Itt billentették tunikán Mozartot...

2012. november 28., szerda

2 megjegyzés
Attól tartok, sokszor fogok még mesélni a november 14-i operaelőadás kapcsán a rövid, ám rendkívül emlékezetes bécsi kirándulásról :) Az utazás oka és főszereplője Plácido Domingo volt, de nem csak róla lesz szó, hanem ma éppen Mozartról.

Egy kedves Domingo-rajongó ismerőstől kaptuk a tippet, hogy Bécsben hol aludjunk, mert ő már kipróbálta a helyet: a belváros legközepében van, kényelmes, kellemes, és mégis megfizethető. Tanácsát megfogadtuk, mi is oda szálltunk és csak megerősíteni tudom Nóra jó véleményét a helyről.

Ez a szálloda a Deutschordenshaus-ban, azaz a Német Lovagrend hatalmas székházában található, egy percnyire a Stephansdom-tól, a Singerstrasse 7. szám alatt. Az utazás előtt alig néhány nappal jutott eszembe, hogy kicsit részletesebben utánanézzek az épületnek. És mit találtam? Mozart életének egy - hát, nem is tudom, hogyan minősítsem - mindenesetre érdekes epizódja zajlott le éppen itt: a legendás fenéken rúgás...



De kezdjük a kályhától:

Mint a fenti képen is látható, a Német Lovagrend székháza hatalmas komplexum: két lakószárny fogja közre a mi Szent Erzsébetünk tiszteletére szentelt templomot (a templom a két emeletet átfogó gótikus ablakok mögött van). A rend a XII-XIII. század fordulóján telepedett meg Bécsben, rendháza kezdettől ezen a helyen állt. A mai épületegyüttes évszázadok során alakult ki: a templom a XIV. század közepén épült gótikus stílusban, a két oldalszárny pedig a XVII-XVIII. századból származik.

Mozart apja, Leopold a salzburgi hercegérsek udvari muzsikusa volt és az lett Wolfgang Amadeus is. Ám egyre terhesebbé vált számára a szolgálat, különösen az után, hogy az érseki székbe Hyeronimus Colloredo került. Amikor az érseket hivatali ügyei hosszabb-rövidebb időre Bécsbe szólították, a Deutschordenshausban rendezte be udvartartását. Hogy ne unatkozzon és tudjon reprezentálni, vitte magával muzsikusait is, így a 25 éves Mozart ebben az épületben lakott 1781. március 16. és május 2. között. Ablakai állítólag a Stephansdom felé néztek.

Errefelé lehetett Mozart szobája, amerre a mienk :)

Az épületről készítettem egy fényképalbumot a facebookra. Érdemes a poszt olvasása közben/után megszemlélni, mert ide nem akartam olyan nagyon sok képet feltenni. Benne látható Mozart emléktáblája és az épület sok belső és külső részlete. Az album ITT MEGTALÁLHATÓ

Nos, az érsek a muzsikusokat a lakájokkal tekintette egyenrangúnak. Mozartnak, akit csodagyerek-kora óta egész Európában hírességnek tartottak, közöttük kellett elfogyasztania ebédjét-vacsoráját... Mozart ezekben a hetekben sok felkérést kapott külső hangversenyekre, ám az érsek nem engedte el: csak az ő szolgálatában léphetett fel, hogy egész Bécs az érsek-rendezte koncertekre tóduljon.
Ezekre a hangversenyekre többször a rendház földszintjén, a Sala Terrenában került sor. Ez egy XVIII. századi mitológiai témájú falfestményekkel szó szerint telepingált, elég kicsi terem, amit ma Bécs egyik legrégebbi hangversenytermeként tartanak számon. Mozart szeretett itt muzsikálni, mert remek az akusztikája.
A Sala Terrena ma is eredeti formájában látható, s természetesen rendszeres hangversenyek színhelye. Szerencsém volt, mert reggel, sétára indulva megláttam, hogy nyitva van az ajtaja. Egy takarítónő szorgoskodott bent, aki kedvesen beengedett és nem szólt a fényképezésért sem :)


 
Mozart tehát egyre nehezebben tűrte a helyzetet. Szeretett volna nemcsak az érsektől, hanem most már apja gyakran terhessé vált gyámkodásától, sőt, szülővárosától, a félreeső Salzburgtól is megszabadulni, hogy a császári székváros zenei paradicsomában önállóan élhessen és dolgozhasson; s hogy végre igazán felnőtté válhasson, ne apja döntsön minden ügyében. Életrajzírói azt is feltételezik, hogy leendő felesége, Konstanze Weber miatt is Bécsben akart maradni, csak ezt az okot apjának végképp nem merte elmondani (utóbb kiderült, hogy jó volt ez ügyben a megérzése). Megírta az érseknek a felmondását, amit azonban egy bizonyos Arco gróf, aki Colloredo szolgálatában állt, s aki egyúttal még korábbról jó viszonyt ápolt Mozart apjával, nem volt hajlandó továbbítani. Úgy gondolta, a fiatal muzsikus érdekében cselekszik és Leopold Mozart intenciói szerint jár el, ha megakadályozza ezt a "forrófejűséget". Közben a hercegérsek visszatért Bécsbe, s Mozart személyesen akarta átadni a több hete várakozó kérvényt. Ám, amikor jelentkezett az érsek előszobájában, ismét Arco grófba botlott. Az ekkor történteket maga Mozart írta meg levélben apjának, melyben a grófot maró gúnnyal egy, a felsőbbségnek pitiző emberfajta tagjának festette:

Ezt nagyon jól megcsinálta Arco gróf úr! Ez tehát a mód, ahogy embereket rábeszélnek, magukhoz édesgetnek. Velük született butaságuknál fogva nem veszik át a kérvényeket, gyávaságból és farkcsóváláshoz való ragaszkodásból nem szólnak egy szót sem uruknak, négy hétig húzzák-halasztják a dolgot, és végül is, amikor az illető kénytelen a kérvényt személyesen átadni, ahelyett hogy legalább személyesen beengednék az embert, kidobják az ajtón és belerúgnak a fenekébe! ... Így történt az érsek előszobájában, ahol nem állt más mód rendelkezésemre, mint hogy egy szót se szóljak, és elrohanjak...

A levél későbbi soraiból az is kiderül, hogy a gróf neveletlen fráternek és más hasonlónak nevezte Mozartot, aki azt gyanította, hogy a farbarúgás nem Arco magánakciója volt, hanem maga az érsek parancsolta. Ebben valószínűleg nem volt igaza, de a megaláztatás enélkül is nagy volt. Arco gróf így olyasmi szerepet töltött be Mozart életében, mint József Attiláéban Horger Antal...

Íme, a legendás lépcső... Éppen erre kellett menni a szobánkhoz...

Ezzel a drasztikus jelenettel vált meg Mozart a még jórészt feudális normák szerint működő salzburgi hercegérseki hivataltól s lett szabad ember és művész a zene akkori európai fővárosában. Mindössze egy évtized adatott neki...

Ezt a zenét Bécsben ezen a tavaszon/koranyáron komponálta:

3 perc a Simon Boccanegrából

2012. november 24., szombat

6 megjegyzés
Már több, mint egy hete hazaértünk Bécsből, ahol láthattuk Plácido Domingót Verdi: Simon Boccanegra című operájának címszerepében, és még egy árva blogbejegyzést sem tettem közzé a rendkívüli élményről...
Mentségemre szolgáljon, hogy jóformán még ki sem csomagoltam, amikor rögtön Zalaegerszegre mentem, Gábor Miklós estre. Aki tudja, hogy a másik blogom e csodálatos színművész emlékét őrzi, tudja azt is, hogy számomra az az ügy is milyen fontos.
Aztán pedig rájöttem, ha úgy igazán meg akarnám írni azt az (utazással együtt) három bécsi napot, szakdolgozatnyi mennyiségű lenne az eredmény. Így azt gondoltam, hogy inkább többször írok, mindig más momentumot ragadva ki az élményekből, aztán majd csak összeáll a kép.

Először a műről magáról.

A Simon Boccanegra nem tartozik Verdi igazán népszerű operái közé, szerintem egészen méltatlanul. Hatalmas és gyönyőrű alkotás, s benne, ahogy Verdinél az ember általában megszokta, az emberi érzelmek és a politika, a hazaszeretet és a szabadság nagy kérdései feszülnek egymásnak. Maga a történet meglehetősen szerteágazó. A címszereplő grandiózus figura: az első jelenetben még bátor hajóskapitány, akit élete legsúlyosabb órájában, amikor megtudja, hogy titkos szerelme, a várost addig vezető patríciusok fejének, Fiesco-nak a lánya meghalt, a hatalmat azon az éjszakán átvevő plebejusok Genova dogéjává választanak. Az opera további része jó húsz év múlva játszódik. Simon felnőtt az államférfiúi szerephez, bölcsen és eréllyel kormányozza városát, ám az azóta illegalitásban élő patríciusok szövetkeznek ellene. Boccanegra rátalál kicsi korában elrabolt leányára, akinek szerelme, a patrícius Gabriele is az összeesküvők közé tartozik. Magát az összeesküvést az álnéven visszatért Fiesco vezeti. Sok bonyodalom után a patríciusok államcsínye nem sikerült, a dogét azonban korábbi híve, akitől megtagadta frissen meglelt leánya kezét, s aki ezért átállt az összeesküvőkhöz, megmérgezi. Halála előtt Boccanegra még el tudja mondani Fiescónak, hogy Amelia az ő unokája, s az utolsó pillanatban összebékül az őt egy életen át gyűlölő kvázi-apósával, a doge-i hatalmat pedig Gabrielére ruházza.

Simon Boccanegra bariton szerep, Domingo ezzel a figurával tért át annyi tenorhős után a bariton szerepkörre. Éppen három éve több rendezésben is énekelte és énekli Boccanegrát szerte a világon: Berlinben, New York-ban, Milánóban, Madridban, Zürichben, Londonban és Bécsben. Szerintem a figura rendkívüli módon illik személyiségéhez. Illúziót kelt az első jelenet hajóskapitányaként, majd az idősödő doge szerepében tökéletesen hordozza a tekintélyt, hatalmat, államférfiúi bölcsességet, ugyanakkor csodálatosan tudja megmutatni mindezek mögött  a figura emberi sebezhetőségét s egyúttal nagyságát abban is, ahogyan Boccanegra városa érdekében képes ezeken felülemelkedni.

A londoni előadásból nézzünk meg együtt egy részletet, amit én talán a legjobban szeretek az operában. Ez az utolsó jelenet eleje, aminek az első 3 percét szeretném részletesebben megmutatni:





Boccanegrában már erősen dolgozik a méreg, amikor kivonszolja magát a szabadba. Érdemes figyelni a zenekart külön, ahogyan Verdi ezt a "vonszolódást" festi (0 perc 30 másodpercnél). "Fáj a fejem, sötét tüzet érzek kígyózni az ereimben" - énekli a doge. Ekkor - hatalmas pillanat - megérzi a tenger illatát: azét a közegét, ami ifjú korában szinte az otthona volt, s pár pillanatra felüdül tőle. Figyeljük meg a zenekarban ennek ábrázolását, a szinte már impresszionista színeket (1 perc 46 körül kezdődik). A zenekar által festett tengeri "zsongás" a doge szavaival folytatódik: "Ó, felfrissülök, hadd szívjam be a tenger és a szabad ég édes levegőjét!" Ekkor (2 perc 15-nél) Verdi átvezet bennünket egy széles ívelésű, hullámként ringó dallamba: "Il mar, il mar!" "A tenger, a tenger!" Boccanegra szinte himnuszt énekel a tengerhez. Ennek dallama még inkább kitárul, ahogy a dogéban egy pillanatra feltámad ifjúkori énje: "Ha a tengerre tekintek, a dicsőség és elragadtatás emlékei néznek velem szembe". Ám rögtön visszatér a valóságba, amikor azt mondja (2 perc 49-nél): "Miért is nem a tenger mélyén leltem meg síromat", s ekkor már újra ott vagyunk a jelenben. Ebben a pillanatban érkezik Fiesco a végső leszámolásra.
 
De mi most ne menjünk tovább, térjünk vissza a részlet elejére, és csak ezt az első 3 percet nézzük meg néhányszor. Úgy érzem, így bepillanthatunk egy kicsit Verdi alkotói műhelyébe, és ha jól megismerjük a nagy operának ezt a kicsike részletét, akkor még jobban tudjuk Domingo énekét és szerepformálását, átélését értékelni.

Hát, mára ennyit :) Persze fogok mesélni gyakorlatiasabb dolgokat is az utazásról. De ezt az operát annyira szeretem, hogy elsőnek ezt szerettem volna megmutatni egy kis részlet segítségével, amelyben, mint egy tükörcserépben, megmutatkozik a teljesség.


Domingót látni színpadon...

2012. november 8., csütörtök

3 megjegyzés
Domingo a Simon Boccanegra címszerepében
Úgy tűnik, egyre nagyobb a valószínűsége, hogy most már nem jön közbe semmi és jövő héten, szerdán este a bécsi Staatsoper földszinti 15. sorából látni és hallani fogom Plácido Domingót!



Nagyon régóta szeretem. Még a pillanatra is emlékszem, amikor visszavonhatatlanul "beleszerettem": a magyar televízió valamikor a 80-as évek elején közvetítette a Metropolitan operából Puccini: Manon Lescaut című operáját, amiben Renata Scotto Manonja mellett ő volt a szerelmes Des Grieux lovag. Persze már előtte is hallottam róla, mint ahogy nagy pályatársairól, Pavarottiról és Carrerasról is, de addig mindhárman körülbelül hasonló helyet foglaltak el bennem. Ám akkor az opera eljutott a harmadik felvonásig, amelyben Des Grieux szenvedélyes áriában kérleli a hajóskapitányt, hadd kísérje el szerelmét a száműzetésbe. Na, itt szerettem bele :)

 

Sokáig úgy tűnt, reményem sincsen, hogy Domingót élőben lássam-halljam. Adott ugyan Pesten néhány koncertet, de akkor úgy voltam azzal, hogy én nem hatalmas sportcsarnokban akarom messziről picike alakként látni és nem a hangszórók által közvetített hangját szeretném hallani, így nem mentem el egyikre sem. Azóta persze megbántam, mert azért mégiscsak ő volt ott azokon a koncerteken is... Aztán jött 2008, amikor augusztusra meghirdették első pécsi hangversenyét. Akkor már nem érdekelt, hogy ez is egy nagy szabadtéri stadionszerűségben lesz, hónapokkal korábban megvettem a jegyet. Ekkor Domingo olyannyira megszerette Pécset, hogy nyilvánosságra is hozta, fiatal operaénekesek számára rendezett szokásos versenyét, az Operalia-t a következő évben Pécsen és Budapesten rendezi meg. Pécsen az elődöntőket tartották, ami legalább egy hétig eltartott – és én nem tudtam elmenni... Akkor még aktív könyvtáros voltam nem túl sok szabadsággal és éppen úgy jött ki a lépés, hogy már régóta tervezett első könyvem jó részét a nyomdai határidő miatt akkor kellett formába öntenem. Emlékszem, iszonyú kánikula volt és én két hétig reggeltől estig a gép mellett ültem és csak írtam, írtam... Viszont a nagy munkának azért lett jutalma: az énekverseny végén Domingo nagy, ingyenes gálakoncertet rendezett Pécsen a Dóm előtt, éppen, mire nagyjából befejeztem a könyvírást. Így természetesen odautaztam. Később megtaláltam magamat egy fényképen a pecskep.hu oldalán. Ide másolom, mert remekül mutatja az élmény erejét :)
 

2011-ben aztán újra jött egy koncert-lehetőség, ezúttal Zágrábban. Oda már az újonnan megismert rajongó-társakkal mentünk. Hát, akkora sportcsarnokot még sosem láttam, ott voltunk a legtávolabb a színpadtól; nekem nem is volt akkora élmény, mint a két pécsi alkalom. Viszont Zágrábban történt, hogy végre hallhattam Domingótól Verdit is, mert azt Pécsen sajnos nem énekelt, és tudvalevőleg a spanyol zene mellett az az ő legigazibb világa. Ott elénekelte egy Operalia-ban felfedezett fiatal énekesnővel a nagy szerelmi kettőst az Otellóból :)
Tehát alig néhány év leforgása alatt háromszor is hallottam élőben Domingót. Azonban az, hogy egy igazi operaházban, igazi szerepben lássam-halljam, még mindig elég reménytelennek tűnt, mert New York-ba vagy Tokióba elég nehéz lenne utána menni :) És jött 2012, kiderült, hogy novemberben Bécsben énekel három előadást Verdi: Simon Boccanegra című operájából, aztán még hármat a következő februárban. Nekem amúgy is nagyon régóta kedvencem ez a nagyközönség által kevéssé ismert mű, melynek címszerepe hatalmas lehetőség alakítójának hangban és színészi játékban is. De azt hiszem, bármilyen más operát is hirdettek volna meg, akkor is mennénk! Így akcióba léptünk: még áprilisban megrendeltük a jegyet. Bevallom, én nem hittem volna, hogy sikerül egy, az egész világon ennyire frekventált előadásra bejutni, de kishitű voltam, szerencsére! Így kedden utazunk!!!
Tegnap Bécsben lezajlott a három előadás közül az első.
A gyors sajtóvisszhangok arról számolnak be, hogy Domingo fizikailag és hangilag is remek formában van, alakításával szabályosan elektrizálta a közönséget és a partnereit is. Ugye, most már nem jön semmi közbe???

Muzsikus sírok a kanizsai temetőben

2012. november 1., csütörtök

2 megjegyzés
Ma tegyünk egy virtuális sétát a nagykanizsai köztemető muzsikus sírjai között – a teljesség igénye nélkül. Jövőre folytatjuk!

Groszmann Ignác (C tömb 1. parcella 1. sor 1/B sír)

Groszmann Ignác (1845 körül – 1882) a piarista gimnázium afféle "mindenes" tanára volt, elsősorban mennyiségtant, latint és németet oktatott. Mellette kiváló muzsikus is lehetett, mert – ahogyan a korabeli sajtó fogalmazott – sokat buzgólkodott a gimnázium ének- és zenekara körül. Azt is megtudhatjuk a régi újságokból, hogy kellemes bariton hangján szólót énekelt az alsótemplom zenés miséjén. Ő is bekapcsolódott 1881-ben a Rosenberg Ádám által felvetett eszmébe, hogy legyen Nagykanizsának ének- és zenekara. 37 éves korában, 1882 szilveszter napján hunyt el pár napos súlyos betegség után, szerintem valószínűleg vakbélgyulladásban.


Gürtler Ferenc (IV. parcella 21. sor 8-9. sír)

Gürtler Ferenc (1874–1924) sem főfoglalkozású muzsikus volt, de kitűnő csellistaként ismerték a városban. A Nagykanizsai Takarékpénztár Igazgatója, az Irodalmi és Művészeti Kör titkára, majd tiszteletbeli főtitkára. Néhány évig a Kör dalárdájának karnagyaként is működött. 50 éves korában balatonmáriai nyaralójában hunyt el szívbetegségben. Két év múlva idős édesapja itt, fia sírjánál lett öngyilkos...


Lemberkovicsné Weber Margit (XVI. parcella 3. sor 1. sír)

Lemberkovits Alajosné Weber Margit (1898–1934) az 1926-ban megnyílt kanizsai zeneiskola legelső, nagy tanár-nemzedékének tagja, az intézmény első hegedűtanára volt. Alig hét évi működés után betegedett meg rákban és 35 évesen hunyt el. Férje és iker kisfiai gyászolták. Halála az egész városban óriási részvétet váltott ki, temetésén több ezer ember jelent meg. 1944-ig halála évfordulóján, február 16-án minden évben hangversenyt rendeztek emlékezetére. Mára viszont még a nevét is elfelejtették...


Kerekes Irén (XXII. parcella 1. sor 22. sír)
Kerekes Irén (1897–1980) zongoraművész-tanár is részese és tanúja volt a zeneiskola hőskorának. Neki szerencsére hosszabb élet adatott, így nyugalomba vonulása után alkalmanként még az 1970-es években is tanított. Ott lehetett iskolája megalapításának félévszázados évfordulóján. 1950-ben elhunyt édesanyjával nyugszik az ódon sírkő alatt.

Mai zenénk hangulatában is illik a naphoz, és ugyanezt a darabot játszotta Lemberkovicsné Weber Margit utolsó nyilvános fellépésén, a zeneiskola 1933. október 7-én megrendezett tanári koncertjén. Hallgassuk meg César Franck A-dúr szonátájának első tételét: