Tolnay Klári és a zene

Közelmúltbeli mohorai látogatásom kapcsán ebben a blogomban is írtam Tolnay Kláriról, aki ugyan elsősorban prózai színésznő volt, de remekül énekelt is. Nagyrészt emlékezetből próbáltam meg áttekinteni a nagy művésznő kapcsolatát a zenével. Azóta hozzájutottam a Tolnay Klári – egyes szám első személyben című könyvhöz, most abból szeretném kiegészíteni a múltkor írottakat.

Említettem, hogy gyermekkorában otthon szoktak muzsikálni, most pontosabb információkkal is szolgálhatok erről.

Helyszín: a mohorai családi kúria, amit képen is meg tudok mutatni, bár éppen átalakítás alatt állt az épület, amikor ott jártam:

A ház előtti gesztenyefákat Tolnay Klári ültette, már jóval később :)
Itt élt a kis család: apja, Tolnay István, aki egy 400 holdas birtokon gazdálkodott, gyönyörű édesanyja, bátyja, György és ő maga, aki kislányként még a Rózsi keresztnévre hallgatott.

Átadom a szót Tolnay Klárinak:

Téli estéinkről is meg kell emlékeznem. Akkor persze még nem volt se rádió, se televízió. De volt zongoránk és voltak hegedűink. Apám és bátyuskám hegedült, anyám és én zongoráztunk, énekeltünk.

A nyolcszobás kúria ebédlője volt a "koncertterem". Mari, a mindenes éppen hogy eltakarította a vacsoraedényeket, minden este kamarazenekarrá szerveződtünk. Anyánk (koncertmester, zongorista és énekes) hetekre előre elkészítette a házi muzsikálás műsorát. Kvartettünkben az volt a gyönyörűen szabálytalan, hogy minden művet mohorai hangszereinkre alkalmaztunk, rengeteget rögtönöztünk. Gyermekkorom fantasztikusan szép és harmonikus pillanatai voltak ezek. [...]

1924 decemberében – stílusosan – Schubert: A téli utazás című sorozatának egyik kvartettje szerepelt a programon. Zenéltünk, énekeltünk. Hangom ezen az estén kissé akadozó, rekedtes volt. Anyám gyakorlott simítással kiderítette, lázam van. Ágyba dugott volna, de könyörögtem, játsszuk végig a számot.

Tolnay Klárinak 14 éves korában el kellett hagyni Mohorát, ami a paradicsomot jelentette számára, mert – tapasztalat hiányában – édesapjának nem "jött be" a gazdálkodás. Váltott, családját Debrecenbe költöztetve s mérnöki tudását hasznosítva városi tűzoltótiszt lett.

Visszaadom a szót Tolnay Klárinak, de csak egy mondat erejéig:

Debrecenben – hála szüleim áldozatvállalásának – folytathattam zongoratanulmányaimat, mohorai énekhangomnak Hoór Tempis Erzsébet lett a pallérozója.

Ez az információ meglepett, eddig nem hallottam, hogy Hoór Tempis Erzsébetet emlegessék Tolnay Klárival kapcsolatban, viszont megmagyarázza későbbi sanzonénekesi csodálatos teljesítményeit. Hoór Tempis Erzsébet legendás magánének-tanár volt: 1924 és 1947 között a debreceni zenede énektanszakát vezette, majd Tóth Aladár meghívására az Operaház énekmestere lett. Olyan énekesek kerültek ki a keze alól, mint például Neményi Lili, Réti József, Déry Gabriella.

Ismét Tolnay Klári:

Hoór Tempis Erzsébet szépnek ítélve énekhangomat, beajánlott a debrceni színház kórusába. Természetesen nem állandó szereplőként, hanem amolyan kisegítő énekesként. A Carmen nagy létszámú személyzetet igényelt, a dohánygyári munkáslányok csapatát erősítettem. Még ekkor sem merült fel bennem a színészi pálya.

Ekkor következett el a nevezetes pesti tartózkodás, amely megváltoztatta sorsát. Ennek az utazásnak is köze van a zenéhez, ismét Tolnay Klári mesél:

Az én jó szerencsém – gyorsvonati első osztályon érkezett a debreceni pályaudvarra.

Bókay János – a mára méltatlanul elfeledett szellemes, könnyed stílusú író – felesége unokatestvérem volt. Nos, az író és Lányi Viktor lerándult hozzánk Debrecenbe.

Újra magamhoz ragadom a szót, tájékozódjunk kicsit, ki is volt Lányi Viktor: zeneszerző, író, műfordító. A Pesti Hírlap zenekritikusa, de írt a Nyugatba is. 1910-től a Terézkörúti Kabaré zenei vezetőjeként nagy magyar költők verseire írott dalai, ahogy a Magyar színházművészeti lexikon fogalmaz, irodalmi jelleget adtak a kor kabaréjának. Műfordítóként rendkívül magas szinten ültette át magyarra Verdi, Puccini, Wagner operáinak librettóit.

Zongoráztunk nekik, ők is zenéltek – folytatta a történetet Tolnay Klári. Anyámmal – két hangra – előadtunk egy Schubert-dalt. Lányi megfontoltan hallgatott bennünket, majd élénken megszólalt:

– Kár ezért a kislányért itt vidéken. Miért nem külditek föl Pestre?

– Helyben vagyunk! – folytatta Bókay, majd az apámra nézett. – Küldjétek fel hozzánk a kislányt. Nálunk van hely. Színházba, koncertre visszük, bálozzon, lásson világot, mielőtt állásba dugjátok.

Így ült vonatra a 19 éves Tolnay – még mindig Rózsi –, s a fővárosban új tapasztalatokkal, élményekkel gyarapodva határozta el, hogy színésznő lesz.

Befejezésül nézzük meg a dohánygyári munkáslányok jelenetét egy francia nyelvű Carmen-előadásból. Valaha Tolnay Klári is állt ebben a jelenetben színpadon Debrecenben :)