Több hét elteltével folytassuk végre a nagykanizsai Rácz Alajos kántor, karnagy, zenetanár történetét. Az elmúlt alkalommal meglehetősen viharos pályakezdéséről, és ezzel összefüggésben családjáról, "szintén zenész" édesapjáról, id. Rácz Jánosról és bátyjáról, ifj. Rácz Jánosról meséltem.
Nos, miután elültek a hullámok, a fiatal Rácz Alajos megkezdhette végre igazi munkáját Nagykanizsán, mint a Deák téren található Felsőtemplom kántora.
 |
| Rácz Alajos 1936-ban |
Itteni munkásságának fényében, azt kell mondanom, hogy a kanizsai ferences házfőnök, aki egyúttal az Alsótemplom plébánosa is volt, igencsak nagy hibát követett el az 1930-as évek közepén, amikor szinte tűzzel-vassal igyekezett megakadályozni Rácz Alajos ottani működését. Az 1934-ben az egri tanítóképzőben kántori oklevelet szerzett fiatalember ugyanis hamarosan a Zeneakadémia egyházzenei tanszakán folytatta tanulmányait, ahol 1940-ben szerzett diplomát. A zeneakadémián a még magasabb fokú zenei képzés mellett magába szívhatta azt az új levegőt, amelyet Kodály, s az egyházi zene terén Harmat Artúr és Bárdos Lajos képviselt, s ezt templomának, sőt városának zenei életébe is elhozta. Bárdossal különösen jó kapcsolatot alakított ki, ez később jelentősen gazdagította városunk zenei életét.
Rácz Alajos egyik fontos felismerése volt, hogy emelni kell az istentiszteletek zenei színvonalát. Korábban bizony nívótlan, giccses énekek is elhangzottak a szentmiséken. A fiatal kántor ezeket igyekezett kigyomlálni a templom zenei gyakorlatából, s helyettük az értékes magyar egyházi népénekek közül válogatott.
Törekvéseit Szebb, magyarabb, egyházibb éneklést templomainkba címmel két részben közölt cikkben tárta a város elé a Zalai Közlöny 1940. október 11-i és 12-i számaiban, kiállva Harmat Artur reformtörekvései mellett. Szerintem a cikkben kissé túl merész is volt, szinte ajtóstól rontott a házba, amikor például arról értekezett, hogy a cigányzenészes hangvétel hogyan rontotta meg az egyházi zenét. Természetesen igaza volt, de lehetett volna egy kicsivel diplomatikusabb... Szerencsére, a korabeli források alapján úgy tűnik, ez nem rontotta el az emberekkel való kapcsolatát és nem gátolta elveinek gyakorlatba történő átmentését. Ennek első lépéseként a plébániájához tartozó híveknek igyekezett minél többet megtanítani a magyar egyházi népénekekből, hogy ezek gyökerezzenek meg az istentiszteleteken. A nyugalmasabb téli hónapokban több héten át közös esti énekléseket szervezett számukra. A kezdeményezés, amelynek még nagyobb aktualitást adott a Felsőtemplom akkoriban zajló átépítése, rendkívüli sikerrel járt. Egy-egy tanfolyamon 60-100 fő vett részt. Nagy részük végig kitartott, hiszen az elsődeleges cél mellett - különösen a szegényebb réteg számára, akiknek sokkal kevesebb szórakozási, kikapcsolódási lehetősége adódott - a közös éneklés kellemessé is tette a hosszú téli estéket és kulturált körülmények között összehozta a szomszédokat, ismerősöket.
A fiatal kántor ugyanezzel a céllal, csak magasabb nívót megcélozva 1941-ben megalapította a Felsőtemplom vegyeskarát, amelyet Szent Imréről neveztek el. Reprtoárjukon nemcsak egyházi, hanem világi zeneművek is szerepeltek, s ezen a téren Rácz Alajos a kodályi törekvések nagykanizsai megvalósítójává vált.
Ugyanebben az időben, 1941 és 1944 között a Zrínyi Miklós Polgári Fiúiskola énektanáraként is működött, belekóstolva az iskolai pedagógiai tevékenységbe, ami későbbi életét töltötte ki. Sőt, korábban már tanított az iparostanonc-iskolában is: a fent megmutatott fényképet a Széchenyi/Zsigmondy iskolában levő 1936-os tablón találtam...
Magánélete is ekkoriban jutott révbe. A Zalai Közlöny írta 1940. november 2-i számában: Rácz Alajos, a Felsőtemplom fiatal, agilis karnagya e héten vezette oltárhoz Tóth Irénkét.
Legközelebb innét folytatom!
Mai zenénk - még a karácsony jegyében - Kodály Zoltán: Karácsonyi pásztortánc című kórusműve:
.jpg)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése