Gabi

2011. május 30., hétfő

4 megjegyzés
Két éve, 2009. június 1-jén halt meg a nővérem, súlyos agyvérzés és hat heti kóma után.
Emlékére ezt a kis klipet csináltam egy olyan zenére, amit szeretett:




S egy szép verse búcsúzóul:

Kara Kocsis Gabriella

HA RÁMTALÁL

esti réten ballagok
utánam jönnek illatok

egy régi nyár egy régi rét
és csönd üzen tücsökzenét

virágmező ott fenn az ég
fehéren nyíló margarét

katángos szénaboglya-domb
és kongva bongó estkolomp

a régi rét a régi nyár
csak illanó emléksugár

de áldott áldott béke vár
ha rámtalál ha rámtalál


Liszt Ferenc és Nagykanizsa 13.4

2011. május 26., csütörtök

0 megjegyzés
Pásztor Irma 1931-ben
Folytatom Pásztor Irma nagykanizsai tanár, zongoraművész történetét, aki, mint írtam, zenei szempontól "Liszt-unoka", hiszen az egykori Liszt-növendék Thomán István tanítványa volt. Az ő mesteriskolája (1909/10), majd a Zeneakadémia elvégzése (1915) után szülővárosában, Nagykanizsán telepedett le. 1926-ban az akkor létesített Városi Zeneiskola zongoratanára lett.



Nagykanizsa régóta "muzsikáló város" volt, több jeles magán-zenetanár működött itt, akik elsősorban a városi polgárság módosabb rétegének házimuzsika iránti igényeit szolgálták. A város által fenntartott zeneiskolának volt egy érdekes előde az 1920-as évek elején, az úgynevezett Fenyves-zeneiskola, amely egyesületi keretekben működött rövid ideig szép eredményekkel, de nagyon mostoha körülmények között.
Egységes tantervű s megfelelő szakmai kontroll alatt álló városi zeneiskola felállításának szükségességéről már a XIX. század végétől cikkezett a helyi sajtó, de az iskola csak 1926-ban nyithatta meg kapuit. Vannay János igazgatásával zongora és hegedű főtanszakon, valamint a kapcsolódó melléktanszakokon kezdődött meg a tanítás, s az iskola hamarosan olyan szintre fejlődött, hogy a vidéki zeneiskolák közül országosan a negyedik helyre rangsorolták. 1926 őszén Fábiánné Pásztor Irma természetszerűleg lett az új intézmény elsőként alkalmazott zongoratanára.

Királyi Pál utca 2. A zeneiskola első otthona 1926/40

Ettől kezdve életét a zeneiskola töltötte ki. Vannay igazgató, az egykori katonatiszt vaskézzel vezette az intézményt, sokat követelt a tanároktól s nagy fegyelmet tartott, a kiváló teljesítményt azonban elismerte.
Irmának, mint pedagógusnak átlagosan húsz növendéke volt évente. Ez kezdetben, amikor még tanárhiánnyal küzdöttek, 2830 főt jelentett, később állapodott meg 1218 fő között, majd 1939 után újra legalább tíz tanítvánnyal nőtt. Böngészgetve növendékei között  több régi ismerősöm nevével találkoztam, akik azonban ma már sajnos nem élnek, így nem tudom kifaggatni őket emlékeikről...
Az nem adatott meg Irmának, hogy híressé vált zongoraművészt neveljen ki, de van egy jeles név a növendékei között: Pauk Anna, a későbbi legendás énektanár. Nem lett muzsikus, de kiemelkedően az egyik legjobb növendéke volt Rosenfeld Berta, egy gazdag kanizsai kereskedőcsalád sarja, aki egy jó évtized múlva osztozott egykori tanárnője sorsában. Érdekes, hogy saját lányát, Fábián Magdát ő maga tanította a zeneiskola keretei között, méghozzá nyolc hosszú évig.

A tanári kar 1928/29-ben: Irma balra fent, Vannay igazgató jobbra lent látható

Emlékezhetünk e sorozat korábbi részeiből, hogy a zeneiskola előtti másfél évtizedben milyen remek koncerteket adott Pásztor Irma. 1926 után többet lépett fel, mint korábban, de ezt már a zeneiskola tanáraként tette általában kollégáival és a növendékekkel közösen, nem szólóesteken. Szerintem elképzelhető, hogy főnöke és kartársai nem örültek volna annak, ha régi koncertjeihez hasonló személyes sikereket ér el és túlságosan kimagaslik a tantestületből. Igaz, Vannay igazgató közben sokat tett azért, hogy Irma és legjobb kollégái szerepelhessenek például a Magyar Rádióban. Akadtam a Megyei Levéltárban őrzött iratok között több hivatalos levelére, amelyekben évente "bombázta" a rádiót, hogy kollégái próbajátékra mehessenek későbbi meghívás reményében. A próbajáték megvalósult, a rádió zenei illetékesei a kanizsai zenetanárok közül egyedül Pásztor Irmát találták alkalmasnak önálló rádióhangverseny adására. 1936. november 30-án  játszott élőben a rádió stúdiójában. Aztán közelegtek a vészterhes idők, s több felkérés nem érkezett. Vajon megvan-e még az az 1936-os felvétel a rádió archívumában?
A korabeli újságcikkekben végigkövethető Irma két évtizednyi fellépéseinek műsora és visszhangja. Ennek alapján nyugodtan elmondható, hogy élete végéig koncertképes zongorista maradt. Egyik legszebb személyes sikere egy 1936-os tanári hangversenyen Liszt Rigoletto-parafrázisa volt, amelyet pompás előadásban szólaltatott meg.
Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy Irma megőrizte jó emlékezetében egykori tanárát, a Liszt-növendék Thomán Istvánt, akitől annak idején első kézből kaphatott képet Liszt műveinek legautentikusabb megszólaltatásáról. Irma bizonyosan találkozott is régi mesterével, amikor Thomán 1923-ban Nagykanizsán adott koncertet, s mindvégig tartotta a kapcsolatot Thomán Máriával, mestere hegedűművész leányával. Irma és Mária közös koncertet szeretett volna adni Kanizsán, ami sajnos nem valósult meg mindez a kanizsai zeneiskolának a megyei levéltárban őrzött iratanyagából derült ki.
A zeneiskolában eltöltött csaknem két évtizede alatt Pásztor Irmának módja és egyszersmind kötelessége is volt a kamarazenélés; ezt szerencsére jó társaságban tehette. A zongora hegedű gordonka felállású Nagykanizsai Triónak ő volt az oszlopa. A zeneirodalom nagy kamaraműveit szólaltatták meg kiváló előadásban. 1936. június 15-én a Magyar Rádió egy Nagykanizsáról élőben közvetített monstre műsorában ők is játszottak, pozitív országos visszhanggal.
Pásztor Irma pályája vége felé még egyszer eljátszhatta zenekarral Schumann zongoraversenyét, amellyel negyedszázaddal korábban olyan sikeresen debütált:
Külön meg kell emlékeznünk a szólistáról: F. Pásztor Irmáról, aki teljesen ura volt a klaviaturának s a technikai tudáson és felkészültségen túl a schumanni tartalmi mélységeket és szépségeket is bele tudott vinni szép s mindig örömünkre szolgáló játékába. (Zalai Közlöny 1937. április 21. 3. oldal)

Bár Irma összességében nézve Kanizsán nem futhatta be a tehetségéhez méltó pályát, legalább volt kenyere, családja, s azzal foglalkozhatott, amit a legjobban szeretett. Egyre előrébb haladva az 1930-as években a felhők azonban kezdtek gyülekezni az ő feje felett is...

Ennek a résznek a végén egy ritkaság, bár a dallam nagyon is ismerős. Pásztor Irma repertoárján szerepelt a mára elfelejtett, lengyel születésű Andrei Schulz-Evler nagy fantáziája a Kék Duna- keringő dallamaira. Ebben tényleg megmutathatta, hogy technikailag mire volt képes...



Folyt. köv.!

Plácido Domingo Magyarországon 1. Cavaradossi

2011. május 22., vasárnap

4 megjegyzés
A Képáriát énekli Budapesten, 1973
Amikor ez év január 21-én élőben közvetítették a Plácido Domingo hetvenedik születésnapját ünneplő koncertet, a szünetben olyan magyar operaénekesekkel beszélgettek, akik dolgoztak együtt Domingóval. Köztük volt Déry Gabriella, az Operaház kiváló szopránja. Ő 1973-ban énekelte Toscát Domingo-Cavaradossi oldalán. Még ennyi év után is meghatódott, a könnyei is kijöttek, ahogyan arról a csodálatos estéről és Domingóról, mint partnerről beszélt.
Azon a Tosca-előadáson láthatta és hallhatta Domingót először a magyar közönség. Akkor már elindult hatalmas ívű karrierje, de hozzánk még nem igazán jutott el a híre, lemezei is ritkaságnak számítottak. Félt is az Operaház vezetősége, hogy kevés lesz a közönség, ráadásul alig egy héttel korábban éppen a Toscában egy világhírneve teljében lévő művész, Leonie Rysanek énekelte a címszerepet. Megkérték hát a népszerű Film Színház Muzsika hetilapot, hogy csináljon egy kis beharangozást, ami Új tenorcsillag érkezik címmel meg is jelent a lap 6. számában. Íme:


Azóta nálunk legendává vált, ami azon az estén, 1973. február 16-án történt. Az előadás kezdetekor valóban voltak üres helyek az Erkel Színház meglehetősen nagy nézőterén. De aztán az első szünetben az emberek rohantak telefonálni és futótűzként terjedt a hír, hogy aki csak tud, jöjjön gyorsan az Erkelbe, mert olyat hallhat, amilyent még soha. A második-harmadik felvonásra pedig telt ház lett és igazi, hatalmas siker.
Sajnos, sem hang-, sem filmfelvétel nincs róla, csak a tanúk emlékezete és a sajtóvisszhangok. Így ennek az estének a felidézéséhez a korabeli újságcikkekből idézek, s közben-közben megspékelem ezt a kis írást fényképekkel és egy másik Tosca-produkció élő részleteivel.

Az előadásról Kovács János írta a szerintem legérdemibb kritikát (Magyar Nemzet, 1973. február 23.):
Ritka élvezet első pillanattól az utolsóig, hogy Placido Domingónak minden sikerül s méghozzá olyan magától értetődő természetességgel, hogy szinte feledteti is a mesterségbeli tudást, ami e tökéletesség mögött áll. Az erőfeszítés árnyékát sem érezni a szólam legmagasabb fekvéseiben sem; a hang dúsan, folyékonyan, melengető bőséggel kitárul és árad a tetőpontokon; s mintha a színek kiegyenlítésére sem kellene gondot fordítani; egyenletes fényben, csillogó meleg pompában fürdik a hang minden regisztere, anélkül, hogy a technika kiegyenlítő szerepe észrevétetné magát.
Pedig óriási tudás, nagy-nagy formakultúra, s a kifejezés különleges gondossága tükröződik már abban a gesztusban is, ahogyan Domingo a budapesti színpadon letette "névjegyét" az első felvonás Képáriájában ha az igazi, nagy olasz stílus mibenlétéről akarunk fogalmat alkotni, íme, itt a példa rá. Az ember azt hinné, hogy ilyen eszközök birtokában nem kell semmi mást tenni, csak énekelni a hang csodája, az éneklés művészete, a stílus varázsa amúgy is megteszi a magáét. De nem Domingo a Tosca drámájának ebből a legpasszívabb, legkiszolgáltatottabb szerepéből is tökéletesen kidolgozott emberi alakot formál; nemcsak az éneklés, hanem a színpadi átélés minden eszközével. Nemcsak nagy énekes, hanem párját ritkítóan becsületes, s elmélyedő művész amire még híréből sem számíthattunk: a zenés színpad átfogó nagy egyénisége.
Látszólag ez is könnyedén és magától adódik, a látványos hatáskeltés szándéka nélkül: az első felvonás derűs, elfogulatlan Cavaradossija egybevág azzal a személyiséggel, amely Domingóból, az énekesből, mindentudásának fölényéből árad. De hogy ugyanez a Cavaradossi le tudja vetni a fölény minden látszatát, hogy hideglelősen vacogva, a halálfélelemtől szorongatva áll a színpadon az utolsó felvonásban, hogy meg tudja éreztetni, pillanatnyi reménye sincs többé a szabaduláshoz, s bizakodásának látszata is csupán Tosca vigasztalására való ez már nem "magától megy": a szerep olyan gondos értelmezése, olyan lélektani éleslátás és ábrázolóképesség áll mögötte, amelynek hatását így, ennyire szuggesztíven még nemigen éltük át ebben a szerepben.

Vittoria! Vittoria! Déry Gabriellával
A Muzsika folyóiratban Kertész Iván méltatta, íme néhány jellemző mondata:
Az első felvonás szerelmi kettősét is élvezet volt hallgatni ilyen szép hangon és ilyen muzikálisan. Szinte sajnáltuk, hogy a második felvonásban Cavaradossinak csak olyan kevés énekelnivalója van, de a Vittoria elemi erejű kitörése kárpótolt ezért. A Levéláriát, amelyet meg is ismételt, igen szépen ökonomikusan építette fel, fokozatosan eljutva a Toscával töltött édes órák emlékétől a közeli erőszakos halál döbbenetéig.

A Film Színház Muzsika magáról az előadásról csak néhány hangulatképet rögzített, helyette viszont interjút közölt az énekessel.
Előbb az egyik hangulatképet idézem fel az előadás légkörének érzékeltetésére:
Vittoria! Vittoria! Placido Domingo torkából mámorító fénnyel, sugárzó erővel tör fel a győzelmi kiáltás a Tosca második felvonásában, s a közönség máris fergetegesen beletapsol. Igen, ezt jelképesnek is érezhettük: a fiatal énekes-titán budapesti bemutatkozása igazi diadal volt.
A riportból többek között megtudható, hogy ez a budapesti az akkor harminckét éves művésznek élete hetvenhetedik Cavaradossija volt. Amikor megtudta, hogy a kis, de fontos szerepet éneklő Katona Lajos aznap éppen százötvenedszer bújik bele a Sekrestyés jelmezébe, a gratuláció mellett azzal lepte meg őt és a közönséget is, hogy amikor először lépett ki a színpadra, magyarul szólt hozzá: a "Che fai?" helyett azt énekelte: "Mit csinálsz?"
A riportban Domingo elmesélte, hogy énekesnő édesanyjának az egyik legsikeresebb szerepe a Csárdáskirálynő Sylviája volt, s szülei színházában ő maga is énekelte ebben az operettben Edwint, de más magyar operettekben, így például A víg özvegyben is fellépett. Tizenhatodik évemet akkoriban töltöttem be, bariton hangom volt és nem is álmodtam arról, hogy hivatásos operaénekes lesz belőlem. Zongoristának készültem, majd karmesternek, apám annak szánt. Ma sem mondtam le arról, hogy karmester legyek mondotta 1973-ban, s ma már tudjuk, hogy ezt a vágyát is sikeresen valóra váltotta.
A riport közben készült ez a fénykép
Magát pedig így jellemezte:
Nemegyszer felötlik bennem az a gondolat, hogy én valójában a tizenkilencedik század és a századforduló éveinek a fia vagyok. Egykorú azokkal az operákkal, amelyekben fellépek. Olyannyira kötődöm hozzájuk, hogy a színpadi álomvilágot néha meg sem tudom különböztetni a magam hétköznapi világától. De felébredek, amikor a gyerekeimet látom. A három fiamat.
Előadás után pedig ezt mondta, és ma már tudjuk, hogy nem csak a kötelező udvariasságból:
Ezentúl már a budapesti közönséget is a legjobbak közé sorolom. Csodálatos este volt! Boldog vagyok, hogy ezt is megéltem!

Végül nézzük-hallgassuk meg a Tosca két részletét. Mindkét felvétel egy jó évtizeddel későbbi a budapesti előadásnál, 1985 májusában készült a Metropolitanben. Elsőként a híres "Vittoria"-jelenetet,  a megkínzott Cavaradossi nagy győzelmi kitörését:



Nem maradhat ki természetesen a Levélária sem, a halálra ítélt főhős búcsúja az élettől:



Érdemes azonban meglátogatni kedvenc videomegosztó portálunkat, mert dúskálhatunk a Tosca legkülönbözőbb felvételeiben.

Legközelebb Radames-szel folytatom!

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 13.3

2011. május 18., szerda

2 megjegyzés
Az előző két részben Pásztor Irma eredeti nevén Pollák Irma családjáról, gyerekkoráról, majd pályakezdéséről írtam. Irma azért kapott kiemelt helyet ebben a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" sorozatban, mert az egykori Liszt-növendék Thomán István tanítványa volt. Tanári, illetve zongoraművészi működése erősen rányomta bélyegét Nagykanizsa zenei életére a XX. század első felében, ám kegyetlen halála után még a neve is feledésbe merült a városban.

Az előző alkalommal ott hagytam abba, hogy Irma, miután 1911-ben nagy sikerrel debütált, befejezte a Zeneakadémiát, ahol 1915-ben a zongora főtanszakon tanári diplomát szerzett.
A következő nagy lépés szakmai életében az lesz, amikor 1926-ban szerződtetik a frissen megnyílt Városi Zeneiskola zongoratanárának.

A közbeeső évtizedben több kanizsai koncertjéről van tudomásunk, sőt, valószínűleg fellépett a pesti Vigadóban is. Hogy a magyar zenei életben nagy port felvert bemutatkozása után miért nem egy ahhoz hasonló sikerszéria folytatódott, ez nehezebb kérdés. Egy biztos: képességeit tekintve Pásztor Irma elsőrangú művész volt, nyugodtan felvehette volna a versenyt országos és nemzetközi hírnevet kivívott kortársaival. Ezt három évtized sajtója nemcsak a helyi! igazolja. Szerintem ebben több tényező is közrejátszott. Egyrészt Irma nehéz történelmi helyzetben vált diplomás művésszé: már egy éve zajlott az első világháború, amikor diplomáján megszáradt a tinta. A másik ok családi helyzetében keresendő. 1911-ben, amikor pályája kezdett kibontakozni, 14 évesen meghalt szintén nagyon tehetséges húga és ő maradt szülei egyetlen gyermeke. Valószínűleg ezért is maradt otthon, Nagykanizsán s az első időben "beszállt" apja magántanári praxisába. Így foglalkozott 1918/19 körül a csöpp Dános Lilivel (az akkoriban öt-hat éves kislány fiatal tanárnőjéhez hasonlóan szintén csodagyermeknek számított Nagykanizsán, s jeles zongoraművész vált belőle). Közben Irma évente legalább egy nagy hangversenyt adott városában. A helyi sajtótermékekben lapozgatva úgy tűnik, ezek olyan szintű interpretációk lehettek, hogy a Zeneakadémia nagytermében vagy nemzetközi színpadokon is sikert aratott volna velük.

Olvassunk bele néhány tudósításba!

1918. február 16-án újra Fricsay Richárd dirigálásával léphetett fel a Polgári Egylet nagytermében, Beethoven: Esz-dúr zongoraversenyét játszotta a Schubert és Beethoven műveiből szerkesztett műsorban. A Zalai Közlöny beszámolóját újra Lukács József piarista tanár jegyezte:
Fejlődésének újabb bizonyságát adta Pásztor Irma zongoraművésznő. [...] játéka csupa természetesség. Billentésének van zománcos fénye s minden accentusában benne lüktet az érzés. [...] Beethoven szelleme mintegy újraéledésre lobban az előadás alatt. Drámai erőtől duzzad az minden ízében és stílszerűen finom, pontossággal teljes a kivitelben.

1920-ban szólóestet adott a Kaszinóban, a műsor magáért beszél:

Zalai Közlöny 1921. március 20., 2. oldal


1923 tavaszán egy újabb szólóest. Íme, az előzetes az újra nagyszabású műsorral ...

Zalai Közlöny 1923. március 11. 3. oldal
 ... és a rövid beszámoló:

Zalai Közlöny 1923. március 15. 3. oldal
1923-ban már F. Pásztor Irma néven szerepel. 1921 augusztusában ugyanis férjhez ment. Férje a tanári képesítésű Pásztor Miksa, a kanizsai Izraelita Hitközség titkára. Egy leánya született, Magda. Ekkoriban költözhetett el addigi otthonából, de nem messzire: ugyanabban az utcában egy rézsút szemben álló házba:

Nagykanizsa, Szent Imre utca 7.

1925. december 14-én egy újabb nagy fellépés a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör szimfonikus zenekarának hangversenyén. A pontos műsort nem ismerjük, de úgy tűnik, Irma nem a zenekarral játszott, hanem szóló darabokat adott elő. A Zalai Közlöny főszerkesztője akkoriban a zeneileg is kitűnő Kempelen Béla volt, az ő megbízható értékeléséből idézek:

Fábiánné Pásztor Irma játékában annak dinamikai erélyessége és erőteljessége mellett magukkal ragadtak a zongora billentyűire szinte oda lehelt végtelenül finom pianissimói s technikájának káprázatos felkészültsége. A hogyan ez a zongoraművésznő a hangokat a billentyűkből elővarázsolja, az már jóval felül áll a technika virtuozitásán s egyenesen boszorkányság számba megy. Beethoven, Chopin, Liszt, Schulz-Evler majd pedig Schubert, tehát meglehetősen különböző zenei irányú szerzőktől előadott művek technikai nehézségeit bámulatos könnyedséggel győzte le és tagolta szét az egyes zenei mondatokat a nélkül, hogy előadásában csak a legkisebb szaggatottságot is éreztette volna. A lágyabb melódiákban talán nem mindenütt találta meg Chopin vagy Schubert lelkének puhaságát s érzelemviláguknak a színek pompázó ragyogásában tobzódó hangulatok fátyolozottságát s színezetten cikáztak a gondolatok ott is, hol azokat némi borongósság teszi misztikusokká, máshol meg a pianissimók elhaló letompítottsága talán nem egészen fedte éppen Chopinnek még a leglágyabb befejezésekben is ott visszfénylő egyéniségének állandóan vibráló nyugtalanságát, de mindez felfogás dolga lévén semmivel sem csorbítják játékának művészi tökélyét és értékét. A művésznő egyéniségéhez mindenesetre közelebb fekszik Liszt, mint Chopin vagy Schubert; a tátongó hangörvények, mint a színeknek kaleidoszkópszerű tobzódása, de játékbeli művészete és technikai kvalitásai előtt ép úgy meg kell hajolnunk, mint egyéniségének megfelelő interpretálási készsége előtt. (Zalai Közlöny 1925. december 15., 5. oldal)

A helyi sajtóban megjelent kritikák közül talán ez az írás igazolja legjobban, hogy Pásztor Irma nagykanizsai illetőségűként és emiatt kevesebb lehetőséggel rendelkezve is az ország egyik legjobb zongoristája. S abban, hogy Kempelen meglátása szerint Irmához Liszt áll közelebb, biztosan benne van a Liszt-növendék Thomán István pedagógiai hatása is.

Ma Beethoven 5., Esz-dúr zongoraversenyéből hallgassunk részletet, amelyet Irma 1918 februárjában játszott el Nagykanizsán:



Folyt. köv.!

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 13.2

2011. május 14., szombat

2 megjegyzés
Folytatom a "Liszt-unoka" Pásztor Irma történetét. Az elmúlt alkalommal ott hagytuk abba, hogy zeneakadémiai tanulmányait megszakítva 1909/10-ben elvégezte az egykori Liszt-növendék Thomán István mesteriskoláját, majd 1915-ben a zeneakadémiai diplomát is megszerezte.
A szülővárosában csodagyermeknek tartott kislány felnőtt művészként 1911-ben mutatkozott be. Március 2-án szólistaként, majd alig néhány nap múlva zenekarral lépett fel. Éppen ekkoriban töltötte be tizenhetedik életévét...
A március 2-i estet a zenei téren is aktív helybeli Izraelita Nőegylet rendezte. Irma mellett ugyan egy gyermek-primadonna is szerepelt, a két műsorrészt azonban teljesen elválasztották egymástól, így mondhatni, hogy Pásztor Irma tulajdonképpen szólóestet adott a Kaszinóban. Idézzük a Zalai Közlöny beszámolóját, amelyből kitűnik, hogy Chopin és Liszt műveit tűzte műsorára:
[...] játékából egy művész határozott biztos tudása hirdette, hogy ő többé már nem az, kiben a kanizsaiak a csodagyermeket éveken át csodálták, hanem egy kész művész, kinek minden billentése a zongorán sajátos és egyéni, művészetének meggyőző erővel ható érvei. […]
Chopin Berceuse, Scherzo (H-moll) volt első száma. Átérzés és határozott tudás beszélt e két darabban. Gyönyörűség volt nézni, mint győzte le a Scherzo technikai nehézségeit s az előadás általános szabályai fölé mint emelte az egyéni stílus charakteristikonjait objektív érvényre. Ezután jött Liszt Nocturnéja (As-dúr) s XII. magyar rapszódiája. Itt hatásról, s sikerről a tomboló tapsorkán s ováció beszél, mely perceken át zúgott [...]

Zenekari bemutatkozására Nagykanizsa legelső filharmóniai bérletsorozata adott lehetőséget. Böhm Emil, egy Pécsről üzleti okokból ideiglenesen városunkba települt kereskedő (!), profi szinten képzett tenorista és zongorista, s itt töltött másfél évtizedében a város zenei életének motorja szervezte meg Kanizsán az első zenekari hangversenysorozatot. E sorozat harmadik estéjén  játszotta el Irma Schumann a-moll zongoraversenyét a székesfehérvári zenekarral, amelynek élén Fricsay Richárd, a kitűnő karmester (s a jövendő nagy karmester, Fricsay Ferenc édesapja) állott. Irma fellépése Fricsay értékelése szerint valóságos "zenei tünemény" volt. A Zalai Közlöny beszámolóját Lukács József, a piarista gimnázium énektanára írta (1911. március 13., 1-2. oldal): 
A szám előtt az elakadt lélegzettel való várakozás izgalma általános. Mintha valami képzelt tekintély szuggesztív ereje hatott volna sokak lelkére s kétkedéssel néztek volna az előadás sikere elé. Ugyanis a darab Schumann zeneköltői termékeinek legérettebb s legtökéletesebb alkotása, telve erővel s technikai nehézségekkel, melyek az előadásban várnak megoldásra s érthető interpretatióra. Azonban az allegro affettuoso bevezető szólójában tüstént nyilvánvalóvá lett, hogy a nehéz művet szépségeiben remek előadó stílus is fogja követni. Nem csalódtunk. Az előadás folyamán feloldódik a lelkeken a kétely s megmarad a tiszta intuíció, mely gyönyörködve szemléli az előadás fejlődését s az esztetice szép határozott medrében való haladását. Az andantéban érzést dalolva játszik s a solóban emelkedik ki az előadás hajlékonysága, könnyedsége, csillogó bravúrja, s mindaz, amit megfigyelhetett s elsajátíthatott Thomán mesteriskolájában. 
Lukács tanár úr tovább ecsetelte Irma játékát, írásának csak a végét idézem: 
Az allegro vivacéban csaknem az elérhetetlent éri utol. Képzeletszerű gyorsasággal gördülnek le a taktusok s a zenekarnak szinte nehéz a kíséret s csaknem a kimerülés látszik rajta, mikor a végső hangok elcsattannak s Pásztor Irmát bámulattal ünnepli kivétel nélkül mindenki.
Ez a szereplés egy művészi pályafutás sokat ígérő első lépése volt!

A második lépés is Schumann zongoraversenyéhez és Fricsay Richárdhoz kapcsolódik, ugyanis Irmát kanizsai teljesítménye alapján meghívta Székesfehérvárra. Az ottani koncertre majdnem egy évvel később, 1912. február 2-án került sor. Mint a helyi újság tudósított, a nézőtéren ott ült Thomán István is. Ez különleges megtiszteltetés volt, mert az idős Thomán vidékre szinte soha nem utazott. Hogy erre a koncertre elment, visszamenőlegesen is hitelesíti Irmáról írott kedvező szakvéleményét, amelyet e sorozat előző részében idéztem.
A székesfehérvári lapok is felső fokon szóltak Irma játékáról, aki a Schumann-koncert mellett lehetőséget kapott, hogy szólistaként is megmutassa magát. Chopin Desz-dúr noktürnjét és Liszt Rigoletto-parafrázisát játszotta.
A Székesfehérvár és Vidéke így írt:
Thomán mester tanítványa, a legtehetségesebb a fiatal zongoraművészek között, kinek bátran jósolhatták ismerősei, mesterei a legfényesebb nevet, Chopin Nocturne-jét és Liszt Rigoletto parafrázisát játszotta mint szóló-számokat s különösen az utóbbival szinte rendkívüli hatást ért el. Bámulatos technikája és dinamikája, mely lányos törékenységével majdnem ellentétesnek látszik, a tanítvány és mesterének zsenialitását egyaránt dicséri.
A főváros közelsége miatt ez a koncert nagyobb országos nyilvánosságot is kapott.
Irma e sikerek után tért vissza a zeneakadémiára, ahol művész-tanári diplomát szerzett. Minden készen állott tehát egy sikeres művészpályához.

Mai zenénk Liszt Ferenc Rigoletto-parafrázisa. Liszt Verdi operája kvartettjének témáiból nagyszabású és virtuóz fantáziát komponált. Most egy hasonló korú ifjú művésznő játssza, mint amilyen Pásztor Irma lehetett 1911-ben:

Örömzene: Az énekesnő, akiről virágot is elneveztek

2011. május 10., kedd

1 megjegyzés
reneefleming.com
Holnap, május 11-én este a Májusünnep elnevezésű fesztiválon Renée Fleming lép fel a Magyar Állami Operaházban. Hát, nagyon szeretnék ott lenni! De mivel ez a vágyam az álmok kategóriájába tartozik, csinálok magamnak – s e blog révén magunknak – egy saját, különbejáratú koncertet.

Renée Fleming azon énekesnők körébe tartozik, akik nemcsak hangban, zeneileg csodálatosak, hanem egyúttal külsőre is gyönyörűek, s kiváló színészi képességeik segítségével teljes illúziót nyújtanak operafilmeken és televízióban is, ahol pedig olyan közeli képeket láthatunk az énekesekről, amilyeneket színházban soha.
Én magam először mint Desdemonát csodáltam meg Plácido Domingo oldalán Verdi operájában – persze csak DVD-n. Minden idők legnagyobb Otellója mellett mondhatni kongeniális alakítást nyújtott.
Nézzünk is bele ebbe az előadásba. Desdemona, balsejtelmektől gyötörve aludni tér:



De hogy ne ennyire tragikusan folytassuk, ezen a 2005-ös felvételen Händel: Sámson című oratóriumából énekel egy virtuóz áriát:



A következő romantikus áriát Dvorák: Ruszalka című operájából holnap az Operaházban is hallhatják tőle az ott ülő szerencsések:



Renée Fleming a német repertoárban, különösen Richard Strauss operáiban is  nagyon otthon van. Bár ezekből elég nehéz kis részletet kiragadni, azért találtam egy jellemzőt a Rózsalovagból. A szép Tábornagyné az idő múlásáról elmélkedik:



Előfordul, hogy kirándulgat a könnyű műfajba:



Sőt, egy ideje talpraesett riporterként is lehet vele találkozni a Metropolitan Operaház élő videoközvetítéseiben. Itt éppen Plácido Domingóval beszélget a Simon Boccanegra premierjén 2009 októberében:



Sajnos, ezeket a közvetítéseket Magyarországon is csak néhány kivételezett helyen lehet látni és hallani... Némileg azért kárpótolhatja az embert kedvenc videomegosztó portálja :)

S egy rövid összegzés Renée Flemingről a Fidelio cikke alapján:
Forrás: cs.princeton.edu
A háromszoros Grammy-díjas énekesnő pályája eddigi huszonöt éve alatt több mint kétszázszor lépett a Metropolitan színpadára. Énekelt Obama elnök beiktatási ünnepségén, a 2006-os Nobel-díj átadási ceremónián, fellépett a 2008-as Pekingi Olimpián. Népszerűségét mutatja, hogy egy virágfajt is elneveztek róla, ez a Renée Fleming írisz.

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 13.1

2011. május 6., péntek

1 megjegyzés
A sorozat előző három részében olyan nagykanizsai hölgyekről írtam, akik zongoraművészek lettek és az 1870-es évek végétől a pesti Zeneakadémián kapcsolatba kerültek Liszt Ferenccel. E három fiatal művésznő Rózsavölgyi Szidónia, Bátorfi Emma és Gulyás Gizella.

Most ugrunk egy nemzedéket és egy olyan kanizsai művész-tanárról lesz szó, aki zenei szempontból Liszt-unoka, azaz Liszt egy volt növendékének tanítványa.
Neve Pásztor Irma, később Fábiánné Pásztor Irma. Az előző három hölggyel ellentétben, akik Nagykanizsán csak felnőttek, de művészként már nem sok közük maradt városunkhoz, Pásztor Irma tanulóidejét leszámítva mindvégig Nagykanizsán élt és működött. Mint majd látni fogjuk, művészi és pedagógiai tevékenysége nagymértékben kihatott a város zenei életére a XX. század első felében. Nyilván mindkettőben tovább örökítette azt a szemléletmódot, felfogást, amelyet ő maga a Liszt-növendék Thomán Istvántól (is) tanult még ha tanítványai általában nem művészképzősök közül kerültek is ki.
Ehhez képest 1944-es elhurcolása, az ő és egész családja kiirtása után még a neve is teljesen feledésbe merült a városban. Először 2009-ben megjelent Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye című könyvemben elevenítettem fel az emlékét, de abban terjedelmi okok miatt nem tudtam elmondani mindent, amit sikerült kideríteni róla. Remélem, ez a blog is hozzájárul alakjának felelevenítéséhez.

Pásztor Irma eredeti neve Pollák Irma Lea. 1894. március 9-én született Nagykanizsán.

Bejegyzés a kanizsai izraelita hitközség születési anyakönyvében

Édesapja a kanizsai kereskedőcsaládból származó Pollák (később Pásztor) Miksa (1861 k.1938), maga is kitűnő, a bécsi zeneakadémián tanult zongorista; 1880 óta a város keresett magántanára, mellette 1890-től 1937-ig – csaknem ötven évig a kanizsai zsinagóga orgonistája. Édesanyja a szintén kanizsai származású Weisz Franciska. Családi nevüket 1908/09 körül magyarosították. A belváros egy csendes utcájában ma is áll a ház, ahol a család élt, ahol Irma felnőtt, majd ahova később férjével és lányával visszaköltözött. Megérdemelne egy emléktáblát!


Nagykanizsa, Szent Imre utca 10. Pollák-ház
1897 körül (az ő anyakönyvi bejegyzését még nem sikerült megtalálni) megszületett Irma húga. Margitkát négy és fél éves korában büszke édesapja, egyúttal lányainak tanára megmutathatta az éppen Nagykanizsán hangversenyező Emil Sauernek, Liszt Ferenc egyik legkiválóbb volt tanítványának, aki ebben az időben a bécsi zeneakadémia professzora volt. Az eredményről a Zala című lap adott hírt 1902. május 8-i számában:
Csoda-gyermek. – Pollák Miksa zenetanár, mint már jeleztük, több zongora tanítványával folyó hó 11-én hangversenyt rendez. Előre is meg vagyunk győződve, hogy sok szépet fogunk hallani, de bámulatba csak egy fog bennünket ejteni: Pollák Miksa zenetanár 4 és fél éves Margit leánykájának produkciója. – A kis leányka valóságos tünemény a zene terén: csodás, megmagyarázhatatlan tehetség, a melyről Sauer Emil tanár, a zongora nagy mestere, a ki előtt a leányka legutóbb több darabot játszott, mint ritka tüneményről elragadtatással nyilatkozott és bírálatát írásba is foglalta.
Margitka sajnos nem teljesíthette be a várakozásokat: tizennégy éves korában, 1911. augusztus 9-én hosszú, súlyos betegség után valószínűleg tüdőbajban elhunyt.
Így Irma maradt szülei egyetlen gyermeke, akit a városban szintén csodagyermeknek tartottak. Az 1908/09-es tanévben a Zeneakadémia hallgatója lett, ahova az intézmény évkönyveinek tanúsága szerint csak az 1912/13-as tanévben tért vissza, s művész-tanári diplomát szerzett.

Elsős akadémiai bizonyítványa


Közben, ami témánk szempontjából a legfontosabb, Irma az 1909/10-es tanévben Thomán István mesteriskoláját látogatta.  Úgy látszik, szükségét érezte, vagy apja tanácsát követte, hogy – kitűnő bizonyítványa mellett is néhány évre felfüggessze éppen csak megkezdett zeneakadémiai tanulmányait és az akkori legkiválóbb zongora-pedagógustól, Thomántól tanuljon.

Thomán Istvánról, Liszt Ferenc egyik legutolsó növendékéről e sorozat 8. részében írtam. Magyar tanítványai közül Thomán volt Liszt művészetének és pedagógiai örökségének legautentikusabb letéteményese és továbbvivője, olyan nagyságok tanára, mint Dohnányi Ernő és Bartók Béla. Ebben az időben zeneakadémiai posztjáról már nyugalomba vonult és saját iskoláját működtette. Itt volt növendéke, méghozzá megbecsült növendéke Pásztor Irma. A fiatal lány, aki ebben az időben mindössze tizenhét éves volt, a tanév végén Thomántól is nagyon szép minősítést kapott, amelynek szövegét Kanizsa egyik hírlapja, a Zalai Közlöny is leközölte 1910. június 16-i számában:

Pásztor Irma. Nemcsak Kanizsán, de a főváros zeneköreiben is ismert sőt elismert név a Pásztor Irmáé. A Zalai Közlöny nagy elismeréssel írt másfél évvel ezelőtt a fiatal, akkor még gyermek zongoraművésznő játékáról, amit egy előkelő koncerten nyújtott. A múlt évben Pásztor Irma az országos m. kir. zeneakadémia nyilvános hangversenyén feltűnést keltett művészetével, amiről a fővárosi lapok teljes elismeréssel számoltak be. Ez évben a fiatal művésznő Thoman István kiváló zenepedagógus mester iskolájában végezte tanulmányait. Hogy minő előmenetellel, azt legjobban illusztrálja magának a mesternek levele, melyet a művésznő atyjához, Pásztor Miksa zongoratanárhoz intézett: „Tek. Pásztor Miksa úrnak Nagykanizsán. Szívesen elismerem, hogy nagytehetségű Irma leánya az 1909-10. tanévben zongoratanulmányait vezetésem alatt végezte és pedig oly szép eredménnyel, hogy jövőjéhez a legvérmesebb reményeket fűzöm. Budapest, 1910. jún. 11. Thomán István.
Ehhez mi csak azt tesszük hozzá, hogy örvendünk városunk e kiváló tehetségű művésznőjének a legkompetensebb helyen való dicséretének. 

Irma élettörténetét a következő részben folytatom. Hogy ne maradjunk zene nélkül, egy kis előleg Schumann: a-moll zongoraversenye. Mint majd látni fogjuk, ez a mű kulcsszerepet játszott Irma pályájának kezdetén.

Zene és gasztronómia: Kávékantáta

2011. május 3., kedd

2 megjegyzés
Mindennapjainkhoz ma már szervesen hozzátartozik a kávé, ezért nehezen tudjuk elképzelni, hogy volt idő, amikor fogyasztását tiltották.
A kávézás szenvedélye Arábiát és Törökországot megjárt utazók révén jutott el Európába. Az első kereskedelmi célú kávészállítmány a XVII. század elején érkezett Velencébe török kikötőkből, s a XVIII. századtól kezdtek megjelenni az első kávéházak. A "feketeleves" terjedését az egyház nem nézte jó szemmel, a kávét az ördög italának tartotta. Ugyan VIII. Kelemen pápa, miután maga is megkóstolta a nedűt, szabad utat adott számára Itáliában, más országokban azonban ez nem így volt. Párizsban királyi rendelet tiltotta, mígnem valóságos asszonylázadás tört ki, míg vissza nem vonták. Német nyelvterületen a hesseni őrgróf még 1766-ban is büntetéssel sújtotta az addigra már rendkívül népszerűvé vált ital élvezőit. "Kávészaglászok" súgták be a tiltott italt fogyasztókat, akik a kirótt büntetéspénz negyedét kapták jutalmul...

A téma az utcán hevert, vagy inkább kávéillat formájában a levegőben úszott. Megihlette a nagy Johann Sebastian Bachot is, aki egyik legfelhőtlenebb darabjával foglalt állást az "inni vagy nem inni" kérdésben. 1734/35-ben megírta híres Kávékantátáját egy korabeli ismert költő, Christian Friedrich Henrici, művésznevén Picander ironikus verseire. Bach ekkor már a lipcsei Tamás-templom karnagya, mindennapjait elsősorban az egyházi zene tölti be. Ebben a darabjában egy egészen más arcát mutatja meg: derűjét, humorát és nagy emberismeretét.
Műve szinte egy mini-vígopera: Schlendrian papa mindenáron le akarja szoktatni lányát, Lieschent szenvedélyéről, a kávéivásról. Kilátásba helyezi, hogy megvonja tőle napi sétáját, nem engedi el a legközelebbi lakodalomba, nem vehet divatos ruhákat, ezüsttel átszőtt főkötőt, ha nem hajlandó lemondani a kávéról. A lányt nem félemlíti meg semmiféle fenyegetés, de sejtetni engedi, ha apja férjet választ neki, lehet szó a dologról. Alig megy el a papa nagy boldogan férjet keresni, Lieschen máris kijelenti: csak olyan férfihoz megy feleségül, aki megengedi neki, hogy annyi kávét igyon, amennyit csak akar...

A bűbájos darabot feltehetőleg a Bach tanítványaiból alakult Collegium Musicum adta elő a lipcsei Zimmermann kávéház törzsvendégeinek szórakoztatására.

Az egykori kávéház épülete

Első zenei példánk Lieschen fuvolakíséretes áriája, melyben a kávéivás gyönyöreiről áradozik:

Óh, mennyire ízlik a kávé, az édes,
Kedvesebb ezer csóknál,
Kedvesebb, mint a muskotálybor.
    Kávé, kávé kell nekem,
    És ha valaki fel akar üdíteni,
    Óh, akkor töltsön nekem kávét!



Egy másik felvételről, amely a helyszínen, Lipcsében készült, s a vége felé láthatjuk Bach szobrát a Tamás-templom előtt, hallgassuk meg a kantáta fináléját. A magyar szöveg nyersfordítás, azért ilyen suta, de a dolog lényege, hogy mivel már a nagymama és az anya is kávézott, a lányoktól miért kellene eltiltani...


A macska nem ereszti el az egeret,
A hajadonok kávénénikék maradnak.
    Az anya kedveli a kávézást,
    A nagyanya is iszogatott,
    Ki csepülhetné hát ezért a leányokat!