125 éve született Sigmund Romberg

2012. július 29., vasárnap

2 megjegyzés

Pontosan ma 125 éve, 1887. július 29-én született Sigmund Romberg.

A nap és a többi adat forrása a nagykanizsai izraelita hitközség korabeli anyakönyve, amely mikrofilmre fényképezett formában megtekinthető a Zala Megyei Levéltárban.

A bejegyzés egy kis részét meg tudom képen is mutatni. Azért csak kis részét, mert a korabeli anyakönyv formátuma miatt az egyes bejegyzések egy szűk, ám nagyon hosszú rubrikába kerültek, amit egyben lehetetlen úgy lefényképezni, hogy minden rovatát el is tudjuk olvasni.
Ezen a részleten szülei neve olvasható: Rosenberg Ádám zene tanár és Weil Klára. (A képet rákattintva kinagyíthatjuk!) Azt is láthatjuk, hogy az apa származási helye Nagy-Kanizsa, az édesanyáé pedig Hohenems, egy kisváros Ausztria Voralberg tartományában, legnyugatibb csücskében.


Amit nem látunk a képen, azt tolmácsolom.
Az anyakönyvi bejegyzés száma 1887/74, kelte július 29.
Az újszülött neve: Rosenberg Zsigmond Schlomo. Nyilván nagyapja emlékére nevezték Zsigmondnak, és szokás szerint egy zsidó utónevet is kapott.
Ami még fontos az adatok közül, az "A koma neve" rubrikában olvasható: Gelsei Gutmann Henrik, akire majd visszatérek.

De menjünk egy kicsit visszafelé, a szülők megismerkedéséig és házasságáig. Ez a történet Triesztben kezdődött. Egy alkalommal oda ment vendégszerepelni az ekkoriban már több éve újra itthon, Nagykanizsán élő és már a negyvenes évei elejét taposó Rosenberg Ádám. Ott ismerkedett meg leendő feleségével, a nála majdnem két évtizeddel fiatalabb Klárával. Klára sötétszőke hajú, csinos, élénk szellemű és kreatív ifjú hölgy volt, verseket, elbeszéléseket írogatott és felismerték egymásban a rokon lelket.
Esküvőjükről a Zala című, Nagykanizsán Fischel Fülöp kiadásában megjelenő lap így adott hírt 1886. március 21-i számának 3. oldalán:


Esküvő. Rosenberg Ádám helybeli zongoratanár e hó 28-án tartja esküvőjét Triesztben Weil Klára kisasszonnyal.


Házasságkötése után Ádám tovább szorgoskodott Nagykanizsa zenei életében, amiről majd még megosztok itt érdekes részleteket. Ebben is mellette állt a felesége. Több említést találtam arról, hogy Klára asszony gyakran volt férje segítségére különböző társas események rendezésében: kis jeleneteket írt például Ádám zeneiskolájának vizsgakoncertjeire és részt vett ezek színpadra állításában. Ezt folytatták későbbi lakhelyükön, Beliscsén is, bár akkoriban Ádám már nem muzsikusként kerete kenyerét, de erről majd később mesélek. Három évvel Zsigmond után még egy kisfiuk született, akit Hugónak neveztek. Klára anyaként is folytatta az írást, férjhezmenetele után Clara Berg néven jelentek meg dolgai például a Wiener Tageblattban. Egyszóval, minden valószínűséggel harmonikus házasságban élhettek. A Sigmund Rombergről szóló amerikai, kissé regényes feldolgozásból is ez derül ki. Ezt támasztja alá az az életrajzi adat is, miszerint Klára asszony még szeretett férje 1925-ben, 82 évesen bekövetkezett halála után (egy horvát forrás szerint Ádám halálának éve 1926) sem ment ki már világhírű fia után Amerikába, bár ő hívta. Nem sokkal élte túl férjét, ő 1927-ben halt meg. Mindketten a beliscsei temetőben nyugszanak. Sigmund Romberg egyszer még hazalátogatott, az említett könyv szerint édesanyja temetésére. Nem volt egyszerű e látogatás megszervezése, hiszen Trianon után Beliscse már külföldnek számított, valószínűleg ezért nem tudott hazamenni édesapja halálakor.
Egy biztos: mindkét szülője megélte Zsigmond fiuk világhírét. A Deep in my heart könyv szerint amikor Sigmund Romberg annyi év után belépett egykori otthonába, apja zongoráján az ő Student Prince (Diák-herceg) című operettjének kottáját találta.
Nagyon szeretnék egyszer én is elmenni Beliscsére, és ott állni Ádám és felesége sírjánál...

Addig is itt egy épület fényképe, a gelsei Gutmann család 1904-ben felépült beliscsei kastélya, ahol Ádám és felesége biztosan gyakran megfordult:


Forrás: http://www.tzbelisce.net


Végezetül születési évfordulóján hallgassunk meg egy különösen nagy karriert befutott Romberg-dalt. Mario Lanza is sokat énekelte, ezen a felvételen pedig, éppen Mario Lanzának hódolva, José Carreras adja elő:


Újra blogjaim nyomában

2012. július 19., csütörtök

6 megjegyzés
Hétfőn Balassagyarmatra és környékére készülök. Amennyire emlékszem, soha nem jártam ott, szerintem még iskolai kiránduláson sem felnőtt életemben pedig biztosan nem. Természetesen vannak ott is zenei emlékhelyek, és sok más érdekesség is.
Olvasgatva a város történetét, meglep, hogy mennyi ponton hasonlít Nagykanizsáéhoz. Leginkább abban, hogy az első világháborút követően Balassagyarmattól is elvették vonzáskörzetének nagy részét, s mindkét város ugyanúgy megszenvedte ezt. Balassagyarmaton is nagy szerepet játszott a zsidóság, s mindkét város persze ezzel rengeteg más településsel osztozva a holokauszttal szinte egyforma arányban, mintegy kilencven százalékban vesztette el őket. Annyi különbség azért van, hogy Balassagyarmat 1950 előtt megyeszékhely volt, de szerintem Kanizsa e rang nélkül is nagyjából ugyanazt a szerepet játszotta saját megyéje legalább is kulturális, de azt hiszem, gazdasági életében, mint Balassagyarmat a sajátjában.
Annyiban kicsit "irigylem" őket, hogy több kiemelkedő személyiséggel büszkélkedhetnek, mint mi, kezdve Balassi Bálinttal, folytatva Madách Imrével, Mikszáth Kálmánnal, Szabó Lőrinccel. És még Petőfi is járt náluk...

Amiért most írok, az az, hogy Balassagyarmat beírta a nevét a világ revü-történetének élvonalába egy lány-ikerpárral és egy fiatalemberrel, akik egymástól függetlenül csináltak ezen a területen világkarriert. (Igaz, nekünk meg ott van Sigmund Romberg!)

Kezdjük a lányokkal.
Janka ("Jancsi") és Rózsi 1892. október 25-én született egy Schwartz (más források szerint Deutsch) nevű kereskedő családjában, Feri nevű bátyjuk után. 1895-ben Balassagyarmatról Budapestre költöztek, eddigre már Deli-re magyarosítottak (emiatt lehet, hogy a Deutsch név a jó!), majd 1905 körül kivándoroltak Amerikába és New York-ban telepedtek le. A két lány már Budapesten tánciskolába járt. New York-ban szinte gyerekként felléptek kisebb kávéházakban a legenda szerint azért, hogy a család ki tudja fizetni a nagybácsi kártyaadósságait...
15 évesen már profi táncosok voltak, s kihasználva "iker"-ségüket, azonos jelmezben léptek fel, s táncaikat is úgy alakították, hogy egymás mozdulatait utánozták. Már a Broadway-re akarták szerződtetni őket, de várniuk kellett egy-két évet, amíg nagykorúak nem lettek...
A Broadway színpadain aztán egyre nagyobb sikereket arattak, különösen miután Janka férjhez ment egy Harry Fox nevű táncos-énekeshez, aki remekül menedzselte a párost. Ebben az időben, a híres Ziegfeld-társulatban lett az a nevük, ami aztán fogalommá vált: Jennie és Rosie, a DOLLY SISTERS.
1914-ben ők mutatták be elsőként a foxtrottot, amely Janka férjéről kapta a nevét :) Mint a Színészkönyvtár amerikai szakirodalomra hivatkozva írja, a tánc kapcsán a megjelenés, a hajviselet, a bubifrizura, a hosszú láncok és az egész foxtrot-image erősen kötődik a Dolly lányok akkori megjelenéséhez. 
Némafilmek következtek, színpadi sikerekkel párosulva, s a két lány neve fogalommá vált a show világában. Az 1920-as évektől egyre gyakrabban jöttek át Európába: meghódították a londoni, sőt, az ezen a téren igencsak nagy igényű párizsi közönséget is.
Olyan hódolóik voltak, mint a walesi herceg, Aga Khan, Alfonz spanyol és Keresztély dán király...
A hatalmas karrier eredményeként a testvérek egész vagyont táncoltak és énekeltek össze, amit értékmegőrzés céljából jórészt drágakövekben tároltak és állandóan magukkal cipelgettek. Állítólag az övüké volt a világ akkori negyedik legnagyobb csiszolt gyémántja... Jó szívüket mutatja, hogy jótékonykodtak is rendesen. Magyarországra, szülővárosukba is visszalátogattak.  Igaz, vannak olyan források, amelyek azt beszélik, hogy bár egypetéjű ikrek voltak és a színpadon teljesen egyformán táncoltak, egyéniségük különbözött. Rosie visszafogottabb volt, a fényűző élet vágya inkább Jennie-re, azaz Jankára volt jellemző. Ő állítólag sok pénzt elvert a monacoi kaszinóban és az előbb felsorolt kékvérűek is neki hódoltak egy pénzügyi nagymogullal, Gordon Selfridge-dzsel, a legendás londoni áruház-tulajdonossal együtt...
1928-ban, sikereik csúcsán a nővérek visszavonultak, úgy mondák, belefáradtak a pályába. Janka egy ideig drága divatszalont irányított Párizsban a Champses Elysée-n, majd megvette Fontainebleau-ban a Singer-varrógép-milliomos család kastélyát.
Álom-életüket azonban tragédiák kísérték: sikerületlen házasságok, majd a francia Riviérán egy nagy autóbaleset, amelynek Janka kis híján áldozatául esett. Szép arca is súlyosan megsérült, több, mint tíz műtéten esett át. Fizikailag és lelkileg is sokat szenvedett.
Rózsi idős kort ért meg, 1970-ben Chicago-ban hunyt el, ám Janka 49 évesen, 1941-ben öngyilkos lett... Életüket Sigmund Romberghez hasonlóan  filmen is feldolgozták, sőt, két operett, egy osztrák és egy magyar is született a témából.

Később a Dolly Sisters nevet többen is bitorolták, így nagyon kell vigyázni, az epigonokat ne keverjük velük. Sajnos, eredeti filmfelvételt nem találtam tőlük, csak kihasználóiktól...

Ha szülővárosukban járok, talán sikerül róluk még valamilyen helyi érdekességet megtudni!

A show-világának balassagyarmati származású fiatalemberéről majd egy másik alkalommal mesélek. Aki tudja, megírhatja, kire gondolok!

Felhasznált irodalom:

www.balassagyarmatizsidosag
www.szineszkonyvtar
http://www.imdb.com/name/nm0231184/bio
http://www.streetswing.com/histmai2/d2dolly1.htm


Ádám, Sigmund Romberg édesapja 4.

2012. július 15., vasárnap

0 megjegyzés
A múltkor ott fejeztük be a témát, hogy Rosenberg Ádám Glasgowból 1881-ben hazatért. Első bemutatkozása Erdősy Eugénia hangversenyén történt. Rögtön több hírt is olvashattak róla a kanizsaiak. Elsőként azt, hogy magán zeneiskolát alapít, ahol zongorát és éneket fog tanítani. Másodszor, hogy zongorakereskedést nyit. Erről már írtam nem túl régen, még apróhirdetésének fényképét is megmutattam. Itt most annyival egészíteném ki, hogy akkor mutattam egy ma is álló épületet (most Bajza utca 5.), mint zongorakereskedésének lehetséges helyszínét. Tarnóczky Attila várostörténész ugyanezt a szomszédba, a Bajza utca 3. alá teszi. De tényleg valahol itt lehetett...
Harmadszor pedig azt tudhatták meg Ádámról a kanizsaiak, hogy szövetkezve a városban élő zenekedvelőkkel, "ének- és zenetársaságot" kíván alapítani, azaz ének- és zenekart.
Közben pedig foglalkozott zeneszerzéssel, szerepelt számos hangversenyen, volt alkalom, hogy ő hívott kiváló művészt Kanizsára koncertet adni, és tevékeny szerepet vállalt a város társas-életének fejlődésében (ez különösen érdekes lesz!).
Be fogok számolni magánéletének alakulásáról is.

Nézzük akkor sorban az egyes területeket, kezdjük a zeneiskolával.

Kanizsán 1927-ben nyílt csak városi zeneiskola, korábban magántanárok működtek – különböző színvonalon ugyan, ám az ő tevékenységük eredményeképpen városunk már a XIX. század utolsó harmadára a házimuzsikálás "mekkája" lett.
Rosenberg Ádám előtt is ismerünk néhány nevet erről a területről, például Pylleman Ferencét, aki később Bécsben lett zenekritikus és zeneműkiadó. Ekkoriban már Kanizsán lakott, és egészen az 1920-as évekig működött ugyanezen a területen Sterneck Zsigmond, s már az idősebb nemzedékhez tartozott Bischitzky Miksa. (Ők is megérnének egy misét...) Velük együtt Ádám is az első vonalhoz tartozott: ezt hangversenyeinek műsora, visszhangja, illetve nyomtatásban ránk maradt szerzeményei egyaránt bizonyítják.

Zeneiskoláját 1881 októberében indította el. Íme, itt van első hirdetésének teljes szövege a Zala tárgyévi 42. számából. Belőle nagyon sok mindent megtudhatunk. Csak sajnos azt nem, hogy hol is működött ez a zeneiskola, de lehet, hogy ez is a Bajza utcában. Sőt, talán Ádám ott is lakott.

Rosenberg Ádám zene-iskolája
T. cz.
Van szerencsém a t. érdekelt közönséggel tiszteletteljesen tudatni, hogy f. évi október h 1-én helyben, szülővárosomban zeneiskolát nyitottam. A zenetanításban külföldön különösen Glasgowban (Skócia) elért sikereim azon reménnyel biztatnak, hogy szülővárosom művészet kedvelő közönségének is kiérdemlem teljes bizalmát. Az iskola berendezése következő lesz:
A jelentkező növendékek megvizsgáltatnak előhaladásukhoz képest egyes osztályokba osztatnak be, egy-egy csoport 6-8 hasonlómenetelű növendékből áll.
Az így beosztott növendékek hetenkint háromszor kapnak egy-egy órai oktatást.
Minden egyes növendéknek kiképeztetése úgy a zongorában mint az énekben a legnagyobb gondossággal eszközöltetik.
A tanév 10 hónapból áll, melynek végén a növendékek nyilvános vizsgálaton bemutatják haladásukat úgy a zongorajátékban, mint az énekben.
A növendékek vasárnaponkint délelőtt 11–12 ig hétköznapon 5–6 ig jelentkezhetnek felvétel végett alulírottnál.
Azok részére, kiknek még zongorájuk nincs, gondoskodva lesz az iránt, hogy magukat gyakorolhassák.
A tandíj minden egyes tanulóért havonkint 4 forint.
Nagy-Kanizsa, 1881. október havában.
Teljes tisztelettel
ROSENBERG ÁDÁM
Magánoktatás zongorában és énekben óránként 1 forint.

Iskolája sikeres lehetett, mert élt egészen addig, amíg a muzsikus el nem költözött városunkból. A helyi sajtó mindig hírt adott vizsga-hangversenyeikről. Ezeket később Ádám úgy is felfejlesztette, hogy külön szervezett koncerteket kifejezetten gyermek-közönségnek. Eddig ilyen törekvésről nem olvastam Kanizsán. Nyilván korábban is előfordult, hogy a szülők magukkal vitték gyerekeiket koncertekre, ám ezek mindig az esti órákban voltak, méghozzá nem 7 órától, mint ahogy mostanában általában szokásos, hanem este 8, vagy 9 órakor kezdődtek – úgyhogy nagyon kicsi gyerekeket nyilván nem vittek oda. Ádám ekkor már maga is apa volt, elképzelhető, hogy ez adta számára az alapötletet.
1890-ben például ez jelent meg a Zala február 2-i számában:

Gyermek hangverseny. Rosenberg Ádám előnyösen ismert zenetanár tanítványaival február hó 9-én a „Polgári Egylet” nagytermében gyermek-hangversenyt rendez, melyre felhívjuk a t. szülők figyelmét, mert semmi nem képes oly nagy mérvben fokozni a gyermekek zene iránti hajlamát, mint az ilynemű zene productiók meghallgatása. A hangverseny kezdete délután pontban 4 órakor.

Itt van egy kis tudósítás képben is, egy évvel korábbról, a Zalai Közlöny 1889. március 2-i számából:


 Ez azért is érdekes, mert megtudhatjuk több növendékének a nevét. Mivel ő maga hegedűt nem tanított, a két említett fiatalember, Birk Miksa és Ármin minden bizonnyal a már említett Sterneck Zsigmond tanítványa lehetett. A külön is kiemelt Práger Saroltát, aki a város zenekedvelő, és zenei életéért sokat tett Práger Béla gyógyszerész akkor 11 éves lánya volt (később dr. Korein Sándorné), nyilván ő tanította. A bemutatott kis színdarabot lehet, hogy Ádám felesége írta, de ha nem is, a rendezésben biztosan közreműködött. Rosenberg Ádámnéról, Sigmund Romberg édesanyjáról később még fogok írni.

Mai zenénk Schubert: Heidenröslein (Vadrózsa) című dala. Ezt akkoriban, és még később is annyira elcsépelték szépreményű zenetanulók, hogy még kabarétréfa is lett belőle. Most kétszer mutatom meg, mert szerintem Rosenberg Ádám zeneiskolájában is biztosan "terítéken" volt. Először egy kislány előadásában:



Bár szerintem a kislány is meglepően jól énekelte, legalábbis korához képest (a végén a kísérő ütött félre), találkozzunk azért a dallal egy igazi nagy művész előadásában is:



Folyt. köv.!

Bándy Kata emlékére...

2012. július 12., csütörtök

0 megjegyzés

Kit festett meg Cavaradossi?

2012. július 7., szombat

4 megjegyzés
Egy kis háttér Plácido Domingo egyik remek szerepéhez:

Néhány napja kezdtem el olvasni Julie Orringer: Láthatatlan híd című regényét. A történet 1937-ben, a budapesti Operaházban, egy Tosca-előadáson kezdődik, annak előestéjén, amikor a főhős, a zsidó származású Lévi András Párizsba indul építészetet tanulni.

Már az első tíz-húsz oldalon érződött, hogy az írónő komoly előtanulmányokat folytatott a kor és az egyes helyszínek ábrázolásához, az operaelőadás kapcsán mégis becsúszott egy kis hiba.
Ezeket írta ugyanis:

Felemelkedett a bársonyfüggöny és feltárult egy olasz katedrális minden apró részletében pontos belső tere. Borostyán és azúr fény áradt az ólomüvegablakokon át, a vakolt falon sejtelmesen derengett Mária Magdolna befejezetlen freskója. Csíkos rabruhában egy férfi osont be a templomba és megbújt az egyik félhomályos oldalkápolnában. Bejött a festő is, hogy tovább dolgozzon a freskón, majd a sekrestyés [...] Majd Tosca lépett be, az opera dívája, akiről a Mária Magdolna freskót mintázták [...]

Nos, a portrét éppenhogy nem róla, hanem egy korábban a templomban nagy aggodalmak közepette hosszasan ott időzött ismeretlen szőke hölgyről festette lopva Cavaradossi, Tosca szerelme. Amúgy az idézet utolsó mondatában a "mintázták" alakot használni sem helyes, hiszen nem meghatározhatatlan ismeretlenek festik a képet, hanem pontosan Mario Cavaradossi lovag és művész de ez lehet, hogy a műfordító hibája.
Cavaradossi röviddel színre lépése után énekli el az úgynevezett Képáriát. Ebben összehasonlítja a szőke szépséget és az állandóan magánál hordott arcképen látható fekete hajú Floria Toscát. Az áriából félreérthetetlenül kicsendül, hogy ugyan mint művészt megigézte a szőke hölgy, ám teljes szíve és szerelme Toscáé.
Csak egy közbevetés: a Képária nem teljesen ária, legalább is abban az értelemben, hogy állandóan belekotyog a sekrestyés, kárhoztatja a templomban a női szépségről éneklő festőt, sőt, még utána is dohog egy sort. Az ember hajlana rá, hogy mérges legyen ezért Puccinire, mert szeretne jobban elandalodni a gyönyörű dallamon. Ám szerintem a zeneszerző ezt nagyon is tudatosan komponálta így éppen azért, hogy az érzelmes jelenet ne váljon érzelgőssé. (Korábban ugyanezzel a "fogással" élt a Bohémélet 3. felvonásában, amikor Mimi és Rodolphe szakítanak – egyszer majd azt a jelenetet is megnézzük együtt.) De volt Puccininek még egy oka, amiért így alakította ezt a részletet: a sekrestyés dühös kommentárjaiból ugyanis megtudjuk, hogy Cavaradossi bizony egy "volteriánus" szabadgondolkodó... Így később egyáltalán nem lepődünk meg, hogy a festő "bigott szatír"-nak nevezi a rendőrfőnököt (a jellemzés teljesen igaznak bizonyul a későbbiek fényében) és gondolkodás nélkül a szökött rab segítségére siet.

Aki nem ismeri ennyire részletesen a Toscát, a regényben idézett jelenet tekintetében ajánlom a következő klipet: Simándy József és Katona Lajos magyarul adja elő a Képáriát, belefoglalva a röviddel előtte és utána következőkbe, ráadásul olvasható magyar szöveggel:




És ha már így benne vagyunk, nézzük és hallgassuk meg olasz nyelven is, csak a Képáriát. Cavaradossi – ki is lehetne más, mint Plácido Domingo:





A közönség Cavaradossi e megnyilvánulásának tudatában hallgathatja később végig, amikor a temperamentumos Tosca, miután betért a templomba kedvese meglátogatására, észrevéve a készülő képet, felébredő féltékenységében megvádolja szerelmét hogy megcsalja őt, ráadásul éppen itt, a templomban. Ebben a jelenetben Cavaradossival együtt megtudjuk azt is, hogy ki a szőke hölgy, mert Tosca ráismer: Attavanti márkiné. Cavaradossi csak később "kapcsol", hogy a hölgy az Angyalvárból megszökött rab nővére és megérti, hogy fivére iránti aggodalmában imádkozott itt olyan kétségbeesetten. Cavaradossi nagy nehezen megnyugtatja Toscát, hogy csak őt szereti és a portrét a hölgy tudta nélkül, titokban készítette. Majd igyekszik szerelmét távozásra bírni, mert ekkor már tud a kápolnában rejtőzködő szökött rabról. Ő Angelotti, a korábbi Római Köztársaság konzulja, s most, az új zsarnoki rendszerben a kegyetlen Scarpia rendőrfőnök által a legkeresettebb körözött személy. A festő már felajánlotta Angelottinak, hogy akár az élete árán is segít neki. Csak szeretné Toscát kihagyni a veszélyes dologból, ezért igyekszik kituszkolni a templomból kedvesét.
Alig menekült tovább Angelotti Cavaradossi Róma-környéki villájába, magának a festőnek a kíséretében, Scarpia máris megjelenik a templomban kopóival. Pillanatok alatt átlátja a készülő portré, egy üres elemózsiás kosár és a márkiné ottfelejtett címeres legyezője útján, hogy a szökevény valóban itt járt és csak Cavaradossi segíthetett neki. A visszatérő Tosca féltékenységét felszítja a legyezővel és a festménnyel, abban a reményben, hogy a felháborodott énekesnő így elvezeti Cavaradossihoz, azaz egyúttal Angelotti rejtekhelyéhez.
A továbbiakat már nem mesélem el ilyen részletesen, de végső soron ezek az események, köztük a készülő portré vezetnek el a történet tragikus végkifejletéig: Tosca megöli Scarpiát, aki a szerelmét, helyesebben a testét követelte a közben letartóztatott és halálra ítélt festő szabadságáért cserébe (Angelotti már korábban öngyilkos lett, nehogy elfogják). Cavaradossit mégis kivégzik, mert az aljas rendőrfőnök kettős játékot űzött. Tosca pedig, szerelme halála feletti kétségbeesésében, s az utolsó pillanatban, amikor már majdnem elfogják Scarpia megölése miatt, az Angyalvár bástyájáról a mélybe veti magát.

Puccini azért is lehet minden idők egyik legnagyobb operaszerzője, mert zseniális dramaturg. Nála a legkisebb mozzanat is fontos és megvan a pontos helye a mű egészében, így az is, hogy kiről festi Cavaradossi a Magdolna-képet. Ha Toscáról festené, akkor Scarpia rá se jönne, hogy Cavaradossi bújtatja Angelottit...

Julie Orringer regénye ezzel a pontatlansággal is megáll. De ha már a részletek tekintetében nagyon is reális regényt írt a szerző, tényleg kiválóan felkészülve a helyszínek és a sok egyéb felsorolhatatlan, a korra jellemző dolog és történés megidézésében, kár, hogy belekerült ez a kis tévedés, mert bizony az operakedvelők fel fognak rá figyelni...

Zene a Zalai Közlönyben

2012. július 2., hétfő

2 megjegyzés
Már röviden megemlékeztem arról, hogy 150 éve, 1862 július elsején jelent meg első alkalommal a Zala-Somogyi Közlöny című hírlap, amely Nagykanizsa, azaz akkor még Nagy-Kanizsa első újságjának mondható. A Kaposvárral közös szerkesztésű lapból nőtt ki körülbelül egy évtized múlva a Zalai Közlöny, városunk múltjának leghosszabb életű újságja.

Amikor anyagot gyűjtöttem a Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye című könyvemhez, átolvastam valamennyi évfolyamát, természetesen különös tekintettel a zenei életet bemutató cikkekre. De azért, ha közben akadt más érdekesség, azt is átfutottam.

A zenei eseményekről szóló beszámolók terén eleinte volt némi botladozás. Az egyik ilyen kedvenc idézetem az, amikor 1867 őszén így fogalmazott a tudósító Pyllemann Ferenc – akkor Kanizsán működő, majd hamarosan Bécsbe áttelepülő – zongoraművész hangversenyéről, amelyen utolsó számként Weber egy  darabját adta elő Grünbaum József jeles helyi zenekarával:

E hosszas tanulmányt igénylő jeles darab sikerülten adatott elő. A nagybőgős ügyesen kezeli a brummogó madámot. A többire sincs panasz.

Később a zenei életről szóló cikkek az újság erősségeivé váltak és Kanizsa zenei múltjának kutatója bő forrásanyagra lelhet bennük.

Kiváló egyéniségek fémjelezték az újságot. 1872-től Bátorfi Lajos lett a felelős szerkesztő. A Kanizsára Győrből került Bátorfit a helyi újságírás legtekintélyesebb alakjának tartották. Versesköteteket, történeti munkákat, tanügyi szaklapot adott ki, de írt színműveket és útirajzokat is. 1874–1886 között szerkesztőként, 1887-től szerkesztőként és kiadóként jegyezte a lapot 1896-ban bekövetkezett haláláig.
Lányáról, Emmáról már írtam itt a Liszt Ferenc és Nagykanizsa sorozatban. Három évig folytatott zongoratanulmányokat a pesti Zeneakadémián Erkel Ferenc keze alatt. Liszt mint kiváló növendéket kiválasztotta, hogy ő maga oktassa tovább, ám Emma abbahagyta zenei tanulmányait, mert férjhez ment...

De vissza az újság főszerkesztőihez:

Bátorfi után egy másik nem kevésbé jeles kanizsai, Villányi Henrik tanár, a kereskedelmi iskola igazgatója, helytörténész szerkesztette tovább a lapot. A harmadik főszerkesztő pedig, 1926 és 1944 között az a Barbarits Lajos volt, aki a modern újságírás elvárásait teljesítő, színvonalas napilappá tette a Zalai Közlönyt. Feltétlenül meg kell említeni róla, hogy ő hozta tető alá a máig fontos forrásnak tekinthető Nagykanizsa monográfiát 1929-ben, amelyben a zenei élet történetéről is találunk adalékokat.

Zenei szempontból kiemelkedő korszaka volt a Zalai Közlönynek az 1924–26 közti pár év, amikor főszerkesztőként Kempelen Béla irányította a lapot. Kempelennek, akit az utókor elsősorban mint genealógust tart számon, valószínűleg volt felsőfokú zenei végzettsége, vagy ennek megfelelő „házi” zenetanulás állhatott a háta mögött, ez cikkeiből, kritikáiból egyértelműen kiolvasható.

Az újság hosszú évtizedeiben fontos szerepet játszottak a külső munkatársak, az úgynevezett levelezők, akik persze különböző színvonalon küldték tudósításaikat, de küldték, például a boldog békeidőkben a kanizsaiak által is frekventált fürdőhelyekről: Toplicáról, Bad Ischl-ből és máshonnét, országon és megyén belülről is.
Voltak helyi külsősök is, mint például az 1910-es években Lukács József, a piarista gimnázium tudós tanára, aki egy nyáron eljutott a bayreuthi ünnepi játékokra és többrészes tudósításban számolt be élményeiről. Az 1920-as évek közepétől Vannay János, a városi zeneiskola igazgatója is ilyen külső munkatársnak számított. 1927-ben például, a városi színház megnyitásakor terjedelmes cikkben készítette elő Hubay Jenő kanizsai hangversenyét, vagy a Liszt-évforduló kapcsán vezércikkben adott hangot annak az akkoriban erős óhajnak, hogy hozzuk haza Liszt Ferenc hamvait. És ha már róla mint író emberről is szólunk, feltétlenül meg kell említeni, hogy néhány hónappal Nagykanizsára kerülése előtt ő írt elsőként Magyarországon érdemben a dzsesszről. Tanulmánya a temesvári Zenei Szemle című szakfolyóirat 1926. évi márciusi számában jelent meg.

A Zalai Közlönnyel összefüggésben meg kell emlékeznünk röviden egy másik kanizsai hírlapról, amely éppen 1873-ban, a Zala-Somogyi Közlöny utolsó évében indult, ez pedig a „ZALA” volt. A névadásban látjuk, ismét a megye neve került a címbe – szerintem ez ma a Zalai Közlöny nevével együtt félreértésekre adhat okot – kívülálló szintén zalaegerszegi lapnak vélheti, holott ez is tősgyökeresen kanizsai volt. Ennek alapítója Fischel Fülöp (Fejtő Ferenc nagyapja) és története végéig a családhoz kapcsolódott.
Ez is hosszú évtizedekig élt, 1922-ig. Igazából egy kutató számára a közös évtizedek jelentik az aranykort, hiszen az ember ugyanarról az eseményről, történésről, a város életét foglalkoztató kérdésről kétfajta megnyilatkozást is kaphat, s ezeket összehasonlítva objektívebb lehet a kép.
A két lap közül a Zalai Közlöny a konzervatívabb, a Zala pedig liberálisabb. Persze, volt köztük erős rivalizálás, ami időnként még sajtóperekben is megnyilvánult. De alapvetően békés egymásmellettiségben éltek...

A Zalai Közlöny jelentősége – a Zala című lappal együtt – 1945 április eleje óta különösen felértékelődött, hiszen ekkor a városháza leégésekor elpusztult Kanizsa levéltára. Így legalább 1862-től van valamiféle képünk a város életéről, illetve, közben-közben lehet olyan cikkekre akadni, amelyeket például Halis István vagy Villányi Henrik az általuk akkor még ismerhetett levéltári dokumentumok alapján írt.

Csak nagyon röviden, de a teljes kép kedvéért elmondom a további történetet. A Zalai Közlöny 1944. szeptember végén megszűnt. Legközelebb 1945 április 7-én jelent meg Kanizsán hírlap, ZALA címmel, amely magát a Fischel-féle, 1922-ben megszűnt Zala utódának mondta. 1950-ig maradhatott kanizsai újság. Ez év októberében ugyanis az MDP, a Magyar Dolgozók Pártja Zala megyei Bizottsága „lenyúlta”: elvitte Zalaegerszegre és napjainkban is ez az újság a ZALAI HÍRLAP…


Mint a múltkor már említettem, a Zalai Közlöny teljes anyaga, sőt, a Zala egyre több évfolyama  ma már bárki számára hozzáférhető az interneten. Érdemes olvasgatni "csak úgy" is!

Pillantsunk bele egy igazán régi tudósításba. Hollósy Kornélia, a kor nagy operaénekesnője, Erkel Ferenc Bánk bán-jának első Melindája két hangversenyt is adott Nagykanizsán a Zöldfa szállóban, a mai Bolyai iskola épületében 1863 május közepén.
De előtte zene: Kolonits Klára énekli Melinda áriáját. Azon kívül, hogy csodálatos énekesnő, ideális Melinda, azért is ezt a felvételt választottam, mert koncerten, zongorakísérettel adja elő, mint annak idején Kanizsán Hollósy Kornélia:




És akkor az újságcikk:



Zala-Somogyi Közlöny 1863. május 20.