghalt.

S miért a címben az "elfelejtett" centenárium? Még a Muzsika című zenei szaklap is AZT ÍRTA, hogy Dános Lili 1913. október 8-án született. Ám, amikor találkozásunkkor előjött a születésnap kérdése, megtudhattam Lili nénitől, hogy bizony ez elírás, ő ugyanis 1912-ben született ezen a napon. Még a személyi igazolványát is megmutatta... Csak közben, bevallom, erről a momentumról megfeledkeztem és én is az idén akartam itt a blogban és egy külön, a Kanizsai antológia számára készített nagyobb tanulmányban megemlékezni Dános Lili születésének századik évfordulójáról. Ám amikor néhány hete elkezdtem újra összefésülni az adatokat és felfrissíteni az emlékeimet, rá kellett döbbennem, hogy egy évvel lekéstem a valódi évfordulót...
Annyira sajnálom... Azért megpróbálom jóvátenni azzal, hogy ezen a kis blogbejegyzésen kívül az antológiába valóban megírtam a Lili néni családjáról és kanizsai csodagyermek-koráról szóló összefoglalásomat. Sőt, a Kanizsa TV K'ARC című műsorában is mesélni fogok Dános Liliről.

Búcsúzóul két fénykép:

15 évesen

Ebben a házban volt Dános Lili "csodagyerek": Nagykanizsa, Király utca 21.