Tánc Tagore előtt

2013. április 28., vasárnap

Mielőtt folytatnám Verdi: A két Foscari című operájával való foglalkozást, szeretnék megemlékezni a Tánc világnapjáról egy rendkívüli  történettel. Szereplői: egy fiatal lány, akiből később híres festőművész lesz és egy nagy költő-filozófus. Történik az 1930-as évek elején. Helyszín: a messzi India, erős nagykanizsai vonatkozással. Gondolom, a kanizsaiak közül sokan már sejtik, hogy kihez, kikhez fog vezetni a sztori, de kezdjük az elején.

1908 novemberében Nagykanizsán festőiskolát nyitott Sass Ferenc – eredeti nevén Brunner Ferenc – festőművész. Legelső növendéke a városi rendőrkapitány lánya, Farkas Böske volt. Szerelem szövődött közöttük és alig fél év múlva összeházasodtak. Egyetlen leányuk 1910. július 1-jén született Nagykanizsán, a Hunyadi utca 18. alatt. A  kislány is az Erzsébet nevet kapta, ezért először is érdemes tisztázni későbbi névhasználatukat, nehogy megkeveredjünk. A szakirodalomban az édesanya neve Sass Brunner Erzsébet, vagy Elizabeth; szintén festőművésszé vált leányáé pedig Brunner Erzsébet / Elizabeth Brunner.. A korabeli kanizsai sajtó névhasználata más, családias: az anyát még sokáig Sass Böske-ként, lányát pedig "Sass Baba"-ként emlegetik.

1918/20 történelmi eseményei is közrejátszottak abban, hogy a kezdetben kifejezetten sikeres házasság, amelyet közös kiállítások is fémjeleztek, s általuk a feleség is keresett művész lett, válságba került. Ezzel együtt válságba került Sass Brunner Erzsébet művészként is, s ebből sokáig kereste a kiutat. Próbálkozásai az ősi buddhista meditáció felé vezették. Ezen a téren időnként a szélsőségekig jutott, ám művészete megizmosodott, stílusa egységesedett. Egy látomásban hangot hallott: "Amit itt elérhetsz, már megkaptad, amit keresel, Indiában találod." Lánya akkor 18-19 éves volt, szobrászatot tanult Kisfaludi Stróbl Zsigmondtól. Anyja tervéről tudomást szerezve elhatározta, hogy ő is vele tart Indiába.
Na most, egy ilyen elhatározás kivitelezése abban az időben, két védtelen nő számára gyakorlatilag istenkísértés volt. 1929 május
végén mégis elindultak gyalog, saját maguk által készített ruhákban, minimális csomaggal, amelyből a festőfelszerelés persze nem hiányozhatott. Itália felé mentek, terveik szerint útközben festményeik árából tartották fent magukat, de valahol azt is olvastam, hogy egy ideig jóformán csak paradicsom volt a táplálékuk.... Az anyai látomás után Szicíliában a lány látott álmot: egy ősz, szakállas ember egy mécsest adott neki, mondván: "Vidd el ezt a fényt a világ minden sarkába!" Az álmot úgy értelmezték, hogy a nagy költő, Rabindranath Tagore hívja őket Indiába. Tagore neve akkoriban benne volt a magyar köztudatban, hiszen a már életében legendává vált Nobel-díjas költőt néhány évvel korábban Balatonfüreden gyógykezelték, ami akkor nagy figyelmet keltett hazánkban.
Az álom hatására anya és lánya magyar nyelven levelet írtak Indiába, a címzés mindössze ennyi volt: Tagore – India. Germanus Gyula révén, aki akkor éppen Tagore fő-támaszpontján, a santiniketáni egyetemen volt professzor, sikerült lefordítani. Tagore, úgy látszik, tényleg bölcs volt és előrelátó, mert így, teljesen ismeretlenül hívta meg a két Erzsébetet Santiniketánba. Anya és leánya így jutott el Indiába, ahol aztán végleg meg is telepedtek és a későbbi évtizedekben munkásságukkal, személyiségükkel sokszorosan bizonyították, hogy méltóak voltak Tagore bizalmára.

Brunner Erzsébet és Tagore

Még egy elő-információ a lényeghez: Tagore nemcsak költő, hanem zeneművész is volt. Több hangszeren játszott. Kezdetben mások verseit, aztán a sajátjait zenésítette meg. Hegedűs Géza irodalomtörténész szerint ezek a dalok rendkívül népszerűek, Indiában máig éneklik őket. Táncdrámákat is írt.

Nos, most már minden fontosat tudunk, jöhet végre a lényeg.

1933 május legvégén, éppen négy évvel a két hölgy útnak indulása után érdekes filmvetítés színhelye volt a mai Medgyaszay Ház, az akkori Színház-Mozi. Egy Indiában készült hangosfilmet láthattak a kanizsaiak, amelynek képkockái megőrizték a fiatalabbik hölgy, azaz a Kanizsán Sass Baba néven ismert és azóta a húszas évei legelején járó Brunner Erzsébet táncát. Kanizsa hírlapja, a Zalai Közlöny le is írta a tánc keletkezésének történetét. A vetítésen Barbarits Lajos, az Irodalmi és Művészeti Kör elnöke, a máig rongyosra olvasott Nagykanizsa-monográfia szerzője mondott bevezetőt, mesélve a két hölgy indiai élményeiről, közben diaképeken bemutatva festményeiket, ottani tájakat és epizódokat anya és lánya életéből. Az információkat Barbarits első kézből, levélben kaphatta a hölgyektől, esetleg diplomáciai közvetítéssel. De mindenképpen a két Erzsébet maga kellett, hogy legyen a hírek forrása, hiszen Barbarits más módon nem igazán juthatott ilyen információkhoz. Akkor még nem volt facebook... Ennek megfelelően szerintem ugyanígy első kézből származik a tánc megszületésének története is, amelyet Barbarits, aki ekkoriban a Zalai Közlöny felelős szerkesztője is volt, lapjában könnyűszerrel közzétehetett.

Akkor nézzük végre a cikket, illetve annak legfontosabb részletét, amely egy két évvel korábbi történetet beszél el Sassék akkor körülbelül egy éve éltek Santiniketánban (megjelent: Zalai Közlöny 1933. május 27.):

1931. márc. 3-án nagyszabású bemutató művész estély volt Rabindranath Tagore santiniketáni palotájában, ahol előkelő meghívott művészközönség előtt többek között az ősz hajú filozófus-költő is előadta legutóbbi költeményét, amelyhez a zenét is maga komponálta. Felolvasás után Rabindranath Tagore mosolyogva jegyezte meg, hogy nagyon szeretné, ha valaki táncmozdulatokkal is érzékeltetni tudná a költeményében levő gondolatokat. Erre a kijelentésre felállott Sass Baba és megkérte a költőt, hogy adassa elő mégegyszer a zenekarral a kompozícióját. A következő pillanatban a magyar lány, akit lelke mélyéig átjárt India lelkisége, a pódiumra lépett és rögtönzött táncban annyira formába tudta önteni a rabindranathi gondolatokat, hogy az agg költő könnyek között mondott köszönetet a táncáért. Tagorénak annyira tetszett Sass Baba tánca, hogy néhány nap múlva Kalkuttában is felléptette ugyanezzel a tánccal, amellyel a fiatal művésznő három napig tartotta extázisban az ottani előkelő társaságot.

Érdekes, sőt, mondhatni megható egybeesés, hogy ugyanazon a napon, amikor a táncra először sor került, hunyt el Kanizsán a nagypapa, Farkas Ferenc volt városi rendőrkapitány.

Azért nem lenne nagy baj, ha valamilyen archívum mélyéről előkerülne az a régi film! Nézegettem kedvenc videomegosztó portálunkat, ott archív felvételek is vannak Tagoréról, de még nem sikerült mindegyiket megnézegetni, hogy valami csoda folytán nincs-e köztük az a tánc.
Addig is nézzünk meg egy részletet Tagore egy táncdrámájából. Talán a mi Sass Babánk is hasonlóan táncolt...

   

A két Erzsébet további életútja is nagyon regényes, érdemes utánaolvasni. Az interneten való kutakodás közben vigyázzunk arra, hogy csak megbízható szerzőt vagy forrást válasszunk, hiszen a net természetéből adódóan rengeteg a téves vagy felületes írás, beszámoló, vagy egyszerűen csak ugyanazon információk ismételgetése. Én magam legelőször, még nem kanizsaiként főiskolás éveimben olvastam róluk a Bengáli tűz című könyvben, amiről később kiderült, hogy Hajnóczy Rózsa név alatt voltaképpen férje, a már emlegetett Germanus Gyula írta. Ő kissé lenézve, habókos emberekként ábrázolta a hölgyeket. Germanus mentségére szóljon, hogy ő indiai tartózkodásuknak még nagyon az elején ismerte meg a két Erzsébetet, amikor talán még nem lehetett előre látni igazi tehetségüket és emberségüket.
Itt van egy angol nyelvű elektronikus könyv, sok-sok sztorival a fiatalabbik Elizabeth életéből. Hogy mennyire hiteles, nem tudom, de azért ide linkelem.
Ezen a linken pedig rengeteg képet nézegethetünk!!

1988-ban az idős Brunner Erzsébet még hazalátogathatott Nagykanizsára. Kiállítása nyílt és Nagykanizsa város díszpolgári címével tüntették ki. Gondolom, vagyunk néhányan, akik emlékezünk a Vasemberházban tartott rendezvényre, ahol személyesen is láthattuk őt, icipici idős asszonyt száriban, nagyon előttem van az alakja. S hogy őbenne is egész életében ott élt Nagykanizsa, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy végrendeletében tetemes  mennyiségű, csaknem 700 darab festményt – sajátot és édesanyjáét – és egyéb relikviát, dokumentumot hagyott szülővárosára.
Ezzel Nagykanizsa jelentős hellyé lépett elő a nemzetközi Sass-Brunner kutatásban, mint számos alapvető forrás lelőhelye.

Azért, ha belegondol az ember, két kicsike nő a nagyvilágnak nem az általuk addig megszokott részén: más éghajlat, más szokások, korábban nem ismert veszélyforrások – de egyúttal más szellemiség, más nézőpont, más kulturális hatások... És eljutottak, megkapaszkodtak, sőt, ennél sokkal többet is tettek: India megbecsült, ismert emberei, nagy művészei lettek. Ha csak azt nézzük, hogy kikkel láthatóak közös fényképeken, és nem a mai "celeb"-módon, hanem valóban tartalmas kapcsolatuk illusztrációjaként, az magáért beszél: Tagore mellett Gandhi, Nehru, a Dalai Láma, később Indira Gandhi és még sorolhatnám... Remélem, idővel Kanizsa is jobban megismeri őket és művészetüket, szerintem jó úton járunk ehhez.





1 megjegyzés:

Zsuzsanna írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.