Liszt Ferenc és Nagykanizsa 14.

2011. június 25., szombat

0 megjegyzés
Mivel meglehetősen hosszúra nyúlt ez a téma, itt, nem sokkal a vége előtt szerintem érdemes röviden összefoglalni eddigi felépítését. A nevekhez társítom a megfelelő linkeket, hogy aki szeretné, innét könnyedén visszaolvashassa akár az egész sorozatot is.

Első részében Liszt közvetlen kanizsai jelenlétének jártam utána. A következő folytatásokban Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai koncertjeiről írtam korabeli sajtótudósítások alapján: Siposs Antal, Vera Timanova, Sophie Menter, Joseffy Rafael, Gosztonyi Béla és Rausch Károly, Emil Sauer valamint Thomán István, illetve a jóbarát Reményi Ede hangversenyeiről. Következtek azok a kanizsai hölgyek, akik esetlegesen tanítványi kapcsolatba kerültek, kerülhettek Liszt Ferenccel: Rózsavölgyi Szidónia, Bátorfi Emma és Gulyás Gizella. A következő nagy egységben pedig Pásztor Irmáról és nagykanizsai működéséről szóltam, akiről mestere, a korábbi Liszt-növendék Thomán István révén zeneileg Liszt-unokának nevezhető. Az öt részes egység egyes fejezetei itt nézhetők vissza:

Ma további érdekes Liszt-hangversenyekről szeretnék beszámolni, olyan koncertekről, ahol más jelentős művészek, illetve helyi muzsikusok előadásában hallhatott Liszt-műveket a közönség.

Az 1930-as években két nagy Liszt-interpretációnak lehettek fültanúi a kanizsaiak.

1934. február 26-án egy bérleti hangversenysorozat negyedik estjén a húsz éves Fischer Annie Liszt egyik legmonumentálisabb és legfontosabb művét, a h-moll szonátát játszotta. Előző évben nyerte el a Liszt Ferenc Zongoraverseny fődíját. A Zalai Közlönyben így méltatta Barbarits Lajos:
Liszt h-moll szonátájában a színek kavargása a fantázia szárnyára kapta a művészt és a hallgatót és az ünneplés már a szívek mélyéből fakadt, izzott, tombolt az interpretátor körül, aki akár Chopin-t, Dohnányit, Bartókot vagy Mendelssohnt szólaltatta meg, mindig a zenei alkotó óriások ihlete, lelke elevenedett meg benne. Nem szolgai ragaszkodással, nem tökéletes kotta-másolással, hanem az alkotó művének tartalmi mélyeiből, csapongó hangulataik legtitkosabb vibrálásából születtek a hangok a keze alatt. Amellett technikája is abszolút tökéletes, sokszor bravúros.
Fischer Annie 1933-ban
Barbarits maga nem volt zenekritikus, hanem tanár, lapszerkesztő és helytörténész, mégis pontosan tudta, milyen jelentőségű esemény tanúja volt, még ha kicsit patetikusan fejezte is ki magát:
E sorok írója sohasem volt szakavatott zenekritikus. Sohasem is akart ilyesmit elhitetni magáról. De a szíve, a lelke mindig meg tudott nyílni a muzsika gyönyörűségeinek befogadására. Fischer Annie zongoraestjén pedig szerette volna az ujjongó szívét, lelkét élő szőnyegként odateríteni a művészetnek arra a diadalútjára, amit ennek a gyermek-sorból alig kikerült istenáldotta zseninek köszönhetett Nagykanizsa zeneértő közönsége. Kár, hogy az ünnep szót a hétköznapok sodrában elszürkítette a sablonok frazeológiája, mert most úgy érezzük, hogy az ünnep szó szinte kevés, hogy felmérjük annak a kultúr-élménynek az örömét, amit ez az este hozott ide, a zalai kultúra centrumába.

A másik nagy esemény Stefániai Imre Liszt-zongoraestje volt 1936 április 18-án. Ez az év amúgy is Liszt-évnek számított, hiszen a művelt világ ekkor Liszt születésének 125. és halálának 50. évfordulójáról emlékezett meg. A hangversenyt az akkor tíz éves múltra visszatekintő Városi Zeneiskola (igazgató: Vannay János) szervezte saját Liszt-megemlékezéseik koronájaként. Stefániait, aki akkor a Liszt Társaság igazgatója is volt, s mellette rendkívül jelentős Liszt-interpretátor, Tóth Aladár így jellemezte egy tíz évvel korábbi pesti koncertje kapcsán: szédületes technikai virtuozitásával szuverén ura hangszerének, aki az instrumentum fizikai lehetőségeit egy atléta erejével és ügyességével tartja markában, ez a művész csupa áhítattal és naiv, gyermeki alázattal kezeli az őt uraló hangszert. Virtuóz, aki megtalálta a virtuozitás nemes szerepét az emberiség kultúrájában. (Nyugat, 1926. 4.).
Kanizsai koncertjén hatalmas Liszt-műsort játszott: Weinen klagen variációk, Funérailles, X. rapszódia, Paulai Szent Ferenc a hullámokon, Szerelmi álmok (E-dúr noktürn), Norma-fantázia. Hangversenyének bevételét a művész – méltón Liszthez – a kanizsai zenekultúra fejlesztésének céljára ajánlotta fel. Ezért külön is ünnepelte őt a közönség, de azért is, mert világszínvonalú hangversenyt hallhatott.
Szinte megdöbbentő az a hatalmas technikai, már nem is tudás, hanem fölény, amivel Stefániai Imre játszik. Ő Liszt szellemét kelti életre a holt, tehetetlen húrokból. És amint zengnek az akkordok, önkéntelenül is az a gondolat kapja meg a lelkeket: "Igen, ez az, így álmodhatta meg ezt Liszt zenei zsenije!" – írta április 21-i számában a Zalai Közlöny. Majd így folytatja:
A közönség tombolt és az utolsó szám után sem hagyta el helyét. Olyan tapsvihar tört ki, amilyenre Nagykanizsán (ahol tudvalevően "előkelő dolog" nem tapsolni!) még nem volt példa. Stefániai honorálta is ezt a tapsot, amikor ráadásul a Portici néma paraphrazist, majd újabb tapsvihar után egy Paganini-etűdöt adott elő. 

A művész bejegyzése a zeneiskola emlékkönyvébe a "Weinen, klagen" kezdőhangjaival

Végigtekintve a kanizsai Liszt-előadásokon leszűrhető a tanulság, hogy csak ő és Fischer Annie mertek vidéken pódiumra lépni Lisztnek legelmélyültebb darabjaival. A régebbi koncerteken beleértve a korábbiakban bemutatott Liszt-növendékek hangversenyeit – az előadók biztosra mentek és a Liszt-oeuvre legnépszerűbb rétegéből válogattak. Pedig Kanizsa zeneértő város volt, s kellő mértékben "adagolva", ahogyan Stefániai is tette, lehetett volna sikere korábban is hasonló felépítésű műsornak.

S most néhány évtizedet szaladjunk előre újra. Az előbb leírtakhoz hasonló siker volt Kocsis Zoltán 1979 november 20-i koncertjén, ezen én is ott lehettem. Kocsis akkor még nagyon fiatal, de már legendás hírű volt. Az alig néhány évvel korábban átadott Hevesi Sándor Művelődési Központ színházterme zsúfolásig megtelt, s a levegő csak úgy szikrázott a feszült várakozástól. 
Ez pedig Kocsis Zoltán 1976-os beírása

Mint később népművelő kollégáimtól hallottam, azt mondta a művész, hogy ilyen légkört még soha nem tapasztalt koncerten. Ezt igazolja feljebb látható akkori bejegyzése is az őt meghívó zeneiskola emlékkönyvébe.
Bach és Chopin mellett műsorának gerincét Liszt alkotta: az első rész végén eljátszotta a Zarándokévek 2. kötetéből a Velence és Nápolyt, a második részt pedig Beethoven 5. szimfóniájának liszti zongoraváltozata képezte. Kocsis akkor annyira megszerette a kanizsai közönséget, hogy hamarosan lehozta az Új Zenei Stúdiót, mert azt mondta, ez a közönség érett arra, hogy meghallgassa a legújabb törekvéseket. Hát, ma nem biztos, hogy ezt mondaná...

Most kezdjük elölről az időutazást helybeli muzsikusok fontosabb Liszt-interpretációi nyomában az áttekintésből kihagyom Pásztor Irmát, hiszen vele különösen sokat foglalkoztam ebben a sorozatban.

Néhány évig Kanizsán élt egy jeles zongorista, Pyllemann Ferenc, aki Bécsbe költözve zenekritikus és kiadó lett, de hamarosan elhunyt. Hogy jó zongorista lehetett, bizonyítja, hogy 1867. január 6-án a Zöldfa szálló nagytermében Liszt Rigoletto-parafrázisával lépett fel.

Szintén még Liszt életében, 1879-ben zajlott az a hangverseny, ahol Berecz Imre, a piarista gimnázium zenetanára mint zongorista és felesége előadták a Holt költő szerelme című Liszt-melodrámát (szavalat zongorakísérettel). Az 1874-ben komponált mű meglepő hamar eljutott Nagykanizsára!

A századforduló idején tűnt fel zongorista tehetségével a gimnazista Blau János. Iskolai és városi rendezvényeken előfordult, hogy Liszt-művet játszott, s mint a későbbiekből következtetni lehet, valószínű, hogy nem könnyített, hanem eredeti formában. A Zala című lap így írt 1895. március 21-i számában:  
Aztán Blau János IV. oszt. tanuló kötötte le a közönség figyelmét értelmes zongorajátékával, melyben Liszt-féle XIV ik rapszódiának technikai nehézségeit szép reményekre jogosító ügyességgel küzdötte le. A helyes szőke fiú orvos lett, nevét Balla Jánosra magyarosította, s 1930-ban bekövetkezett haláláig mintegy "házi" zongoraművésze volt a városnak. Teljesen profi szintű zongorista lett, amit bizonyít, hogy számos, akkoriban a városba érkező énekes és hangszeres szólistát ő kísért zongorán olyan művészeket, mint Koncz János vagy Palló Imre.

Balla János mellett volt Kanizsának még egy "nemhivatásos" zongoraművésze, Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvig. Gazdag gabonakereskedő felesége volt, s ehhez képest elég gyakran fellépett szólistaként és zongorakísérőként egyaránt. Képességeiről sokat elárul, hogy ő is játszotta nyilvánosan a Rigoletto-parafrázist, kísérőként pedig a fiatal Szigeti Józseffel muzsikált együtt. Egy fellépéséről a sok közül így emlékezett meg a Zala 1897. december 9-i számában:
Blumenschein Vilmosné, Liszt Ferenc XIV. rapszodiáját játszotta zongorán. Dicsérő szót használni egészen felesleges. Mit is dicsérjünk: felfogását, teknikáját, nagy precizitását. Nem, Blumenscheinné úrnőt hallgatni kell csak és újra hallgatni… Játékát zúgó, viharos taps követte.

1926-ban létrejött a Városi Zeneiskola. Mivel az országos trendhez hasonlóan a zongora volt a legnépszerűbb tanszaka, a kezdeti egy zongoratanár, a már sokat emlegetett Pásztor Irma mellé alig néhány éven belül még két tanárt szerződtettek: Kerekes Irént és Honti Ilonát, akik az 1960-as évek végéig, nyugdíjazásukig a kanizsai zeneiskolában működtek. Hogy mindkét művész-tanár koncertképes pianista volt, Liszt-interpretációik is bizonyítják. Pásztor Irmával együtt mindketten különösen sok Liszt-darabot játszottak az 1936-os Liszt-évben.

Nemcsak a Zeneiskola, hanem a kanizsai  Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör nevéhez is fűződnek Liszt Ferenccel kapcsolatos események. Az 1895-ben alakult Kör 1944/45-ig meghatározó tényezője volt Nagykanizsa kulturális- és társas-életének. Kórusa, melyet az első időkben többször is újjá kellett szervezni, az 1920-as évek elejétől indult fokozatos fejlődésnek Ketting Ferenc polgári iskolai tanár vezetése alatt. Működése csúcspontján, 1940-ben a győri országos dalosversenyen elnyerte a Király-díjat. Az Irodalmi Körnek szimfonikus zenekara is volt, az ő életük azonban ingadozóbb képet mutat – azonban amikor működtek, azt nagyon jó színvonalon tették. Csak sajnos a zenekar vált leginkább áldozatává a frissen alapított Zeneiskola és a nagy hagyományokkal rendelkező Kör konfliktusának...
A kórus és a zenekar egyik sikeres megmozdulása volt, amikor 1931 november végén – a Szent Erzsébet-év alkalmából – részleteket adtak elő Liszt Szent Erzsébet legendája című oratóriumából.
Azt hittük, erejét túlhaladó munkára vállalkozott a frissen újjászervezett zenekar – írta a Zalai Közlöny december 1-jén , amikor a vegyeskarral együtt a magyarországi Szent Erzsébet ünnepségek legkiemelkedőbb zenei programjához nyúlt a Kör muzsikusainak lelkesedésével, de a feladathoz képest igen rövid idővel. Meg kell állapítani: az együttes teljesítménye meglepően felülmúlt minden várakozást. Ketting Ferenc karnagy, ez a rajongó lelkű muzsikus, hatalmas és minden elismerést érdemlő munkát végzett és – munkája nyomán a zenekar és az énekkar a legnehezebb részeket is gondos precizitással, fegyelmezett összjátékkal vitte sikerre. Kijutott az elismerés bőven Büchler Mórnénak, a Vegyeskar egyik leglelkesebb dalosának is, aki a rendkívül nehéz szóló-áriákat nagyszerű készültséggel énekelte.
Büchler Mórné Krausz Gizella több évtizeden át volt tagja az Irodalmi Kör vegyeskarának és szólistája a zsinagóga kórusának. Kereskedő férje is jó muzsikus volt, alapító karnagya az Ipartestületi Dalárdának és a Postásdalárdának. Mindketten Auschwitzban pusztultak el.

S végül egy közvetett kapocs: az Irodalmi Kör vegyeskara nagy sikereket aratott Kodály Zoltán: Liszt Ferenchez című, Vörösmarty ódájának néhány versszakára írt  monumentális kórusművével (a Király-díjat pedig a Jézus és a kufárok előadásával érdemelték ki néhány évvel később). A Liszt-óda előadásával lettek kategóriagyőztesek az 1936-ban Szombathelyen megrendezett országos dalosversenyen. A kórus többször is részt vett ilyen megmérettetéseken, maga Kodály is hallotta őket saját műveit énekelni és nagyon jó véleménnyel volt róluk. Az első díj folyományaként 1937-ben meghívást kaptak a pesti Vigadóba. A Zalai Közlöny idézte a velük szemben nyilván nem elfogult Pesti Hírlap cikkét:
A csütörtöki est meglepetése a nagykanizsai Zrínyi Miklós Kör Vegyeskara volt. Hivatásos énekkarnak is becsületére válna az az érett fölény és biztonság, ahogy a teljesen kiegyensúlyozott hanganyagú kórus, a kitűnő Ketting Ferenc vezényletével, Palestrina és Lasso madrigáljait tiszta polifon stílben előadta és sikerre vitte. A siker még fokozódott Kodály Liszt Ferenc ódájával, amely nyíltszíni tapsot is kapott. A kanizsai énekkart legjobban az a megállapítás dicséri, hogy megállta a helyét Bárdos Lajos tökéletes és lelkes munkával ismét remeklő Cecilia-kórusa mellett is.

Még sok érdekességet találtam régi újságokban a témával kapcsolatban. Egyet azért még elmesélek, ha már az Irodalmi és Művészeti Körről esett szó. Az 1936-os Liszt-évben a Kör vezetősége meghívást kapott Hubay Jenő hegedűművész budapesti palotájába (Hubay fiatal korában sokat muzsikálhatott Liszttel,  aki nemzetközi karrierjének elindulásában is segítette a zseniális fiatal hegedűst). E meghívás előzménye, hogy az 1927-ben felépült nagykanizsai Városi Színház a mai Medgyaszay Ház ünnepélyes megnyitója után az első esemény Hubay Jenő szólóestje volt, mely alkalommal az Irodalmi és Művészeti Kör Hubayt díszelnökévé választotta. Átadom a szót a Zalai Közlöny tudósítójának, olvassunk bele a lap 1936. március 28-i számába:
Most szerdán, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján érkezett el ez az alkalom, amikor a Zrínyi Irodalmi és Művészeti Kör vezetősége meghívót kapott és résztvett a Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetsége által a Hubay-palotában rendezett Liszt-hangversenyen.
Az Irodalmi Kör részéről egy küldöttség vett részt a nagyszabású hangversenyen, amelynek Krátky István polgármester, az Irodalmi Kör tb. elnöke, dr. Tholway Zsigmond díszelnök és Ketting Ferenc karnagy voltak a tagjai.
Hubay Jenő dr. a hangverseny előtt a Hubay-palotában lévő muzeális kincsekkel telerakott dolgozószobájában fogadta a nagykanizsai küldöttséget. Dr. Krátky István polgármester, a küldöttség vezetője lelkes szavakkal köszöntötte Hubay Jenőt, mint a Kör díszelnökét és a trianoni határszéli város sorsát ecsetelve, annak üdvözletével átnyújtotta a művészi kivitelű díszoklevelet.
Hubay Jenő meghatódott, meleg szavakkal köszönte meg az üdvözlést és közvetlen szavakkal rámutatott arra, hogy míg a városnak olyan vezetőemberei vannak, mint a jelenlegi vezetők, addig nem kell félni a trianoni Nagykanizsának.
A küldöttség ezután résztvett a Kulturális Egyesületek Országos Szövetségének közgyűlésén, majd az azt követő nagyszabású hangversenyen, amelyet a rádió is közvetített. A hangversenyen Hubay Jenőn kívül Gyenge Anna, a világhírű magyarszármazású amerikai operaénekesnő szerepelt, aki Liszt-dalokat énekelt; Kabos Ilonka zongorázott és két csodahegedűs gyermek szerepelt. Az egyik a magyar Virovai Róbert volt, a másik pedig az olasz leányka, Luzzato Vanda. A küldöttség a pompás műsorú, előkelő hangversenyről – amelynek közönsége is előkelő volt, ott lévén Horthy Miklós is feleségével az élen, több miniszter, több gróf, valamint a diplomáciai testület több tagja, stb. – egy felejthetetlen élmény emlékével távozott.

Egy "műsoron kívüli" megjegyzés: amint lesz időm, megírom a Hubay-palota történetét, mert nagyon érdekes!

A következő alkalommal elérkezünk a Liszt és Nagykanizsa sorozat befejező részéhez, amelyben annak fogok utána járni, hogy hogyan jelent meg Liszt Ferenc városunk sajtójában és milyen kanizsai utóélete.

Végül a szokásos zene: Stefániai Imre műsorában szerepelt a Paulai Szent Ferenc a hullámokon című Liszt-mű. Most Leslie Howard játssza, aki hanglemezre vette Liszt Ferenc valamennyi  (!) zongoraművét.
A mű azt a jelenetet festi, amikor a szent száraz lábbal, köpenyét botjára vitorlaként feszítve átkelt a Messinai szoroson Szicíliába, mivel pénztelenül a bárka tulajdonosa nem akarta átvinni.
Egyetlen monumentális téma festi az egyre viharosabbá váló hullámverést, amely hatalmas fokozások után Szent Ferenc hálaadó imájához vezet (5' 43"-nál). A szép darab a főtémából szőtt megdicsőülő szakasszal ér véget.



"Emlékhelyezés"

2011. június 19., vasárnap

0 megjegyzés
Emlékhelyezés. Így hívom azt a tevékenységemet, amikor nyakamba veszem az országot és zenei emlékhelyeim után eredek. Ez tetőzi be a többnyire könyvtárosi módszerekkel folytatott elő-kutatásokat. A dolog egyesíti a nyaralást, a kirándulást, a nyomozást, a fényképezést, az ottani könyvtárakban való körülnézést, anyaggyűjtést és még sok minden mást. Lassan két évtizede űzöm. Néha kissé nevetek is magamon, főleg olyankor, amikor rekkenő hőségben caplatok egy épületet keresve sokszor olyan környékeken is, ahol egyébként nincsenek különösebb nevezetességek. Egy ilyen abszurd pillanatot éltem meg pár éve Püspökladányban. Valami iszonyú volt a hőség, én meg egy két kilométeres igazi alföldi utcán tettem egymás elé a lábaimat, hogy lefényképezhessem Csenki Imre szülőházát. Az egykori iskolaépületen, amelynek szolgálati lakásában élt gyerekként szüleivel és Sándor öccsével, a cigány folklór nagyszerű, tragikusan fiatalon kivégzett kutatójával, ma édesapjuk, a kitűnő kántortanító emléktáblája olvasható.

Püspökladány, Csenki Imre utca 20.

És az édesapa emléktáblája az épületen:





Sajnálom, hogy (ifj.) Csenki Imre (1912-1998) neve nem közismertebb: szenzációs kóruskarnagy volt, debreceni évei után Kodály őt választotta az akkor alakuló Magyar Állami Népi Együttes kórusvezetőjéül. Egyszer régen nekem is módomban állt egy kóruspróbáját átélni: amikor Cigányélet című szvitjét tanultuk a nagykanizsai vegyeskarral, akkori vezetőnk, Arany Ida meghívta, mert nehezen boldogultunk a műben jócskán szereplő asszimetrikus ritmusokkal. Hatalmas élmény volt az egyórás próba, remélem, vannak még, akik emlékeznek rá. Ezért is mentem el később szülőházához. De abban a hőségben egyszercsak megálltam az utcán a nagyalföld közepén és majdnem hangosan felnevettem, hogy én sem vagyok komplett, inkább valami vízparton ejtőznék...

Az "emlékhelyezés" hozadéka, hogy sok olyan településre ellátogatok, ahova egyébként nem jutna eszembe elmenni és "árukapcsolással" persze sok minden más értéket, nevezetességet is látok. Néha adódnak érdekes találkozások is, mint például néhány nappal ezelőtt. Veszprém támaszponttal egy hétig jártam a környéket, így jutottam el Balatonalmádiba egy régi híres cigányprímás, Kiss Jancsi nyomait kutatva, akinek tudomásom szerint itt volt villája. Hát, meg is lett a villa, méghozzá nem is villa, hanem valóságos palota! Előtte olvastam egy kósza pletykát, hogy Jancsi, aki szerte a világon vendégszerepelt a XIX-XX. század fordulóján, megismerkedett egy angol főrangú hölggyel, akit el is vett feleségül. Azt gondoltam, talán keverik Rigó Jancsi történetével, mert vele hasonló sztori esett meg. Lent, a fürdőtelep központjában bementem egy butikba, megkérdeztem a hölgyet, mit tud Kiss Jancsi villájáról, hol lehet. Erre ő kiment velem az utcára és megmutatta, hogy fönt, a hegyoldalban áll egy hatalmas sárga épület, az a kérdéses villa, éppen odalátszott. S amikor kérdeztem, hogy vajon hogyan lehet feljutni oda, kedves eligazítóm egy úrhoz fordult, aki a szomszédos bejárat előtt állt, hogy szerinte ő jobban tudja. Az úrról kiderült, hogy ügyvéd és ő foglalkozott a cigányprímás leszármazottainak hagyatékával. Mindenben megerősítette a történetet, tehát tényleg igaz volt az előkelő hölggyel kötött házasság, akit egyébként úgy hívtak, hogy Lady Eleanor Dawson-Daltrey. Miután Kiss Jancsi megvásárolta a hegyoldalban álló villát, felesége számára angol stílusban alakíttatta át, hogy a hölgy otthon érezze magát. Itt van a képe, én magam fényképeztem, le lehet ellenőrizni az angol jelleget :)

Balatonalmádi, Töltés utca 4.

Jancsi idős korában visszavonulva Almádiban élt, itt is halt meg 1932-ben. Sírja ma is látható a veszprémi Alsóvárosi temetőben:


A kép forrása Hogya György: Cigányprímások és szórakozóhelyek Veszprémben című könyve. Nem lett túl jó a reprodukció, de azért a lényeg látszik :)

Az internet csodája, hogy meghallgathatjuk Kiss Jancsi és zenekara játékát egy 1908 körül készített hanglemezről. Igaz, erősen serceg, de mégiscsak ő hegedül rajta!

Sok ilyen történetem van még, közben-közben majd közzéteszek belőlük néhányat itt a blogon.

S aztán a hosszú éveken át gyűjtögetett információkból, házakból, képekből talán lesz egyszer egy (két, három, stb.) könyv is...

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 12. Kiegészítés

2011. június 11., szombat

0 megjegyzés
Április 25-én tettem fel a Liszt Ferenc és Nagykanizsa sorozat 12. részét, amelyben Gulyás Gizelláról meséltem. Azóta hozzájutottam egy fontos könyvhöz, amely jelentős egyházi pályát befutott fiáról szól, s ebben újabb adatokra bukkantam, illetve olyan tényekre, amelyek megerősítik a 12. részben még csak feltételezésként említetteket. Először megjegyzésként gondoltam közreadni a kiegészítéseket, de aztán úgy gondoltam, ezekről az új tényekről egy önálló bejegyzést írok, s érdemes lesz egymás után elolvasni a két cikket. Ha pedig tényleg lesz ebből a "Liszt és Kanizsa" témából könyv, akkor természetesen egybe fogom dolgozni az adatokat.

Az említett könyv a következő:
Friedrich Wessely 1901-1970. Ein Leben in Jesus Christus
Írta Adelheid Liechtenstein. Megjelent 1988-ban a roggendorfi Salterrae Maria kiadónál.

A szerző, Adelheid Lichtenstein személyesen is találkozott könyve hősének lánytestvérével, azaz Gulyás Gizella leányával, aki több mindent mesélt neki szüleiről és gyermekkorukról. Így egész biztosan hitelesek a könyvben lévő adatok.

Eszerint Gulyás Gizella 1870-ben született Kaposváron. Közelebbi dátumot nem ír, így most majd az lesz a következő lépés, hogy el kell látogatnom a kaposvári levéltárba, ott remélhetőleg meg lehet találni születési bejegyzését. Ha sikerül, majd tudósítok arról is. A Nagykanizsára költözést nem említi a könyvben, viszont leírja a szerző, hogy Gizella egészen fiatal lányként kilenc évig tanult a bécsi zeneakadémián Hans Schmitt professzornál, majd nagy koncert-turnékat tett ezek az adatok megegyeznek azzal, amit már eddig is tudtunk. Azt, hogy Liszt Ferenc előtt is zongorázott, nem említi a könyv, amely persze nem róla, hanem egyik fiáról szól. Amikor férjhez ment, Gizella valóban abbahagyta a koncertezést és ez új információ Bécs Hernals városrészében egy tisztek leányai számára létesült nevelőintézetben (Offizierstöchter Erziehungsinstitut) zongorát tanított.
Gulyás Gizella férje valóban Kamillo Wessely mérnök lett, ahogyan 1895-ben a Zala című kanizsai hírlap is megírta . Wessely cseh földön, Bilinben született 1863-ban. Mérnök-tanárként működött a fiumei tengerészeti akadémián, majd Brnóban (akkor Brünn) tanított a technikai főiskolán. Ezután került Bécsbe, a kereskedelmi minisztériumba, ahol az udvari tanácsosi címig vitte.
Gizella és férje kezdetben Dornbachban éltek (az egykori Bécs környéki település akkor már a város 17. kerülete volt). Ott született három gyermekük: Paul 1896-ban, Gisela 1898-ban és Friedrich, akiről az említett könyv szól, 1901-ben. Később beköltöztek Bécs belvárosába, a Florianigasséba. Volt egy nyaralójuk is az Attersee-nél. Leánya Gulyás Gizellát mélyen vallásos asszonynak írta le, aki minden vasárnap templomba ment gyermekeivel. Férje ebben nem teljesen osztozott, de ez nem okozott konfliktust a családban, ahol igazi harmonikus légkör uralkodott. Mindkét fiuk a papi hivatást választotta, bár édesanyjuk gyakran mondogatta, hogy kisebbik fiának sebészkezei vannak, orvosnak kellene tanulnia. Végül egyik szülő sem vitatta fiai döntését.
A derűs családi életet csak az első világháború amelyben a legidősebb fiú önkéntesként vett részt és az utána következő gazdasági helyzet nehezítette meg. 1926-ban azonban nagy tragédia történt: az ötvenhat éves édesanyát, azaz a mi Gulyás Gizellánkat legfiatalabb fia, az éppen abban az évben teológiai doktorátust megszerző Friedrich egy reggel holtan találta ágyában: agyembólia végzett vele, teljesen váratlanul.
Férje húsz évvel élte túl, 1946-ban hunyt el. Mint említettem, a két fia pap lett. Paul 1964-ben, Friedrich 1970-ben halt meg. Leánya, Gisela férjhez ment, s Bécsben élt 1986-ban bekövetkezett haláláig. Ő szolgáltatott több családi adatot a fivéréről szóló könyvhöz. De nemcsak adatokat, hanem fényképeket is, így meg tudjuk nézni Gulyás Gizellát családja körében. A kép a bécsi Prater egy fotoműtermében, biztosan egy családi kirándulás alkalmából készült 1906/07 körül; Gulyás Gizella körülbelül harminchat-harminchét éves lehet rajta. Mintaszerű egyenes háttal ül, s legkisebb fia, Friedrich vállát öleli át. Talán nem követek el nagy kihágást, ha kiteszem ide:




Örömzene: Hayley Westenra

2011. június 8., szerda

8 megjegyzés
A mai napom mindkét blogom látogatottsága egyszerűen elképesztő méreteket öltött. Ez a katalisztes délután két óráig megduplázta szokásos napi átlagát, az "In memoriam Gábor Miklós"-t pedig hatszor, hétszer annyian látták szintén délután kettőig, mint eddig általában egész nap.
Mielőtt még felmerülne a gyanú, igen, be volt kapcsolva a "saját látogatásaim nyomon követésének mellőzése" a beállításokban. Megbolondult volna valami a szolgáltatónál? Vagy valós  az eredmény? És ha valós, egyszeri elsiklás-e a kánikulát legalábbis délelőttre felváltó borongós, esős idő miatt vagy esetleg tendencia lesz? Hát, ez utóbbi nagyon rám férne...

Mindenesetre széles jókedvem kerekedett. Gondoltam, hogy örömömet egyből megosztom a
remélem ezután is tömegével jelentkező olvasóimmal :)
Mivel amúgy is ideje kicsit lazítanunk a komolyabb "Liszt és Nagykanizsa" sorozat közben, megmutatom egyik nagy kedvencemet.
Hayley Westenra énekel, aki szülőföldjén, Új-Zélandon valóságos nemzeti kincsnek számít, pedig még csak huszonnégy éves. Úgy vettem észre, nálunk alig ismerik, nem túl régen még jeles pesti hanglemezboltban sem tudott róla az amúgy tájékozott eladó. Remélem, ez azóta változott.

Szeretem, mert olyan a hangja, mint a tiszta, friss forrásvíz és boldogság nézni üde, mesterkéletlen lényét akkor, amikor ma a világot a "csinált sztárok" árasztják el.

Itt tizenhat évesen énekel egy nagy londoni gálán:




Mivel ő énekli, még azt sem bánom, hogy slágert csináltak a Vivaldi: Négy évszak Tél lassú tételéből:




Zárjuk ezt a kis összeállítást egy Andrew Lloyd-dallal a Jézus Krisztus Szupersztárból:



Tetszett?

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 13.5

2011. június 4., szombat

2 megjegyzés
Az elmúlt alkalommal ott fejeztem be, hogy az 1930-as évek előrehaladtával egyre jobban gyülekeztek a fellegek Pásztor Irma felett is. A kanizsai zeneiskola tanárai közül akkor ő volt az egyetlen zsidó származású.





Első lépésként minden tanárnak saját kezével kellett megírni, hogy az 1939. évi IV. törvény (ez volt az úgynevezett 2. zsidótörvény) hatálya alá esik-e. Íme, Pásztor Irma iratának részlete, dátuma 1940. március 14. Szívszorító volt rátalálni a levéltárban a kanizsai zeneiskola iratai között...




E "jelentés" után még mintegy két és fél évig taníthatott, de mind baljóslatúbb előjelekkel.
Utoljára 1942. január 18-án lépett pódiumra egy tanári hangversenyen mint kamaramuzsikus, de előtte egy hónappal egyik legszebb sikerét aratta a zeneiskola ún. "liceális" sorozatában, amelynek keretében ismeretterjesztő előadással egybekötött élő zene hangzott fel. Ezen a rendezvényen Beethovenről beszélt és játszott is tőle:

A zenekultúrált közönség megszokta a zeneiskolától, hogy csak elsőrendűt nyújtson. Ilyen volt az idei liceális-sorozat vasárnapi előadása, amelyen a városi zeneiskola kitűnő zongora tanárnője, Fábiánné Pásztor Irma Beethovenről tartott előadást, ismertetvén életét, munkásságát, majd műveiből adott elő. Fábiánné nagy értéke a zeneiskolának. Vasárnapi szereplése teljes egészében érvényre juttatta sokoldalúságát, kiváló képzettségét, művészi teljesítményének széles skáláját. […]
Majd Fábiánné Beethoven Fantázia szonátájából adott elő több tételt amelyben minden szépség, leheletfinom bensőség teljességében jutott kifejezésre.
Fábiánné Pásztor Irmát lelkesen ünnepelte a megjelent díszes közönség, amelynek soraiban ott láttuk Krátky István dr. polgármestert és nejét, dr. Hegyi Lajos városi főjegyzőt és nejét és a város társadalmának számos kitűnőségét.(Zalai Közlöny 1941. december 1., 3. oldal)

Ám ekkor már folyamatban volt nyugdíjazása az említett törvény értelmében, hiába tapsolt neki a polgármester és a "díszes közönség"...




Mint a fenti iratmásolatból is kiolvasható, 1942 végén, negyvenkilencedik évében nyugdíjba parancsolták a zeneiskola kétségen kívül legjobb tanárát. Otthonában, amely jó ideje már újra szülei házában, a Szent Imre utca 10. alatt volt, még vállalt tanítványokat (ismerek egy nyugdíjas tanárnőt, aki kislányként vett tőle leckéket).
Nem egészen másfél év múlva, 1944 áprilisában  következett a kanizsai zsidóság gettóba kényszerítése és néhány hét után elhurcolása. Bár egyik korábbi növendéke, a vészkorszakot a kevesek között túlélt Pauk Anna megírta az akkoriban történteket, sajnos nem említette meg Pásztor Irmát, így pontosan nem tudjuk, mi lett a sorsa, melyik transzportba került. Egy biztos: idős édesanyjával (édesapja még 1938-ban, 77 éves korában meghalt), férjével és húsz év körüli lányával elhurcolták s egyikük sem tért haza. Irma éppen ötven éves múlt márciusban... Nevüket egyedül a zsinagóga udvarán, az egykori gettó területén felállított emlékmű őrzi. Fábiánné Pásztor Irmát egy kék x-szel jelöltem meg, előtte férje, mögötte lánya neve olvasható. Édesanyja neve az emlékmű más részén, a P betűsök között látható.




Mivel elhurcolásának idején már nem volt a zeneiskola tanára, az intézmény legalábbis hivatalosan teljesen elfeledkezett róla. 1945 áprilisa után neve néhány olyan hivatalos iraton szerepel csak, amely két hangszerének, egy zongorának és egy pianínónak a sorsával foglalkozott más "elhagyott", azaz 1944-ben a deportáltaktól elrabolt hangszerek között (ezeknek megpróbálok utána járni, hátha még megvannak). S ahogy régi kollégái lassanként nyugdíjba mentek, majd meghaltak, az egyik legjobb nagykanizsai muzsikusnak még a neve is feledésbe merült a városban...


Ennek a hosszú egységnek a végén hallgassuk meg Mozart a-moll rondóját. Szólistaként Pásztor Irma ezzel a művel búcsúzott a pódiumtól néhány nappal 1941 karácsonya előtt. Bár pontosan nem tudhatta, hogy egyik utolsó fellépése ez, de biztosan nem véletlenül választotta Mozartnak ezt az elmúlásról szóló szívszorító remekét:








Egy kis utószó Pásztor Irmához:
Újraolvasva ezt a sorozaton belüli sorozatot, érzékelem, hogy sokkal részletesebben foglalkoztam Pásztor Irmával, mint amit fő témám , a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" indokolt volna. Elnézést kérek ezért, de a magam módján és lehetőségeivel szerettem volna egy kis igazságot szolgáltatni neki. Sőt, továbbra is próbálkozni fogok, hogy Nagykanizsa ismerje meg életét és sorsát...