Ádám, Sigmund Romberg édesapja 8.

2012. szeptember 29., szombat

0 megjegyzés
Jó ideje hanyagoltam az idén 125 éve városunkban megszületett Sigmund Romberg édesapját, Rosenberg Ádámot, de még van mondanivalóm róla. Érdemes folytatni, mert 1880-as évekbeli sokoldalú tevékenysége révén egyúttal érdekes bepillantást nyerhetünk a korabeli Kanizsa életébe.

Mai témánk az történet, amikor egy igazi európai nagyság az ő révén jutott el hozzánk és adott két koncertet. Wilt Máriáról, vagy inkább Marie Wilt (1833-1891) osztrák drámai szopránról van szó. Igazi hangcsoda volt, repertoárja a koloratúrszoprán Éj királynőjétől Brünnhildéig terjedt. Goldmark Károly neki írta Sába királynője című operájának szoprán főszerepét, Szulamith-ot.
Marie Wilt a bécsi udvari opera tagja, császári és királyi kamaraénekesnő volt. Gyakran vendégszerepelt Londonban, Berlinben, Lipcsében, és Budapesten is. Magyar vonatkozásairól érdemes elmondani, hogy például több Liszt-dalt is tartott műsorán, amit előadásában a zeneszerző Pesten nagy elismeréssel hallgatott. Arra is volt példa, hogy Erkel Ferenc zongorakíséretével énekelte koncerten a fenomenális képességeket követelő La Grange áriát a Hunyadi László-ból.

Kanizsára már nem fiatalon, de képességei teljében, 1888 kora tavaszán jutott el. A helyi sajtó tudósításaiból egyértelműen kiderül, hogy első koncertjét – mert hamarosan egy másodikra is visszatért – Rosenberg Ádám szervezte meg. Amúgy az első, március 1-jei fellépése már kárpótlás volt egy előző év novemberében elmaradt hangversenyért, amikor az énekesnő tüdőgyulladás miatt nem tudott eljönni. Úgyhogy lehettek gondjai ez ügyben Rosenberg Ádámnak...

Itt van az első koncert előzetese a kanizsai sajtóban:

Zalai Közlöny 1888. február 25.

Mint láthatjuk, akkori szokás szerint helyi muzsikus is közreműködött, név szerint Ollop Ernő. Róla is kellene itt egy kis cikket írni, "mert megérdemli"... Adandó alkalommal meg is teszem :)
Wilt Mária három nagy áriát énekelt Mozart Don Giovanni, Verdi: Ernani és Erkel: Hunyadi László című operáiból.
A Zalai Közlöny így referált az estről március 3-i számában:

Wilt Mária hangversenye a zsúfolásig megtelt casinói teremben tartatott meg márc. 1-én. Wilt a természet különös kegyéből még mindig birtokában van a leírhatatlan varázserejű hangnak, kapott is mindháromszor olyan tapsvihart, minő a casinói teremben nem volt. Babérkoszorú nyújtatott át neki. Hunyady László operából egy részletet ismételnie is kellett. Ollop Ernő zongorajátéka méltán oda illett. A magyar dalokat hasonlóan ismételnie kellett. Köszönet Rosenberg Ádám zenetanár úrnak, ki e ritka élvezetet városunk közönségének megszerezte.

Arra azért kíváncsi lennék, hogy Wilt az egész La Grange-áriát megismételte-e...
Kanizsa másik hírlapjából, a Zalából azt is megtudhatjuk, hogy a művésznő zongorakísérői Rosenberg Ádám és Pollák Miksa voltak.

Wilt Mária szimpatikusnak találhatta városunkat, mert pécsi kötelezettsége után önként felajánlott egy jótékony célú estet, s ígéretét március 10-én be is váltotta, ismét zsúfolt ház előtt lépett fel a Casino (ma Ady Endre utca 7.) nagytermében. Ez alkalommal is három nagyszabású áriával brillírozott Bellini: Norma, Verdi: Trubadur és Thomas: Hamlet című operáiból. Ezt a fellépését jótékony célra ajánlotta fel, mégpedig a kanizsai keresztény, illetve izraelita jótékony nőegylet, valamint a kisdedóvó egylet javára.

Most a másik kanizsai hírlap, a Zala tudósítását idézem az 1888. március 18-i számból:

Még egyszer Wilt Mária asszonyról, a világhírű művésznőről szól a nóta, ki e hó 10-iki második jótékony célra szánt fellépésével bizonyságot tett arról, hogy kiváló művészeti tehetsége mellett nemesen érző szíve is van, mely a szegénység, a nyomor elől nem zárja el magát. Ha tehát első felléptével, a melyről mi bővebben megemlékeztünk, valóban ritka műélvezetet nyújtott műértő közönségünknek, gyönyörködtetve azt elragadó hangja bámulatos trilláival; akkor második felléptével a nyújtott műélvezet mellett, megindító jelét adta nemes lelkének, (s azt nem minden művésznőről lehet mondani) mikor saját nemes elhatározásából megígérte, hogy Pécsről visszajövet a helyi nevesebb egyletek – a keresztény és izr. nőegylet s a kisdednevelő egyesület javára – hangversenyezni fog. A hangverseny e hó 10-én tartatott meg, s a nagy művésznő a nagy áriákat énekelte „Norma”, „Trovatore” és „Hamlet” operákból, nagyon természetesen ez alkalommal is, mint első ízben, lelkesült tetszésnyilatkozatokra ragadva, elbűvölő, bámulatos éneke és művészete által a közönséget, mely másodízben is megtölté a Casino nagytermét; fölösleges mondani, hogy tapsnak, kihívásnak alig akart vége szakadni. A hangversenyen még közreműködtek: Sterneck Zsigmond úr, ki gordonkán adta elő Gounodtól „Faust Meditatio”, Chopin egy „Mazurká”ját s a saját maga „Fantasiáját” a „Jerome király” című románc fölött. Sterneck Zsigmond úr folyton igen szép haladásának jeleit adja, s ez alkalommal is valóban oly művészileg játszott, hogy a közönség sűrű tapsokkal és éljenekkel jutalmazta a valóban törekvő zeneművészt. Ollop Ernő úr kitűnő népdalai sokkal ismertebbek, mintsem külön kellene említenünk, hogy azok ismét megnyerték a közönség tetszését. Pollák Miksa és Rosenberg Ádám urak, a művésznőt kísérték zongorán, közreműködésük által ők is kiérdemelve a közönség köszönetét. Wilt Mária asszony, úgy mint első ittlétekor, most is Gelsei Gutmann Vilmos kir. tanácsos vendégszerető házának szívesen látott vendége volt. A hangverseny anyagilag is szépen sikerült, a mennyiben a három egyletnek együttvéve 395 frt 90 kr. tiszta jövedelmet hozott. A nemeslelkű művésznőt kísérje a jó ég szerencsés útjában.


Kis kiegészítés a cikkhez: Sterneck Zsigmond városunkban élő kitűnő csellóművész és tanár volt, ekkoriban még eléggé ifjú korban. Pollák Miksa, későbbi nevén Pásztor Miksa pedig a kanizsai zsinagóga még szintén nagyon fiatal orgonistája. Az ő pár évvel később megszülető lánya Pásztor Irma, akiről részletesen írtam Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatomban.

De térjünk vissza Wilt Máriához.
Az idézett cikkben is olvashattuk, hogy az énekesnő a gelsei Gutmann család vendége volt a ma Erzsébet tér 11.-ként számon tartott városi palotájukban. A befolyásos és művészetkedvelő, mecénás családhoz rokoni kapcsolat fűzte Rosenberg Ádámot, mint már írtam. Az első koncert után a család estélyt adott az énekesnő tiszteletére. Minden bizonnyal ekkor merült fel a jótékony fellépés ötlete, hiszen az izraelita nőegyletet a vendéglátó Gutmann Vilmos édesanyja alapította, ebben az időben pedig elnöknője már Vilmos húga, Vidor Samuné Gutmann Hedvig volt.
Az estéllyel lassacskán átevezünk a következő témára, Rosenberg Ádám részvételére Kanizsa társas életében. Erről majd a következő alkalommal írok, amikor a vacsora menüsorát is végigkóstolhatjuk virtuálisan :)

Wilt Mária hamarosan tragikus sorsra jutott. Amúgy is élete keresztje volt, hogy fenomenális hangi adottságaihoz nem járult harmonikus külső. Idősödve ráadásul beleszeretett egy fiatalemberbe, s e koncert után mintegy három és fél évvel, 1891 szeptemberében kilátástalanságában levetette magát egy bécsi szálloda erkélyéről... 

Befejezésül hallgassuk meg a világ egyik leghíresebb áriáját Bellini: Norma című operájából. Ráadásul nekünk most  (szerintem) minden idők legszebb énekesnője adja elő:


Százéves tragédia 2.

2012. szeptember 22., szombat

0 megjegyzés
Folytassuk a Nagykanizsán 1912 egy szép szeptemberi reggelén agyonlőtt színésznő történetét, akinek gyilkosa a következő pillanatban öngyilkosságot követett el. Mindketten azonnal meghaltak. A holttesteket a Kölcsey utcában annak a háznak az udvarára vitték, ami előtt az eset történt, s amely, mint írtam, valahol ott lehetett, ahol most a könyvtárépület hátsó frontjához vezet le a kis lépcső..

A Zalai Közlöny újságíróját erre a kis lírai szösszenetre ihlette a látvány:


Zalai Közlöny 1912. szept. 19.
Joó István zsebében a rendőrség búcsúlevelet talált, amelyben az egzaltált férfi közös elhatározásnak próbálta beállítani szörnyű tettét.

A színésznő édesanyját, akinek lánya volt egyetlen támasza, rendkívüli módon megtörte a tragédia. Hogy bulvár-kitaláció volt-e vagy sem, akár igaz is lehetett, amit a Zala írt, miszerint az anya egy nap alatt megőszült. Az ő személyét tekintve követett el mindkét kanizsai újság egy kis kegyes csalást, amikor özvegyként, Benes Józsefné néven írtak róla, akinek férje szerintük a nagyváradi színház karmestere volt. A múltkor megmutattam Eszti halálának anyakönyvi bejegyzését, ott pedig az látható, hogy anyja neve Vörös Julianna, s az apa neve kihúzva, azaz Eszti 22 évvel azelőtt úgy tűnik, szerelemgyerekként született... Persze attól még igaz lehet a muzsikus apa, aki a helyi újságok szerint hegedülni tanította lányát. Eszti hamarosan annyira vitte, hogy beülhetett a színházi zenekarba, vágyai azonban a zenekari árokból a színpadra vonzották. Eleinte kisebb társulatoknál tanulta a szakmát, s a tehetséges és szép barna lány nem sokkal a tragédia előtt került először nagyobb színházhoz, Pécsre, amely ebben az időben valóban az egyik legerősebb vidéki színtársulat volt. Ígéretes, szép jövő állt előtte...

Mivel a gyilkosságnak szemtanúja is volt és maga a gyilkos is meghalt, az eset egyértelműsége miatt a rendőrség nem rendelt el boncolást és hamar megtarthatták a temetést itt Nagykanizsán. Joó Istvánt szintén Kanizsán temették el, de pár nappal később, mert, mint szintén a helyi sajtó írta, megvárták özvegye ideutazását. S hogy ez tényleg így volt, igazolja a múltkor megmutatott hivatalos bejegyzés, amelyből látszik, hogy Joó István halálát felesége jelentette be a kanizsai anyakönyvi hivatalban (Eszti halálát pedig Hild László temetkezési vállalkozó).

A színésznő temetésén több ezren voltak, a tolongás életveszélyes formát kezdett ölteni, ki kellett hívni a rendőrséget is, hogy segítsen kordában tartani a tömeget. Esztit a kanizsai evangélikus lelkész búcsúztatta (látszik is a halotti anyakönyvben Eszti vallási hovatartozása) és egy színésztársa mondott emlékező beszédet. A színház ének- és zenekara két gyászdallal járult hozzá a szertartáshoz.

Sikerült kinyomozni, hol van Eszti sírja. Bár azóta már más nyugszik benne, megvan az eredeti sírköve is, amit még édesanyja állíttatott s egy Weiszberger nevű kőfaragó készített fehér márványból:


Veres Eszter, Veres Eszter! Mily drámai a nevének hangzása is! Olyan, mintha valamely népszínmű vagy Arany-ballada hősnője viselte volna. Talán a név e komor eseményeket jósló árnyalata is hozzájárult ahhoz, hogy kegyetlen meggyilkoltatása oly elemi erővel markolt bele a lelkünkbe. Szép leány volt és mély komolyságával megkapó. Sudár volt a termete, dús hajzata barna és nagy, csodálkozó szemei mélytűzűen feketék. Viselkedésében végtelen egyszerű, visszavonult és oly rendíthetetlenül komoly, mint aki hiszi, hogy reá az életben még komoly feladat vár.


A Zalában szeptember 18-án megjelent sorok bennem egy másik tragikus sorsú operettszínésznőt is felidéztek: Erdősy Eugéniát, akinek negyedszázaddal korábban szintén golyó általi halál jutott osztályrészéül és ő is a kanizsai temetőben nyugszik. Érdekes, hogy mindkettőjüket kifejezetten komoly személyiségként jellemezték, ami ellentétben áll azzal, amit az ember egy operettszínésznőről gondolna. De elhiszem ezeket a jellemzéseket. Eugénia esetében ezt éppen a halála hitelesíti. Vörös Eszterről pedig azt gondolom, hogy az akkor már jó néhány hete Kanizsán tartózkodó színtársulat tagjai olyan közelségben éltek a várossal, azok lakóival, hogy – különösen egy újságíró, akinek ott volt a helye szinte minden előadáson és hivatása is a kíváncsiság – valamennyire emberileg is megismerhette őket, így Esztit is.

Veres – vagy Vörös – Eszti annyi időt nem töltött a pályán, hogy szerepeljen színházi vagy helytörténeti lexikonokban, ezért is írtam meg itt tragikus történetét.

A mini-sorozatomat záró zene hangulatában talán nem illik a tragikus történethez, de tematikájában igen. Hallgassuk meg Lehár Ferenc: Víg özvegy című operettjének egy kevéssé ismert részletét, Valencienne és Camille kettősét. Eszti életében utoljára Valencienne szerepében lépett színpadra a kanizsai Arénában 1912. szeptember 15-én.

Simándy József születésnapján

2012. szeptember 18., kedd

2 megjegyzés
Ma 96 éve, 1916. szeptember 18-án született "az örök Bánk", Simándy József. Idén egyszer már megemlékeztem róla, március 4-én, halálának tizenötödik évfordulóján. Akkor számba vettem nagykanizsai megjelenéseit és ígértem, hogy még mutatok ebben a tárgykörben képeket. Ennek ma jött el a napja :)

1963. március 18-án második alkalommal énekelt Simándy kis városunkban, a vasutas művelődési házban. Jeles koncert volt kanizsai szempontból is, hiszen a nagykanizsai szimfonikus zenekar kísérte őt és partnernőjét, Czanik Zsófiát, sőt, operakórusokkal közreműködött a vasutas énekkar is.
Mint múltkor írtam, erről a koncertről nem csak a helyi sajtóban olvastam, hanem egy kolléganőm személyes emlékeit is hallhattam (ő tanúja volt Simándy első, 1948-as szereplésének is). És most itt van végre a fénykép, ahol az ő kislányának – aki már akkor nagy Simándy-rajongó volt – ad autogramot a művész. Simándyról természetesen sok-sok fénykép van forgalomban, de ez a kép igazi kuriózum, még soha nem publikálta senki:



És egy szintén most először látható felvétel, amely a koncert egy pillanatát idézi:

Mindkét képet Kanizsa legendás fotósa, Buzek Dénes készítette, akiről már szóltam röviden a Nagy Gáspárról szóló blogbejegyzésben,

Én ezzel a két fényképpel emlékezem meg Simándy József születésének 96. évfordulójáról – remélem, hogy nemcsak a kanizsai operakedvelők, de szerte az országban-világban élő Simándy-rajongók közül is sokan rátalálnak. Itt köszönöm meg Mili néninek, hogy rendelkezésemre bocsátotta ezt a két szép felvételt, s így közkinccsé tehetem őket.

Százéves tragédia 1.

2012. szeptember 15., szombat

1 megjegyzés
1912. szeptember 16-án, hétfőn véres tragédia játszódott le Nagykanizsán: gyilkosság és öngyilkosság. Időpont: fényes nappal, délelőtt 9 óra és fél 10 között. Helyszín a Kölcsey utcának körülbelül az a része, ahova most a könyvtár hátsó frontja néz. Akkor ott is kis, földszintes házak voltak, hasonlóak lehettek azokhoz, amelyekből néhányat az utcában sétálva ma is láthatunk.

Erre haladt egy kolléganőjével a Kanizsán akkor vendégszereplő pécsi színtársulat új tagja, a fiatal Vörös Eszti. Az Arénába igyekeztek, próbára. Estére premier volt kitűzve, egy azóta elfeledett, Asszonyfaló című operett (nomen est omen?), amelynek egyik főszerepe Esztié volt.

Az Aréna fából készült színházépület volt. 1907 óta állt a mostani Kálvin téren, a református templom előtti területen, illetve egyik része valószínűleg "belelógott" a könyvtár épületének helyére is.

Az Aréna 1907 körül


Külseje, mint látható, eléggé puritán, környéke pedig, a Kölcsey, a Rozgonyi és a Sugár utcák által határolt terület nem volt túl bizalomgerjesztő. Ne felejtsük el, akkor még nem állt sem a Medgyaszay Ház, sem a református templom. A színkör belseje azonban érdekes módon, különösen 1910-es felújítása után meglepően alkalmas lehetett színielőadások céljára, természetesen csak a fűtésmentes időszakban, amint azt a Zalai Közlöny ecsetelte 1910. január 31-i számában:
Az Aréna most olyan, mint egy egyszerű skatulyában rejlő kincs, belsejére alig lehet ráismerni. Kétoldalt 99 páholy húzódik patkó alakban, villanyvilágítású csillár teszi otthonossá. Van zsinórpadlása és süllyesztett orkesztere. Kettős deszkafala megakadályozza az utcai zajok beszűrődését.
Napjainkban a könyvtárépület Rozgonyi utcai oldalán várostörténeti tábla emlékezik a kanizsai színházi élet e jeles helyszínére.

Abban az időben általában egy évben egyszer, évadnyitás előtt egy jó hónapra ide költözött a pécsi színtársulat és szinte minden este tartottak előadásokat. Játszottak prózai darabokat, népszínműveket, operetteket vegyesen, alkalmanként operákat is, aztán tizenegy hónapig csend...

1912. szeptember 16-án már a vége felé járt a pécsiek kanizsai tartózkodása, amikor a tragédia megtörtént.

Íme a Zala tudósítása szeptember 17-i számában:



Kanizsának akkoriban két hírlapja volt: a Zala és a Zalai Közlöny. Mindkettő terjedelmesen foglalkozott a tragédiával. Tényeik közül a legalapvetőbbeket hivatalos dokumentum is alátámasztja, amit mindjárt megmutatok. A kísérő információk is eléggé hasonlóak mindkét lapban, bár van bulváros jelleg bennük, de szerintem nagy tódításokat nem tartalmaznak.

Itt van a kettős tragédia hivatalos bejegyzése. Áldozat és gyilkos egymás alatt a nagykanizsai állami halálozási anyakönyvben (a kép rákattintva kinagyítható):


Innét láthatjuk, hogy a színésznő hivatalos neve Vörös Eszter, nem pedig Veres, ahogyan mindkét újság írta. De az elképzelhető, hogy a színházban Veres néven működött.
A lényeg persze nem ez. Halálának oka, módja olyan, mintha egy gyenge amerikai krimit olvasnánk, de ez tényleg megtörtént...

A korábban egy kisebb társulatnál működő fiatal énekes-színésznőt  még Dunaalmáson látta meg a nős, két gyermekes gazdatiszt és pusztító szenvedéllyel "beleszeretett". Követte, zaklatta a lányt, aki ekkor állítólag már menyasszony volt. Esztit elborzasztotta erőszakos széptevője és nagyrészt azért szerződött másik társulathoz, hogy megszabaduljon tőle. Így került Pécsre, s a pécsi színészekkel Kanizsára. Megkönnyebbült, hogy vége a rémálomnak, ám Joó István valahogy kiderítette tartózkodási helyét és a gyilkosság előtt egy héttel megjelent Kanizsán. A Koronában szállt meg (ma Fő út 7.) és ez alatt az egy hét alatt ismert alakja lett az éjszakai életnek, ugyanis masszívan végigitta a kanizsai éttermeket, kocsmákat. Esztit édesanyja kísérte különböző állomáshelyeire, Kanizsára is eljött vele. Anya és lánya nagy riadalomban éltek Joó felbukkanása óta. A Zala szerint olyan is előfordult, hogy Eszti, a színészekkel együtt vacsorázva – nyilvános étteremben kénytelen volt elviselni Joó ismételt közeledéseit, amelyeket rendre visszautasított. Naiv és jóindulatú lányka lehetett, mert remélte, hogy sikerül leszerelnie. Még pénzt is adott az összes pénzét eldorbézolt férfinak, hogy utazzon el. Ám nem így történt. Szintén a Zala szerint egyik éjjel például Joó a színészek szállása előtt, revolverével kétszer a levegőbe lőve részegen üvöltötte: Megállj Eszti, véged lesz! (Hogy ezek tényleg így történtek, persze nem biztos, lehet, hogy ez a pár mondat bulváros túlzás de mivel, mint írtam, a cikkekben lévő több tény alátámasztható, előfordulhat, hogy ezek az események is így estek meg).
Vasárnap este a színház műsorán Lehár Víg özvegye szerepelt, melyben Valencienne kisebb, de jelentős szerepét Eszti játszotta-énekelte. Az éjszakát édesanyjával rettegésben töltötte az Ipartestületi vendéglőben levő szállásukon. Ez, hogy rekonstruáljuk Eszti másnapi  mozgását, éppen a Fő út és Kölcsey utca sarkán álló, azóta lebontott épületben volt, a Muskátli cukrászda mellett, ahol ma az üres helyet autóparkolónak használják. A végzetes hétfő reggelen Eszti és kolléganője innét igyekezett a színházba a Kölcsey utcán át. Már majdnem odaértek, amikor az Aréna felől, mindkét kezét zsebében tartva felbukkant a férfi. Eszti kolléganője, a baritonista felesége diszkréten, vagy megijedve? hátramaradt. A Zala szerint Eszti annyit mondott, hagyjon engem békén, próbára kell mennem, mire Joó előkapta zsebéből jobb kezét, melyben revolvere volt, s mielőtt bárki megakadályozhatta volna benne, szívenlőtte Veres Esztert. A következő pillanatban pedig önmagát lőtte halántékon. Veres Eszti a járda melletti kerítésnek esett neki, gyilkosa pedig a kocsiút sarában vágódott hanyatt.

A Zalai Közlöny tudósításából más részleteket is megtudhatunk:


Ma reggel egy másik színésznővel együtt épp a próbára mentek a Kölcsey-utcában, mikor eléjük állított egy elegáns fiatalember, aki szürke ruhát, sárga cipőt viselt. Nyájasan üdvözölte a nőket, mire Veres Eszti társa magára hagyta őket, hogy diszkréten beszélgessenek. Ekkor hirtelen előrántott a fiatalember egy 9 mm. bulldogrevolvert s evvel először Veres Esztire lőtt. A lövés a primadonnát a balkeblén érte, melyet összeroncsolt. Behatolt a szívébe, rögtön megölte. Azután saját magát lőtte főbe, a halántékán. Rögtön meghalt. Az előhívott orvos rögtöni halált konstatált. Mindkettőjüket egy ház udvarán terítették ki, ahol színész társai könnyezve állották körül a halott primadonnát s onnét vitték a hidegházba.


A ház, amely előtt ez a szörnyűség történt, mint az először megmutatott cikkben is olvasható volt, akkor egy Zapletál Simon nevű borbélymester tulajdonában állt és nagyjából ott lehetett, ahol most a könyvtár hátsó bejáratához vezető kis lépcsőn kell lemenni. Ennek klinkertéglás udvarára a színház díszletmestere húzta be a két holttestet úgy látszik, akkor még nem nagyon adtak a bűntény helyszínének biztosítására... Ott állták körül a bámészkodók, köztük a színészek és persze legalább egy újságíró is. Hogy ő mit írt a másnapi Zalai Közlönybe, legközelebb megmutatom, és elmesélem a további fejleményeket is.

Szigeti József Nagykanizsán

2012. szeptember 7., péntek

0 megjegyzés
Szigeti József (1892–1973) világhírű hegedűművész és zenepedagógus csodagyermekként indult és abban az időben többször megfordult Nagykanizsán, de járt nálunk később, hírneve teljében is. Mondhatni, városunk zenei életének történetében egy egész fejezetet alkotnak az ő megjelenései, amelyek a helyi sajtóból remekül nyomon követhetők.

Élt Nagykanizsán egy gabonakereskedő család, Blumenscheinék. Palotájuk ma is ott áll a Sugár út és a Rozgonyi utca sarkán. Úrnőjének, Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvignek apja magán-zenetanár volt. Hedvig is remek zongorista lett; bár nem főfoglalkozású, mert a gazdag úriasszonyok életét élte, de tudását tekintve lehetett volna koncertező művész is ez egyértelműen kiderül a kanizsai újságokból. Gyakran lépett fel elsősorban jótékony célú koncerteken és többször előfordult, hogy Nagykanizsára látogató profi énekesnek vagy hangszeres művésznek ő volt a zongorakísérője.

Nagykanizsa, Sugár út 12. A Blumenschein-palota


Nos, 1905-ben Szigeti József az ő, illetve Böhm Emil, az Irodalmi és Művészeti Kör kórusának akkori karnagya révén került Nagykanizsára. Nagy izgalommal böngésztem végig a hegedűművész emlékiratait, amely Beszélő húrok címmel még 1965-ben jelent meg, de abban sajnos nem említi ezt a kapcsolatot. Így a kanizsai sajtóra hagyatkozom ismét.

Az akkor 12 éves kisfiút, aki édesapjával érkezett városunkba. Blumenscheinék szállásolták el és  látták vendégül az előbb megmutatott házukban. Többrendbeli házimuzsikálásra is sor került ott azokban a napokban és a későbbiek során is. Részben, nyilván próbálni kellett a koncertekre, mert "Józsika" zongorakísérője Blumenscheinné volt. Koncert után viszont estélyt adtak a házigazdák, és ott is illett játszani a csodagyermeknek. De, mint Böhm Emil karnagy mesélte visszaemlékezéseiben, "csak úgy", a zene öröméért is muzsikáltak...

Ez volt az első híradás a Zala 1905. február 25-i számában:
Szigeti Jóska, ki ma szombaton este fog hangversenyezni a Kereskedő Ifjak Egyletének az estélyén, ma délben érkezett meg atyja kíséretében. A kis Jóska megnyerő megjelenésű, komoly fiú, arcáról lesugárzik a zsenialitás. Mindenesetre érdekes vendége Kanizsának a csodagyermek, kinek művészete még akkor is bámulatos, ha maga nem 11 éves, de háromszor annyi lenne is.

Annyi megjegyzést fűzök ehhez csak a pontosság kedvéért, hogy a kis művész ekkor 12 éves múlt. A Kereskedelmi Kaszinóban (ma Ady utca 7.) lépett pódiumra. Koncertjét rendkívüli érdeklődés előzte meg, a Zala szerint "tömegőrület" volt...

A Casino díszterme az estély alkalmából zsúfolásig megtelt. Midőn Szigeti Józsika megjelent az emelvényen, a közönség bátorító tapsokkal fogadta. A fiúcskának azonban nem volt szüksége a bátorításra; olyan nyugodtsággal tekintett körül, mint egy hadvezér, a ki tudja, hogy a győzelem elmaradhatatlan. És nem is maradt el. Szigeti Józsikának meghódolt az egész közönség. Mindenkit bámulatba ejtett Szigeti Józsika csodálatos művészete, melyet oly fényessé csiszolt a növendék mestere: Hubay zenetanár. Nagyrészt az ő érdeme lesz, ha maholnap országvilág Szigeti Józsikáról, mint a jelenkor egyik legzseniálisabb hegedűművészéről fog beszélni. Szigeti a következő darabokat adta elő: Wieniawsky: Hegedűverseny I. szám; Saint-Saens: Rondo capriccioso; Bach: Prelúdium; Hubay: Csárdajelenetek.[...]

Felesleges tán mondanunk, hogy minden egyes zeneszámot a közönség orkánszerű tapsviharral kísérte. Elismeréssel kell adóznunk Blumenschein Vilmosné úrnőnek is, ki Szigetit zongorán kísérte felülmúlhatatlan ügyességgel. – Bonyhádi Antónia kisasszony operarészleteket és több különféle hangverseny-darabot énekelt Pollák Miksa úr zongorakíséretével. [...] Az egész estély műsorát Szigeti és Bonyhádi töltötték be, tehát óriási nagy munkát végeztek és mégsem rajtuk látszott meg a kimerülés, hanem a közönségen, mely teljesen kimerült attól a sok tapstól és éljenzéstől, melylyel e kiváló szereplő művészi produkcióit kísérte. Hogy mily könnyedén veszi Szigeti Józsika általunk méltán csodált játékát, tán mi sem illusztrálja jobban, mint az a kijelentése, melyet hazamenetele előtt tett: „Most következik a dolog legnehezebb része: búcsúzni az ismerősöktől.” Csakhamar túlesett ezen a nehézségen is, mert a búcsú nem volt végleges. Közönségünk itt marasztalta Józsikát még két napig.
A hangversenyt tánc követte. Az összes jelenvoltak – úgy a táncolók, mint a nemtáncolók – egy igazán élvezetdús est emlékével távoztak.
(Zala, 1905. március 2.)
Röviden azért emlékezzünk meg a két másik fellépőről is: Bonyhádi Antónia néhány évig magán zenetanárként működött Kanizsán; egyébként Fejtő Ferenc nagynénje, szintén profi muzsikus (leendő) édesanyjának testvére volt, akiről később Fejtő "Tóni néni"-ként emlékezett meg Budapesttől Párizsig című önéletrajzi könyvében. Az őt kísérő Pollák Miksa (későbbi nevén Pásztor Miksa) pedig a kanizsai  zsinagógának félévszázadon át orgonistája, Pásztor Irma zongoraművész és tanár édesapja.

De térjünk vissza a 12 éves Szigeti Józsefhez és olvassunk bele a Zalai Közlönybe is (1905. márc. 4.):

Nehézségek őreá nézve nem léteznek. Duplafogások, üveghangok, szédítő gyors variációk oly könynyűséggel pattannak ki húrjából, mintha az ilyen mesterséget tanulni sem kellene. Hogy az ő ifjú lelkéhez közelálló zenedarabokat mély érzéssel is tud játszani és nemcsak tökéletes technikával, azt megmutatta a "Moszkvai esték" c. zenedarab előadásával. Óriási hatást ért el mesterének, Hubay Jenőnek Csárdajeleneteivel. Ezek a dallamok a közönségnek jó ismerősei, a szédítő technikát és a szép előadást annál jobban tudja megbírálni, mennél jobban ismeri az előadott darabot. A fiatal művészt Blumenschein Vilmosné kísérte zongorán és ezt oly zenei intelligenciával és annyira kedvére tette a kis művésznek, hogy minden szám után nyílt színen kezet csókolt neki. Nem kell említenünk, hogy Szigeti Józsit a közönség tüntető tapsokban részesítette.

A kis Szigeti másnap a Polgári Egyletben is fellépett (ma Sugár út 3.). Ennek a kaszinóénál nagyobb terme is zsúfolásig megtelt, pedig a kisfiú nem önálló koncertet adott, hanem közreműködött az Irodalmi és Művészeti Kör szokásos havonkénti felolvasó-délutánján egy mintegy félórás muzsikálással, szintén Blumenschein Vilmosné zongorakíséretével.
Azokban a napokban a csodagyermek jelenléte szinte minden mást "felülírt" Kanizsán, csak róla beszélt az egész város. Fellépései után Józsikát mindenki látni akarta, mindenkinek az volt a legfőbb vágya, hogy beszélhessen vele. A hölgyeké, hogy megcsókolhassák. Józsika pedig felelt minden kérdésre kedvesen, okosan, a nők csókjait pedig illedelmes kézcsókkal viszonozta.
S aki már 12 évesen ilyen felbolydulást idézett elő Kanizsán, azért kisfiú maradt. Szintén a Zala írta:
Másnap délelőtt négy-öt fiú társaságában karikázni látták Józsikát. A per-tu barátság már javában állott közöttük. A nap gyengéden sütött és Józsi kipirult arccal verte a karikát. [...] Józsi mosolygott és gyermek volt, mint rövid ismeretség után kebelbarátai: a Petik, Palik és Gyurik.

Fél év múlva, 1905 novemberében a kis művész ismét városunkba jött, akkor mestere, Hubay Jenő Carmen-fantáziájával kápráztatta el a közönséget.

1908-ban aztán képet kaphattak a kanizsaiak, hogy 16 éves korára milyen fokra fejlődött. Szigeti ekkor is a Kaszinóban játszott és ismét Blumenschein Vilmosnéval.

1922-ben már mint a genfi zeneakadémia tanára jött el újra. Koncertje elé a kanizsaiak akkora lelkesedéssel néztek, hogy nagyobb teremben kellett volna megtartani, mint a kaszinóé. A jelenlévők ekkor hallhatták tőle Bach Chaconne-ját is. Csak zárójelben: jó hete lehetett a kanizsai zenekedvelőknek, mert egy nappal korábban Dohnányi Ernő adott szólóestet a Polgári Egyletben...

Utoljára 1937. április 11-én, 45 éves korában játszott Szigeti József Kanizsán. Hangversenye része volt a helyi Kereskedelmi Kaszinó alapítása 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi eseményeknek. A Kaszinó vezetősége meghívta, visszaemlékezve három évtizeddel korábbi koncertjeire, s a világhírű művész úgy tűnik, tartotta akkora becsben Kanizsát, hogy szívesen el is jött. Zongorán leendő veje, Nikita Magaloff kísérte. Műsorán már Ravel, Sztravinszkij és Bartók művei is szerepeltek.

A koncertről Kádár Mihály, az akkor még fiatal Városi Zeneiskola szintén fiatal tanára írt recenziót a Zalai Közlöny április 14-i számába. Érdemes beleolvasnunk, mert fontos dolgokat mond el benne:

Műsorának két része két világ: Corelli, Bach, Beethoven után a mai szerzők színe-java: Bartók, Sztravinszkij, Ravel annyira ellentétek, hogy csak egy ilyen igazán nagy egyéniség tudja érzékeltetni az összefüggést közöttük, csak az ő szuggesztív erejű előadása képes egy estén megéreztetni (az örök emberinek, az időkön és korokon túl is aktuális megnyilatkozásoknak felismertetésére), hogy csak a kifejezési eszközök és a technika változik és fejlődik, a kifejeznivaló: az örök, emberi, mindig aktuális.
Szigeti hitet tesz amellett, hogy a zenetörténet nem állott meg a XIX. század végén, hogy ma is írnak zenét s ez a zene jó.
Ellentétben a legtöbb világjáró virtuózzal, keresett és talált is olyan előadási stílust, hogy Sztravinszkij féktelen, szilaj, parasztian barbár optimizmusú táncát és Bartók látszólag primitív népdalfeldolgozását olyan dobogó-képessé tette, mint a sok évszázados keresztény kultúrán nevelkedett Corellit, vagy Bachot. Szigeti virtuóz. Eljutott a hegedűtechnika olyan magasságaiba, hogy technikai problémái nem is lehetnek. De akik ott voltak a hangversenyén, láthatták azt az alázatos áhitatot, azt a hihetetlen felelősségérzetet, ahogy egy-egy műhöz közeledett, ahogy hozzáfogott a játékhoz, ahogy minden hangot, minden zenei gondolatot megfontolt és újraalkotott: ez egy érett, nagy művésznek alaposan átgondolt és a pillanat ihletében megszületett kinyilatkoztatása. Akik ott voltak, azoknak érezniük kellett, hogy ahogy egy-egy beethoveni díszítésnek egész új értelmet adott: az sokkal több, mint hegedülés, mint virtuozitás.

Így Szigeti kanizsai koncertjei egyúttal illusztrálják a magyar zenei életben végbement minőségi fejlődést, az 1905-ben még megrekedt ízlésvilág kitágulását, ami azért akkor már kezdett eljutni a mi kis városunkba is.
Lábjegyzet: Ennek ellenére szerintem Szigeti elég nagy kockázatot vállalt Sztravinszkij és Bartók műsorra tűzésével. Ha végignéznénk a Nagykanizsán mondjuk az 1920-as évektől koncertező nemzetközi rangú művészeket (elég sok volt!), az azért látszana, hogy ők többnyire biztosra mentek és erre a területre nem nagyon merészkedtek.

Előző számában a lap beszámolt arról a kedves epizódról, amely komolyan meghatotta a művészt: a koncert szünetében átadtak neki egy fényképet, amely őt ábrázolta rövidnadrágban, abból az időből, amikor még mint "Szigeti Józsika" először játszott Nagykanizsán...

Végül hallgassuk meg hangfelvételről a 16 éves Szigeti József játékát:

Ádám, Sigmund Romberg édesapja 7.

2012. szeptember 1., szombat

0 megjegyzés
Beszéljünk most Rosenberg Ádámról, mint zongoristáról és hangversenyszervezőről.

Sajnos, halvány sejtelmünk sem lehet, hogy kitől és hol tanult zongorázni. 1843-ban születve az 50-es években (-től) kellett, hogy zenét tanuljon. Hogy ezt Kanizsán tette-e, a pesti Hangászegyleti Zenedében, esetleg Bécsben, nem tudjuk. Mindenesetre olyan szintet ért el a zongorajátékban, hogy nyakába vehette Európát, zongoristaként és zongoratanárként működött, utoljára Glasgow-ban. Mint már többször említettem, onnét tért haza 1881-ben szülővárosába.

A kanizsaiak először az év augusztus végén hallhatták őt nyilvánosan, ő volt a zongorakísérője Erdősy Eugéniának, amikor az akkor már Berlinben működő opera- és operett-primadonna itthon járva jótékonysági koncertet adott. A későbbiekben aztán Ádám mint zongorista kevesebbet lépett fel. Önálló estet például soha nem adott, legalább is olyat, ahol ő lett volna a fő előadó, mert akkoriban a mai értelemben vett "szólóest" még nem nagyon létezett, inkább csak közreműködött saját szervezésű hangversenyein és egyéb rendezvényeken, társas összejöveteleken.

Böngészgessük egy kicsit a helyi sajtót, milyen koncerteket is rendezett Ádám Kanizsán az 1880-as években.



Zala, 1888. február 12. 3. oldal:
Gyermek hangverseny. Rosenberg Ádám zenetanár úr, mint már lapunkban jelezve volt e hó 5-én tartotta meg gyermekhangversenyét, mely alkalommal a „Casinó” díszterme aprókkal, nagyokkal zsúfolásig megtelt. Az apró műkedvelők csakugyan kitettek magukért. Közreműködtek: Blau Rezső, Kalivoda Kata és Magda, Weisz Melanie, Ács Malvin, Práger Sarolta, Tausz Janka, Janda Margit, Wallenstein M. és Kallivoda J.

Már írtam, hogy gyermekhangversenyt Rosenberg Ádám rendezett először Nagykanizsán. Ekkor már ő maga is apa volt; igaz, kisfia, a jövendő Sigmund Romberg még nem volt két éves, de  nyilván ez az élethelyzet is belejátszott.
Mint olvashattuk, növendékeiből felállított egy gyerek-zenekart. Talán előkészületnek szánta ahhoz, hogy végre megvalósulhasson Kanizsán egy jó városi zenekar, amelyre már 1881-ben vezetésével több helybeli amatőr és profi muzsikus szövetkezett (erről a témáról ITT írtam részletesebben).
Hogy ez a gyermekhangverseny nem elszigetelt jelenség volt, bizonyítja a Zalai Közlöny híre 1890. február 1-i dátummal:

Rosenberg Ádám zenetanár a Polgári Egyletben hangversenyt szervez gyerekeknek „Kicsiknek” – e hangversenyek már évek óta közkedveltségnek örvendenek.

Rövid tudósítás egy, a piarista gimnázium javára rendezett jótékony célú hangversenyéről a Zala 1888. december 30-i számából: 
 
Rosenberg Ádám tanulóinak zeneelőadását nem nagy számú közönség látogatta, de a fellépett fiatal műkedvelők szép haladásnak jelét adták s megérdemlett tapsokban részesültek.

A korabeli Zala újság jóvoltából ennek a koncertnek ismerjük a pontos műsorát és közreműködőit. Érdemes átböngészni, mert mutat egy ízlésvilágot és megtudjuk belőle további növendékeinek nevét. A koncerten ő maga is pódiumra lépett néhányszor, de nem szólóban, hanem zongora négykezesben, a terepet nagyrészt átengedte tanítványainak, akik közül itt a műsor alapján úgy tűnik a haladottabb szintűek léptek dobogóra.
Nyitányok hangzottak fel négykezes (vagy két zongorás?) átiratokban Flotow: Márta, Rossini: Tankréd, Bellini: Rómeó és Júlia, Herold: Zampa című operáiból, ezekből háromnak az előadásában vett részt Rosenberg Ádám. Közreműködő növendékei: Moldauer Adél, Grüner Emília, Rosenfeld Helena, Ács Adolphine és Weisenböck Irma voltak. Legalább így örökítsük meg néhány kanizsai zenekedvelő és -művelő kisasszony nevét...
Két fiatalember szóló-darabokat zongorázott. Eisinger Géza Chopint (cisz-moll keringő, cisz-moll fantázia-impromtu), Ebenspanger Géza Mozartot és Webert. Keindl Janka kétszer két dalt énekelt, mindkét alkalommal német és magyar párosításban. A korabeli népszerű német dalokat mi már nem ismerjük, szerzőik Abt illetve M. Helmund. Két magyar dala pedig Egressy Béni: Ez a világ... és Szentirmay Elemér: Csak egy szép lány... voltak.

Egy kis kitekintés:
A koncerten Mozartot és Webert játszó Ebenspanger Géza a mai Erzsébet tér 21. számú házat építtető gazdag terménykereskedő és földbirtokos család  leszármazottja. A XX. század elején nemességet kaptak és magyarosítva ettől az időtől kezdve mint újnépi Elek család szerepeltek. Ezt csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert ezek szerint Rosenberg Ádám a város vezető rétege gyermekeinek zenetanára volt, vagy legalábbis növendékei körébe ez a réteg is beletartozott. Ennek kapcsán kicsit beleolvastam az újnépi Elek család történetébe; úgy tűnik, ez a téma is megérdemel majd egy blogbejegyzést, mert sokat elárul a XIX. század második felének Nagykanizsájáról, annak társas- és zenei életéről.
Azért előlegként megmutatom városi rezidenciájukat, amelynek emelete házimuzsikálásnak, zártkörű hangversenyeknek is helyszíne volt, Ádámunk is többször megfordult itt:


Nagykanizsa, Erzsébet tér 21. Ebenspanger-ház

Zeneiskolájának növendékhangversenyei mellett egy alkalomról tudok, amikor egy igazi nagy, európai hírű énekesnő Rosenberg Ádám szervezésében látogatott Kanizsára és adott két koncertet is a Casino nagytermében. Ezt majd legközelebb mesélem el.

Egy kis zene a végére :)
Ha minden igaz, Ebenspanger Géza azon a bizonyos 1888 decemberi hangversenyen pontosan ezt, Carl Maria Weber d-moll szonátájának első tételét játszotta: