Réti József emlékezete Csurgón

2013. május 25., szombat

0 megjegyzés
A csodálatos hangú tenorista, Réti József (1925-1973) nevét Csurgón utcanév, intézmény és emléktábla őrzi, de nem igazán köztudott, mi is fűzte őt a nagy kulturális múlttal rendelkező kisvároshoz.

Nos, amikor még Redl Józsefnek hívták, ide járt gimnáziumba - a híres református gimnáziumba - az 1930-as évek végétől mintegy öt évig.

Édesapja olajmérnök volt a MAORT-nál (Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság), akit a romániai Ploiestibe vezényeltek. Ott született meg mindhárom gyermeke: legidősebbként, 1925-ben a leendő operaénekes. Lánya visszaemlékezése szerint a család 1939-ben került haza Magyarországra, éppen Nagykanizsára, majd Bázakerettyére. Nem teljesen világos, hogy Réti József miért nem a kanizsai, szintén igencsak jó hírű gimnáziumba járt. Az ok lehetett vallási, hiszen a kanizsai középiskolát a piarista rend tartotta fent, míg a csurgói a reformátusoké volt. De lehet, hogy valami más okból preferálta a család a messzebb lévő gimnáziumot. Hamarosan pedig amúgy is Bázakerettyére került a család.
Így az akkoriban tízes éveinek közepén járó fiú kollégista lett és az úgynevezett "kisinternátus" épületében lakott. Ez Csurgó egyik legrégebbi háza:




Az énekművész egykori osztálytársai jelölték meg emléktáblával 1995-ben:



A kisinternátus egyébként éppen tőszomszédja az 1797-ben alapított gimnázium legelső épületének, amelyben ma a múzeum működik, és amely arról is nevezetes, hogy tanított és lakott benne Csokonai Vitéz Mihály:



Amikor Réti József gimnazista lett, már nem ide jártak a diákok. Egy évszázad alatt az iskola kinőtte első otthonát és egy hatalmas park város felőli oldalán, közel az előbb említett helyekhez, elkészült a mai monumentális iskolaépület:

Érdekes módon Réti Józsefet egy matematika-szakos tanár, Cser Andor kezdte bevezetni a zene birodalmába, de járt Rácz Dezső iskolai énekkarába és tanult zongorázni Rácz Dezsőnétől.

Nem egészen öt évi itteni tanulás után az édesapát Budapestre helyezték, így Réti ott fejezte be gimnáziumi tanulmányait. Ám csurgói osztálya rendkívül összetartó volt, így őt aztán a későbbiekben is úgy kezelték, mintha velük érettségizett volna. Ragaszkodásukat mutatja az internátusi emléktábla. De már korábban is számon tartották őt, még a rendszerváltás előtt Csurgó kertvárosában utcát neveztek el róla, s ebben is "benne volt a kezük". Mostanra az ő nevét viseli a zeneiskola is, amelyben már nemcsak zenét oktatnak, hanem egyesített művészi iskolaként társművészeteket is.

Az apropó, ami miatt most erről a témáról írok, az, hogy ma délután egy bensőséges megemlékezésen vehettem részt Csurgón. A rendezvényt dr. Vértes László főorvos, zeneterapeuta koordinálta és osztott meg a közönséggel sok érdekességet Réti József életrajzából. Köszöntőt mondott Csurgó polgármestere. Sajnos, éppen annak az úrnak a nevét és titulusát nem tudom, aki a téma leglényegesebb információiról számolt be. Mellette meghallgathattuk a Réti József nevét viselő művészeti iskola igazgatójának gondolatait. Élő zene is volt, tanár és növendék szép fuvola-duója és egy ígéretes klarinétos növendék. A rendezvény több pontján természetesen Réti József csodálatos fényű hangja is felcsendült. Elhangzott egy diáklány előadásában Rónay György verse, a Gyászének Réti József halálára. Hát, nem tudom... Minden nagyrabecsülésem a költőé és irodalmáré, és ugyan ez a vers Réti József hirtelen és korai halálának jegyében, mondhatni sokkja alatt íródott, szerintem az énekes utókorát illetően nincs igaza: pár emberöltő múltával Réti József nem csak lexikonadat lesz semmitmondó jelzőkkel és még ha azóta nem is vált volna általánossá a digitális hangtechnika, amellyel megóvhatók a bakelitlemezek a teljes elzörejesedéstől, hangjának varázsa még azokon át is hatna. Amit a vers az életéről és pályájáról ír, az viszont teljesen "ül", hiszen például Réti József nevét háromszor húzta ki a hatalom a Kossuth-díjra jelöltek névsorából:

Én is, aki láttam e pálya diadalmas fölszárnyalását,
s láttam annyi cselszövény, rosszindulat, gúny, alattomos
gáncsvetés közt ívelni, mind fénylőbben fölfelé (mert nem
a sikernek élt, hanem a múló pillanat varázsában az
állandónak, ami lévén igazság, megmarad) [...]
 
A szép megemlékezésből néhány dolgot azért hiányoltam. Először is, nem mutatták be név szerint a megszólalókat, vagy legalább is nem mindegyiket. De leginkább azt, hogy a rendezvényen részt vett Réti Ágnest, Réti József lányát nem kérték fel, hogy ő is szóljon édesapjáról. Ismerve például EZT az újságcikket, biztosan tudott volna érdekes dolgokat mesélni - esetleg válaszolhatott is volna a közönség vagy a közreműködők által feltett kérdésekre.

Megjegyzem még, hogy Csurgó és Réti József kapcsolatából tényanyag viszonylag kevés hangzott el; szerintem lenne még kutatnivaló ezen a téren: biztosan megvannak a korabeli iskolai anyakönyvek, tényszerűen például nem is tudtuk meg, hogy Réti József pontosan mikortól meddig volt csurgói diák; utána lehetne nézni a helyi sajtóban, említik-e a nevét például iskolai ünnepségek közreműködői között - jó lenne, ha ezeket a dolgokat a Csurgó helytörténetével foglalkozók megkeresgélnék, sokkal pontosabb lenne a kép.

Lánya és unokája az emléktáblánál, 2013. 05. 25.


Végezetül pedig hatalmas köszönetem Cherubinnak, azaz Juditnak és Nórának. Juditnak egy vidéki nagyváros remek kórusa tagjaként sokszor volt alkalma Réti Józseffel egy színpadon lenni nagy oratorikus művek előadásakor - s ő annyira megszerette az énekest, hogy annyi év után és elég messziről is eljött erre az alkalomra, közös barátnőnket, Nórát is magával hozva, s értem beugorva Kanizsára - és visszafelé ugyanígy, engem házhoz szállítva :)

Most pedig szóljon az a hasonlíthatatlan énekhang, amely még jóval halála után is, amikor régi bakelit hanglemez-felvételei CD-formátumban először kikerültek a nagyvilágba, számtalan csodálót szerzett neki.

Mielőtt elkezdjük hallgatni, ide másolok két hozzászólást kedvenc videomegosztó portálunkról, amelyek szerintem remekül kifejezik Réti József művészetének természetét és rangját:

Szinte minden jelentős tenort ismerek. De ez a hang annyira gyönyörű, éneklése annyira fenségesen nyugodt, tiszta, hogy még hasonlítani se tudom senkihez. Atléta- és gladiátor-énekesek, megannyi virtuóz de . . .mind közül EZ a gyönyörű, emberi hangú tenorhang áll hozzám a legeslegközelebb! Bárcsak minél többen ismernék egyedülálló művészetét a világon!

És:

Ahogy először meghallottam a hangját, nálam azóta az első tenornak számít. Rendkívüli stílusérzék, muzikalitás, bámulatos önkontroll, finom ízlés, visszafogott, mégis érzelemgazdag előadás teszi őt utánozhatatlanná. A hangja pedig egyenesen gyönyörű ! 

Réti József részletet énekel Mozart Varázsfuvolájából, közben számos fotót láthatunk életéből. A képes összeállítást egy rajongója készítette:


Hollósy Kornélia Nagykanizsán

2013. május 16., csütörtök

2 megjegyzés

Mielőtt tovább ismerkednénk a "két Foscari"-témával, szeretnék megemlékezni egy illetve igazából kettő százötven évvel ezelőtti
nagykanizsai koncertről. Már nagyon vártam, hogy ezt a posztot megírhassam, mert számomra különösen rokonszenves az a hajdani operaénekesnő, akiről szól.

Mint a címből is látszik, ő Hollósy Kornélia. Nem tudom, ma mennyire hangzik ismerősen a neve, vagy hogy egyáltalán ismerősen hangzik-e. Nos, ő volt az, akit először illettek "a magyar csalogány", illetve "a nemzet csalogánya" névvel, ezt Blaha Lujza később tőle örökölte meg.

Képzeljük el, hogy harmincadik születésnapjára a magyar irodalom és kulturális közélet színe-java, összesen 51 fő! összeállt és megajándékozták egy albummal, amelybe saját kezűleg jegyezték be a hozzá szóló, többnyire erre az alkalomra, frissen írt verseiket, gondolataikat. Hollósy Kornéliának már ilyen fiatalon ekkora nimbusza volt. Impozáns a névsor: Arany János, Egressy Gábor, Eötvös József, Gyulai Pál, Jókai Mór, Jósika Miklós, Szigligeti Ede, Tompa Mihály, Vajda János hogy csak a legnagyobbakat említsem.
Arany János verse különösen sokat mond, de ehhez ide kell írnom a dátumot: 1857, még jócskán a szabadságharc utáni elnyomás időszaka. A vers annyira gyönyörű, hogy muszáj ide másolnom – Arany maga is teljes jogu költeményének tekintette, nem alkalmi soroknak:

Egy nép lakik, túl tengeren,
Hol délre lejt az Alpok alja,
Hol füszeres völgy, rónaság
az erdős Appenint uralja;
Hajdan dicső nemzet, ma rab,
S hogy lánca csörgésit ne hallja
Énekkel űzi bús neszét
S az ércigát enyhiti dalja.
Oh! hát dalolj nekünk.....

Minderről azért is szóltam, hogy lássuk Hollósy Kornélia "nagyságrendjét" a magyar kultúrtörténetben. Ez a csodálatos énekesnő és csodálatos ember jutott el Nagykanizsára 150 éve, 1863-ban. Május 16-án és 17-én két hangversenyt adott a Zöldfa szálló nagytermében a mai Bolyai Iskola épületében. Nagy valószínűséggel szállása is ugyanitt volt.

Hosszú, mintegy két évig elhúzódó hangversenykörútja során jutott el a mi kis városunkba. Így, az országot szinte teljesen bejárva búcsúzott el ugyanis az énekesi pályától s vonult vissza a magánéletbe.
Előtte ő a Nemzeti Színházban fontos főszerepeket énekelt lírai szopránként az olasz és francia romantikus opera-repertoárból, nagyrészt Erkel Ferenc vezényletével. Mellette rendkívül fontos szerepet töltött be mint a kor új magyar operáinak női főszereplője. Köztük volt nemzeti operánk, a Bánk bán is, amelynek ősbemutatóján, 1861-ben ő énekelte Melindát. Maga Erkel mondta róla, hogy aki nem hatódik meg előadásában az "Ölj meg engem, Bánk" áriánál, annak nincs is szíve...

Most Csavlek Etelka énekli az áriát, szerintem méltón Hollósy Kornéliához:




Nos, Hollósy Kornélia még 1852-ben férjhez ment. Igaz szerelmen alapuló házasságot kötött gróf Lonovics Józseffel, a jogot végzett fiatal földbirtokossal. Két fiuk született, akik közül az egyik kicsi korában meghalt.
Érdekes, hogy nemcsak abban az időben, hanem még jócskán a XX. században is, ha egy énekesnő házasságot kötött, legalábbis ilyen társadalmi környezetben, szinte azonnal visszavonult a nyilvános szerepléstől. Lonovics felvilágosult gondolkodását mutatja, hogy ő ezt nem kívánta meg feleségétől, aki még tizenkét évig folytatta a pályát. A család praktikusan   az akkori Nemzeti Színházzal szemben, az Astoria szálló helyén állt ún. Zrínyi-házban élt. Egy későbbi híres orvos, Bókay Árpád meséli el emlékirataiban, hogy gyerekkorában ő is ott lakott és mint Kornélia néni kisfiának barátja sok lekváros kenyeret kapott tőle és sok skálázását hallotta... Hollósy Kornélia híres szalont tartott fenn, erről is rengeteget lehetne mesélni.

De most térjünk rá végre a nagykanizsai koncertekre.

Szerencsére abban az időben már volt Kanizsának hírlapja, azaz akkor még Kanizsának és Kaposvárnak közösen, az 1862-ben megindult Zala-Somogyi Közlöny, így néhány konkrétumot megismerhetünk, ha kiböngésszük a korabeli számokat. A hangversenyek pontos műsorát sajnos nem írta meg az újság, de: néhány nappal a kanizsai előtt Kaposváron is énekelt Hollósy Kornélia; azt a műsort ismerjük, és erősen gyanítható, hogy  Kanizsán is ugyanazok a darabok hangzottak el. Így például Linda kavatinája Donizetti: Linda di Chamounix című operájából és Rosina kavatinája A sevillai borbélyból. Az izzó hazaszeretetéről is ismert művésznő repertoárján mindig tartott magyar dalokat, bizonyára Kanizsán sem hagyta ki ezeket.

Akkori szokás szerint az első koncerten helybeli közreműködő is fellépett, aki a keszthelyi kötődésű Svastics János volt, az akkor már azért jócskán utókorát élő verbunkos stílus ismert szerzője és hegedűse. Hangverseny után a művésznőt a lelkes közönség fáklyás zenével tisztelte meg, gyaníthatóan az ismert kanizsai Grünbaum-féle zenekar játszott. A második koncert jövedelmének egy részét és a koncert után tartott táncvigalom bevételét Hollósy Kornélia a kanizsai piarista gimnázium javára ajánlotta fel, amely intézményre akkor tényleg nagyon ráfért, annyira mostohák voltak körülményei, de kapott belőle a keszthelyi Georgikon is (gondolom, ez magyarázza Svastics meghívását – vagy fordítva).

Olvassunk bele a Zala-Somogyi Közlöny 1863. május 20-i számába. A következő sorokat maga a főszerkesztő, Roboz István írta. Egyúttal kissé beleélhetjük magunkat az akkori stílusba. Az idézett részlet azt a hódolatot is igazolja, amit az egész nemzet ténylegesen érzett az énekesnő irányában:

Midőn megemlékezünk az ünnepelt művésznőről, nem akarunk egyebet, mint az elismerés és tisztelet zöld leveleit azon koszorúkhoz fűzni, melyek érdemeiért lábaihoz hulltak.
Ha valaki, úgy a nemzet csalogánya érdemli meg a koszorúkat, ki saját nyelvén a hazai dalművészetnek szárnyakat adott a nagy világba, s nemzetének hírnevéhez sugarakat, hogy messze ragyogjon az bércen, tengereken át.
Százezrekre megy a nemzet napszámosainak száma, kik dolgoznak, fáradnak, izzadnak, virrasztanak a közjólét, boldogság, nemzeti nagyság megalapításán; hangyák, hangyaszorgalommal; kis csillagok, melyeknek fénye már félúton elvesz; míg a lángelmék, nagy tehetségek – a föld ez üstökösei – befutják a nagy világot, hagyván maguk után óriás fényét a hír-, dicsőség- s nagyságnak, melyekben maga a nemzet ragyog!...
Nagyok a te érdemeid hírhedt művésznő! Istentől vagy küldve, hogy dalaiddal vigasztald nemzetedet. [...]

Hordozzon vezércsillagod ép oly nagy honleány, mint művésznő, babérkoszorús utadon! Dalolj nemzetednek még sokáig, s mint egyik szónokod mondá: „hozd meg rá mielébb a hőn várt, ohajtott tavaszt!”

A kanizsai első koncertről pedig ugyanebből a lapszámból néhány mondat:


Tapsvihar s koszorúkkal lőn üdvözölve a lángoló honszerelmű hölgy, ki megvetve a külföld kinálkozó dicsfényét, nem követé a hulló meteorként csak néha néha nagy zajjal hazatekintő magyar eredetű művészek példáját, hanem megmaradva nemzete szerény körében; bájos hangja kedves nyelvünkön zengedezé örömünket, búnkat.

Szerintem Kanizsán a Zala-Somogyi Közlöny legkorábbi időszakában még nem volt olyan újságíró vagy tudósító, aki a zene terén otthonosan mozgott volna, ezért Hollósy Kornélia két koncertjéről nem jelentek meg valamennyire is szakszerű mondatok csak annyi, amely arra utalt, hogy az olasz áriákat magyarul énekelte. A kaposvári koncert tudósítója viszont leírta azt a meglátását, miszerint
kétszeres örömmel tapasztaltuk, hogy a pesti színháztóli távozása óta hangja nem hogy gyengült volna, hanem erősbödött, a régi románc báj- és kellemeket megtartva.

Egy korábbi cikkből kiderül, hogy Kaposvárról milyen útvonalon és milyen közjátékok után érkezett meg az énekesnő Kanizsára: a kaposvári két koncert után, május 11-én reggel 7 órakor (korán kelt...) négyesfogaton indult Nagybajomba. Onnét Somssich Lőrinc kísérte Inkére majd ebéddel Iharosberényben gróf Inkey József várta. (Létezik, hogy ilyen közlekedési eszközzel ennyi idő alatt meg lehet tenni a Kaposvár Iharosberény távolságot?)

Estére pedig meg is érkezett Kanizsára. Ha a tudósító nem keverte össze a dátumokat, akkor Hollósy Kornélia a fennmaradó napokat is városunkban kellett, hogy töltse. Az akkor még csak 10 naponta megjelenő Zala-Somogyi Közlöny nem írta meg, de szerintem, mint mindenhol e körútja során,  Kanizsán is üdvözölték hivatalosan és ennyi idő alatt biztosan tett látogatásokat a helyi társadalom egy-két prominens személyéhez, családjához. És itt nem állom meg, hogy ne másoljak ide még egy korabeli újság-idézetet kaposvári ünneplése kapcsán:

[...] megjelent a nagy nevű művésznő [a] főispán úrnál is egy estélyen, melyre hivatalos volt. Minden pártszínezet nélkül kész szívvel, nemes hevüléssel lett megtéve, mi csak óráit élvezetessé teheté; hiszen a művészet terén nincsen helye a politikai elkülönzöttségnek; itt a közszeretet gyújtsa meg tömjénét, s tegye le mindenki egyformán áldozatát azon oltárra, melyet az istenek kijeleltek; karolja fel egész szellemével, jó akaratával azt, ki hivatva, megáldva van pályáján ragyogni, lelkesítni, s népének választottja lenni. 

Kanizsai látogatása és jótékonysága emlékét amennyire tudom, egyetlen dolog őrzi: a Batthyány gimnáziumban láttam egy iskolatörténeti falat, amolyan állandó kiállítást, ahol az ő képe is látható rövid megokolással együtt. Nem tudom, a mai gimnazisták megnézik-e néha, de most, a 150. évforduló kapcsán jó lenne, ha megismernék a történetet és egyúttal Hollósy Kornélia személyét is.

További életét és utókorát majd egyszer megírom itt, mert a témához néhány évvel ezelőtt különösen közel kerültem...




A két Foscari - a történelemben

2013. május 8., szerda

2 megjegyzés
Megtettük az első lépést, megrendeltük az operajegyet, hogy 2014 januárjában ott ülhessünk a Theater an der Wien nézőterén, Verdi: A két Foscari című operájának előadásán, amelyben az idősebb Foscarit Plácido Domingo fogja énekelni.
Amíg arra várunk, hogy kiderüljön, tényleg sikerül-e jegyhez jutni (ugye sikerül?), folytassuk tovább az ismerkedést a rendkívül sokfelé vezető és szerintem nagyon érdekes témával.

Még mielőtt megtudtam volna, hogy Verdinek létezik ilyen című operája, a Foscari nevet már hallottam. 1976-ban történt, hogy életemben először Olaszországba mehettem egy társasútra, amelynek első állomása Velence volt. Az ottani látnivalókra készülgetve találtam meg "a két Foscari" igaz történetét.

Francesco Foscari, akit Domingo alakítani fog, Velence dogéja volt. 1423 és 1457 között, tehát rendkívül hosszú ideig ült a Doge-palota tanácstermében, mint "egyenlők között az első". Ez azt jelentette, hogy volt ugyan hatalma a dogénak, de nem teljhatalom. Ha Velencében járva bemegyünk a Doge-palotába, több tanácsteremben, így például a Szenátus termében a bútorzat kialakítása is jelzi ezt: doge helye nem különálló trónszék, csak középponti helye és magasabb támlája különbözteti meg a többiek ülőhelyétől. Cserébe fejedelemként ábrázolták festményeken, fejedelemként fogadta más államok küldöttségeit, reprezentált városi ünnepségeken. Mindez csak körülbelül a XV. századtól volt így. De Velence köztársaság volt és érezték a veszélyét annak, hogy valamelyik doge esetleg monarchiát akar saját személyére alapozni. Körülbelül 100 évvel Foscari előtt Marino Falieri valóban összeesküvést szőtt e célból, ám leleplezték és kivégezték s a későbbiekben igyekeztek minél kevesebb mozgásteret biztosítani a dogéknak.


A Velencei Köztársaság igazi vezető ereje az úgynevezett Aranykönyvbe bevezetett nemesi családok tagjaiból álló Nagytanács (Consigliore Maggiore) volt, amelyből évente választották meg, kik foglaljanak helyet a Tizek Tanácsában (Consiglio dei Dieci). A Tizek-é volt a tényleges végrehajtói a hatalom – de nem mint személyeké, ezért választották őket évente, hanem mint testületé. A Tizek idővel meglehetősen félelmetes hírűekké váltak. Velence ugyanis, mint tengeri, katonai és kereskedelmi nagyhatalom polgárainak meglehetősen jó életszínvonalat és védelmet nyújtott, ám vaskézzel követelt maximális lojalitást. Nemcsak állam- és hadititkaikat őrizték, hanem találmányaikat, specialitásaikat is, például az üvegfúvás technikáját. Emiatt a velenceieknek meglehetősen kockázatos volt
Ide lehetett bedobni a feljelentéseket...
idegen származásúakkal komolyabban barátkozni, tőlük ajándékot elfogadni, mert ez már magával hozta annak gyanúját, hogy az illető összeesküvést sző városa ellen. Mindehhez létezett a "Bocca del Leone", a névtelen feljelentések lehetősége, ami módot adhatott rá, hogy valaki ilyesmivel megrágalmazza haragosát, miközben neki nem esik baja a hamis vád miatt. Ez okozza majd a két Foscari tragédiáját is.

Tehát, 1423-ban Francesco Foscarit választották dogévá. Már korábban két irányzat alakult ki Velence kormányzásának stratégiáját illetően. A városállam addig elsősorban a tenger felé tekintett ki és hozott létre gyarmatbirodalmat, de közben olyan változások történtek, hogy felmerült a szárazföld felőli hátország megerősítésének szükségessége is. Ez utóbbi irányzatnak, az Itália felé való terjeszkedésnek volt vezéregyénisége Francesco Foscari. Hivatali idejének nagy részét háborúskodás töltötte ki, amelynek eredményeképpen nagy szárazföldi területek jutottak Velence birtokába. Ám a városnak mindez sokba került: sok pénzbe és nagy veszteségekbe. Magának a dogénak is három fia vesztette életét a csatatereken. Végre egy Velecének előnyös békeszerződéssel sikerült lezárni ezt a korszakot, amikor a tenger felől is vészhelyzet alakult ki a törökök terjeszkedése miatt. Foscari, megvédendő tengeri területeiket, a török ellen kezdeményezett háborút, ám a velenceieknek már elegük volt a hadakozásból. Ezért 1457-ben a Tizek Tanácsa elmozdította tisztségéből a dogét, aki lemondatása után néhány nappal meghalt, a török szultánnal pedig kereskedelmi szerződést kötött a vérontás elkerülésére. Ám azt csak elodázni sikerült, mert alig pár év múlva megindult Velence első nagy háborúja a törökkel. Zárójel: itt persze az opera-rajongónak egyből eszébe jut Otello...


Francesco Hayez romantikus festménye: A két Foscari (1842)

De térjünk vissza eredeti témánkhoz.
Francesco Foscarit tehát politikája miatt fosztották meg doge-i címétől, holott hadjáratai következtében a szárazföldön is Velence lett a vezető erő Itália területén. Mindehhez magánéleti tragédia is társult. Egyetlen életben maradt fiát, Jacopót, akinek néhány évvel korábbi esküvőjén még nagyszabású lovagi játékokat tartottak a Szent Márk téren, a Tizek Tanácsa letartóztatta és száműzetésre ítélte, mert ajándékot fogadott el a milánói hercegtől. Röviddel ezután meggyilkolva találták a Tizek soros elnökét és mindenki arra gondolt, hogy Jacopo Foscari a gyilkos. Visszahívták a száműzetésből és még kínpadra is vonták a fiatalembert, aki, hogy bizonyítsa ártatlanságát, a milánói herceghez fordult igazolás céljából. Ám elfogták levelét, amit bűnjelként értékeltek, mert a Tizek szemében éppen azt bizonyította (vagy csak akarták, hogy bizonyítsa), miszerint a fiatal Foscari ténylegesen kapcsolatban áll egy idegen herceggel. A 84 éves dogénak a szokások szerint térden állva nyújtották át a fia örökös száműzetését elrendelő ítéletet, aki, mint városának elkötelezett államférfi reszkető kézzel írta alá. Mire a száműzött hajója Krétába ért, kiderült az igazi gyilkos személye, ám Jacopo még utazás közben belehalt a kínvallatások alatt szerzett sérüléseibe. Az utolsó gyermekét is elvesztett agg dogét a Tizek ekkor mondatták le, uralkodásra alkalmatlannak ítélték.


A Ca' Foscari, azaz Foscari-palota

A Canale Grande mentén az egyik legmonumentálisabb épület a Foscari család palotája. A megtört öregember annyi sorscsapás után ide vonult vissza és ennek az épületnek az erkélyén állt (vajon melyiken? az első emeletin-e, vagy a Doge-palota mintája nyomán készült második emeletin?), amikor lemondatása után néhány nappal, 1457. október 30-án a Campanile harangjai hírül adták, hogy megválasztották utódát s holtan esett össze. Fajth Tibor velencei útikönyve szerint a palota sarkán kiugró nagy kovácsoltvas lámpát (jobboldalt látszik) még ő helyeztette el a fia emlékére. Sajnos, ennek megerősítését eddig nem találtam meg a neten, pedig elég szép irodalom van fent erről a palotáról.
Az épületben egyébként a XIX. század második fele óta egyetem működik, udvara és belső terei múzeumként megtekinthetők. Ha még járok Velencében, biztosan elmegyek megnézni! Addig is ebben a blogban egészen remek képeket találhatunk róla.

Velence hamarosan nagy elégtételt adott Foscarinak. A Frari templomban helyezték örök nyugalomra. Monumentális síremlékét már a halála utáni évben elkészítette Antonio és Paolo Bregno. Egy jellemzés szerint benne a gótika és a korai reneszánsz elemei elragadó harmóniában egyesülnek. Felirata: Polgártársak, csodáljátok dogétokat.