Egy esküvő ürügyén...

2011. április 29., péntek

2 megjegyzés
Április 29-én, pénteken délután fél kettő körül nézegetem a blogom statisztikáját. Nem mintha eddig annyira elkényeztetett volna, de naponta 20-50, néha 60, esetenként 70 körüli látogatót azért regisztrált. Ez egy ifjú, és ráadásul kifejezetten réteg-blog esetében nem is rossz eredmény. Azért remélem, idővel lesz majd több is :)
Ma viszont, délután fél 2-ig mindössze 2, azaz kettő fő látogatott el hozzám. Hogy tudatos olvasókról vagy véletlenül errefelé tévedőkről van szó, nem tudom, de ez ebből a szempontból nem is nagyon számít.
Hát persze! Ma mindenki a londoni esküvőt, Kate Middleton és Vilmos herceg egybekelését nézi. Nem tagadom, én is leültem egy kissé a televízió elé...
Így a szép ifjú pár mellett alkalmam volt megszemlélni belülről a Westminster apátsági templomot is, azaz a Westminster Abbey-t s a szertartás közben hallgatni kórusának énekét.


Az esküvő helyszíne építészeti értékei mellett kiemelkedő szerepet játszik az angol történelemben és kultúrtörténetben. Minderről részletesen lehet tájékozódni Richard Jenkyns: A Westminster-apátság című, 2006-ban magyarul is megjelent könyvéből, amelyet jó szívvel ajánlok az érdeklődőknek.
Megtudhatjuk belőle, hogy az épület Nagy-Britannia uralkodóinak koronázó temploma és számos királyi esemény színhelye. Itt koronázták angol királlyá Hódító Vilmost 1066-ban és azóta valamennyi uralkodót, legutóbb 1953. június 2-án II. Erzsébetet.
A zenekedvelők számára a templom az európai zenetörténet egyik fontos helyszíne is, hiszen a királyi esküvők, koronázások és temetések, s mellette a mindennapos egyházi élet minden korban megkívánták a legmagasabb szintű zenei "kiszolgálás" igényét. S ez nem csak e falak között működött így, hiszen az angol kórusiskola máig fogalom.

Talán nem ünneprontás esküvő kapcsán arról is szólni, hogy a  Westminster Abbey egyúttal nemzeti panteon is: a lassan évezreddé összeálló évszázadok során uralkodók, főnemesek, művészek, tudósok temetkezőhelye lett. Több, mint háromezren (!) nyugszanak itt. Az uralkodók között Hitvalló Edward, V. Henrik, VII. Henrik, Stuart Mária, I. Erzsébet, a szellemi nagyságok között pedig (betűrendben): Robert Blake, Robert Browning, Geoffrey Chaucer, Charles Darwin, Charles Dickens, Michael Farady, Rudyard Kipling, David Livingstone, Isaac Newton, Laurence Olivier, Alfred Tennyson, Dylan Thomas. Az alábbi link alatt e háromezer személyiség közül valamivel több, mint 400-at megtalálhatunk angol nyelvű rövid életrajzzal és sírjuk fényképével. Érdemes böngészgetni!
Händel síremléke
Mint nagy zenerajongónak, nekem a két legfontosabb sír Henry Purcell és Georg Friedrich Händel sírja. Hogy Purcell itt nyugszik, talán nem meglepetés. Händel síremléke viszont azt bizonyítja, hogy az általában oly tartózkodó angolok szívükben honfitársukká fogadták a szász zeneszerzőt. Az 1685-ben Halléban született Händel 1712-től élete végéig, 1759-ig élt Londonban. S bár itteni éveiben mint operaigazgató sokat szenvedett a közönség szeszélyei következtében, a londoniak kevés embert gyászoltak meg halálakor úgy, mint őt. Háromezer ember töltötte meg a Westminster-templomot, hogy jelen lehessen azon a gyászünnepségen, amelyet London püspöke celebrált a királyi zenekar, a Szent Pál-templom és a Westminster apátság énekkarának segédletével. Minden bizonnyal az a kis tévedés is a szeretet jele volt, hogy a ténylegesnél egy évvel korábban, 1784-ben emlékeztek meg ugyanitt Händel születésének századik évfordulójáról. Hatalmas arányú emlékünnepet rendeztek, mert, mint Richard Petzoldt zenetörténész írja, a közönség megérezte, mily monumentalitás, milyen távlatok rejlenek Händel kórusműveiben.
Ezt illusztrálja a jól ismert Halleluja is Messiás című oratóriumából, amelyet most a Westminster falai között készült felvételen hallgathatunk meg igazán autentikus előadásban (azért nem lenne nagy baj egyszer élőben is hallani ugyanitt...):

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 12. Gulyás Gizella

2011. április 25., hétfő

0 megjegyzés
Rózsavölgyi Szidónia és Bátorfi Emma után még volt egy kanizsai ifjú hölgy, aki kapcsolatba került Liszt Ferenccel.
Ő Gulyás Gizella, Gulyás Jenő törvényszéki bíró lánya. Pontosan még nem derült ki, de valamikor 1869/70 körül születhetett, egy internetes forrás szerint Kaposváron, egy másik szerint Budapesten. Apja is muzsikált, bár inkább csak családi körben. Ritka tehetségű lányát egy Kohn Henrik nevű helybeli magántanár tanította zongorázni, majd a kis Gizella 1882-85 között a bécsi zeneakadémián képezte magát tovább. Mestere Hans Schmitt, aki többek között Ferruccio Busoni és Arthur Schnabel tanára is volt.
Gizella alig kezdte meg bécsi tanulmányait, máris nyilvános hangversenyt adott Nagykanizsán 1882 novemberében az Arany Szarvas szállóban. Ekkor mindössze 12-13 éves lehetett, de már olyan művek szerepeltek műsorán, mint Liszt VIII. magyar rapszódiája és nagy Tannhäuser-parafrázisa.

A Zalai Közlöny így írt 1882. november 16-i számában:
Negyedik éve, hogy először volt alkalmunk az ekkor alig 9 éves Gulyás Gizella kisasszonyt a nyilvánosság előtt egy jótékony-célú hangversenyen hallani. Szép zongorajátéka már akkor meglepett, s a legszebb reményekre jogosított fel bennünket. [...] A program óriás oszlopait Liszt: Tannhäuser Paraphrase s ugyanannak VIII. Magyar Rhapsodiája képezte. Alig hisszük, hogy valaki ily fiatal korban, minőben Gulyás Gizella kisasszony van mindazon kellékekkel bírjon, melyek e darabok előadásánál megkívántatnak. Ily tanítványhoz Schmitt tanár úrnak csak gratulálhatunk.

A zeneakadémia befejezése után Gizella koncertező pályafutásba kezdett. 1885 márciusában budapesti bemutatkozó hangversenye alkalmából került kapcsolatba az idős Liszt Ferenccel, aki ekkoriban az egy évtizede megnyitott Zeneakadémia elnöke és tanára volt.
Legány Dezső írja Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886 című könyvében:
[1885. március 12.] Csütörtök délelőtt [Liszt] hajlandó otthonában hosszabb ideig hallgatni a pár nap múlva Budapesten bemutatkozó koncertet adó, de egyébként Bécsben tanuló 14 éves Gulyás Gizella számait. Jó zongoristának indul. Feltehetően műsoráról Beethoven 111. szonátáját, a Chopin és Saint-Saëns művet, és főleg Lisztnek Schumanntól átírt Frühlingsnachtját és majd a tanárával, Hans Schmitt-tel kétzongorás előadásra kitűzött „Magyar fantáziá”-t játssza el.
Budapesti bemutatkozó koncertjére ezek szerint Gizellával eljött Hans Schmitt professzor is. Egyébként Gizella ekkor nem 14, hanem 15 éves lehetett. Ez végül is mindegy, a lényegen nem változtat, mindenképpen nagyon-nagyon fiatal. Lehet, hogy nem csak ez egyszer járt Liszt lakásán, mert a Zala című hírlap ezt írta ekkoriban:
Hogy Gulyás k. a. mennyire bírja a  legfelsőbb zenészi körök elismerését és rokonszenvét, legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy a fiatal művésznő most, Budapesten tartózkodása alatt, majdnem mindennapos, szívesen látott vendége Liszt Ferencnek. (1885. 12. március 22. 3.oldal)
Persze elképzelhető, hogy ez a „mindennapos vendég” kifejezés a  kanizsai lap elfogult túlzása...
A helyi sajtó Gizella pesti koncertjéről is tudósított az országos lapok visszhangjai alapján:
Gulyás Gizella k. a. hangversenye e hó 16-án, hétfőn ment végbe, Budapesten a Hungária szálló dísztermében. A hangversenyen nagyszámú és igen distinguált közönség volt jelen, mely zajos tapsokkal és éljenzéssel adta minden szám után jelét elragadtatásának. A fővárosi újságok zenereferensei valamennyien valóságos enthusiasmussal írnak a kisasszonyról, ki zsenge fiatalsága dacára már tökéletesen bevégzett művészetű játékot produkál. Mindnyájan nagy jövőt, világra szóló hírnevet jósolnak neki. Őszintén örvendünk, hogy ez a nagy elismerés , a bámulat városunk szülöttét illeti és szívünkből gratulálunk a szülőknek, kik gyermekök kiképeztetéseért semmi áldozattól sem riadnak vissza. 
(Zala 1885. március 22. 3. oldal)
Alig több, mint tíz nap múlva, 1885. március 27-én Gulyás Gizella Nagykanizsán is fellépett pesti koncertjének műsorszámaival; ugyanazokkal a darabokkal, amelyeket nem sokkal korábban Lisztnek is eljátszott. Hozzánk professzora már nem kísérte el, így Liszt Magyar fantáziáját a helybeli Ollop Ernővel játszotta, aki egy ideig szintén a bécsi zeneakadémián tanult. Ismét a Zala című lapból idézünk (1885. március 29. 2. oldal):
A nagy terem majdnem egészen megtelt mondhatni áhitatos hallgatósággal, mely mindvégig elragadtatással hallgatta a művészi játékot és minden szám után frenetikus tapsokkal és lelkes éljenzéssel adott kifejezést elismerésének és bámulatának. A kisasszony egy gyönyörű, óriási virágcsokorral lépett be a terembe s mindjárt beléptekor zajos tapssal fogadták. Az első szám után felnyújtották a kisasszonynak a nagy-kanizsai polgári egylet díszes babér koszorúját, a második után a nagy-kanizsai zenekedvelő ifjúságét. – A hangverseny műsora a következő volt: 1. Beethoveen, C-moll Sonata (op. 111) I. része. 2. Bach-Tausig: Toccata és Fuga. 3. Brahms: Változatok egy Haendl-féle [sic] thema felett. 4. a) Chopin des-dur Nocturne b) Schmitt, Concert-Etude c) Saint-Saens, Caprice-Mazurka d) Schumann-Liszt, Frühlingsnacht. 5. Liszt, Magyar ábránd. Ebből az összeállításból is látható, hogy a hatás egyre fokozódó volt s kivált az utolsó szám után, melyet a hangversenyző kisasszony és Ollop Ernő úr adtak elő zongorán, valóságos szűnni nem akaró tapsviharban jutott kitörésre. A közönség csak nagynehezen tudott felemelkedni helyéről s bizonyára szeretett volna még tovább gyönyörködni a kisasszony művészetében. S midőn mégis el kellett válni, egy közös óhajjal tette ezt az egész közönség: a viszontlátásra!

Sikeres pályakezdése után Gulyás Gizella útja érdekesen folytatódott. Nyilván még Bécsben ismerkedett meg Jankó Pállal, aki – éppen Hans Schmidt professzor előadásainak hatására, akinek ő is tanítványa volt – egy újfajta, kromatikus billentyűsorú zongora-klaviatúrát konstruált. Ez a billentyűbeosztás egyéb előnyök mellett lehetővé tette, hogy kisméretű kéz is nagy fogásokat érhessen el. Gulyás Gizella megtanult játszani az újfajta zongorán, s Jankó társául szegődött találmánya népszerűsítésében.

Jankó Pál zongorája (Thuen felv., forrás: wikipedia)
A Vasárnapi Újság többek között ezt írta 1889. december 1-i számában:
Azonban Jankó Pál klaviaturájának sikerében egy derék magyar leánynak is része volt, kinél jobb szövetséges társat a föltaláló alig kívánhatott találmányához. Ez a szövetséges társ Gulyás Gizella kisasszony, zongoraművésznő, ki nálunk úgy, mint a külföldön már a régi zongorán is kitűnő tehetségnek bizonyult, a Jankó-zongorán pedig, melynek előnyeit felismervén, mindjárt használatba vette, művészetét tökéletesítette és Európa nagyobb városaiban tartott hangversenyein, a hol mindig a Jankó-zongorán játszott, a szakértőket és a hallgatóságot is meggyőzte. Így lett a magyar művésznő a specialis magyar találmány hatalmas terjesztője.
1887. november 22-én a kanizsai közönség is megismerhette Jankó zongoráját. Idézzünk a Zala 1887. november 27-i számából:
Gulyás Gizella hangversenye. A fiatal művésznőnek lapunk múlt számában előre jelzett hangversenye szép közönség előtt a legszebb sikerrel folyt le. A bájos megjelenésű művésznő nehéz programmjának minden pontját bevégzett művészettel produkálta, s a legnehezebb részleteket játszi könnyűséggel adta vissza. Valóban nem tudjuk, hogy a mély felfogást, az érzéssel teljes játékot, a tiszta intonatiót, vagy a bevégzett technikát emeljük e ki? Közönségünknek alkalma volt egyszersmind a Jankó-féle új rendszerű zongorával is megismerkedni, melyet a művésznő máris tökéllyel kezel. A hangverseny után a zeneértők közül többen nézték és próbálgatták az új szerkezetű zongorát, de játszani bizony csak akkor lehet rajta, ha azt megtanulják.
Ettől kezdve az 1890-es évek közepéig Gizella külföldi hangversenyeken terjesztette a Jankó-zongorát. A bécsi Steyskal ügynökség szervezésében csak 1891-ben több, mint száz koncertet adott a Monarchia területén, illetve német városokban. 1893-ban fellépett a berlini zeneakadémián is. A német szaksajtó róla személy szerint nagy elismeréssel írt, ugyanakkor a Jankó-klaviatúráról az első eufória után már visszafogottabban nyilatkozott. A kor leginkább mértékadó kritikusa, Eduard Hanslick is úgy vélekedett, hogy Gulyás Gizella tehetsége, amit ő már megismert a hagyományos zongorán, azt érdemli, hogy inkább ahhoz térjen vissza.
Az 1890-es évek közepétől Gizella neve eltűnt a zenei sajtóból. Egyik oka lehetett, hogy a Jankó-zongora végül is nem forradalmasította a zongoraművészetet. Hogy mi lett Jankó Pállal, azt majd megírom egy e sorozaton kívüli bejegyzésben, mert újabb információkra bukkantam vele kapcsolatban, s ezek megérdemelnek egy önálló írást.
Gizella visszavonulásának másik valószínű oka, hogy férjhez ment egy Kamillo Wessely nevű bécsi mérnökhöz. Eljegyzésükről a Zala is hírt adott 1895. augusztus 4-i számában: 
Eljegyzés. A Pesti Naplóban olvastuk, hogy dr. Vessely Kamill, császári és királyi szabadalmazott mérnök az osztrák kereskedelmi minisztériumban, eljegyezte Gulyás Gizella ismert zongora-művésznőt, néhai Gulyás Jenő, volt nagy-kanizsai törvényszéki bíró leányát. 
Az itt következő információk még nem teljesen alátámasztottak, de úgy tűnik, három gyermekük született. Közülük a legfiatalabb, Friedrich Wessely (1901-1970) tett szert nagyobb ismertségre teológusként. Ha tényleg az ő édesanyja volt a mi Gulyás Gizellánk, akkor Gizella 1926-ban hunyt el, körülbelül ötvenhat éves korában. Szerintem egészen bizonyos az egyezés, mert Friedrich Wessely szülei Gisela Gulyas és Kamillo Wessely voltak – elég kicsi az esélye, hogy ezekkel a nevekkel nem az általunk keresett Gizelláról van szó.

Összegzésként: bizonyos, hogy a Nagykanizsán nevelkedett Gulyás Gizella már egészen fiatalon nagy tehetségű zongoristává fejlődött, aki sokkal kiteljesedettebb pályát futhatott volna be, ha nem kötelezi el magát teljesen a Jankó-féle zongorának. Kérdés, ha Liszt megéri, mit szólt volna ehhez a technikai megoldáshoz, s hogy bátorította – vagy ellenkezőleg, óvta volna-e Gizellát, hogy erre az útra lépjen….


Befejezésül hallgassuk meg Gulyás Gizella repertoárjából a Frühlingsnacht (Tavaszi éj) című darabot, amely Liszt átirata Schumann dalára:



Felhasznált irodalom:
D. J.: Jankó Pál zongora-billentyűzete (klaviaturája) = Vasárnapi Újság 1889. 48. december 1. 787-788. p.
www.sophie-drinker-institut.de/cms/index.php?page=gulyas-gisela
http://en.wikipedia.org/wiki/Wessely
www.pfarre-podersdorf.at/legio_gr.htm

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 11.

2011. április 21., csütörtök

0 megjegyzés
A Liszt Ferenccel tanítványi kapcsolatba kerülhetett kanizsaiak között Rózsavölgyi Szidónia után a következő név Bátorfi Emma (Emília).
Az ő életéről is elég hézagosak az ismereteink, de azért valamivel többet tudunk róla, mint Szidóniáról. Emma 1860 körül születhetett, úgy tűnik, nem Kanizsán, talán Győrben, de Nagykanizsán nőtt fel. 
Apja, a polgári családból származó Bátorfi Lajos (1835 Kiskunfélegyháza 1896 Nagykanizsa) városunk életének egyik ismert személyisége. A hivatalnokból lett író, újságíró, lapszerkesztő, közéleti ember 1867 körül költözött családjával Kanizsára.
Bátorfi Lajos
1882-ig a Zalai Közlöny című, Kanizsán kiadott hírlap szerkesztője volt, de neve több más újsággal kapcsolatban is felmerül. Ő indította el például Kanizsa első és egyetlen női lapját, a Kandi Klári-t. Két évtizeden keresztül volt a kanizsai önkéntes tűzoltók alkapitánya, s más helyi egyesületek munkájában is részt vett: 1895-ben egyik alapítója volt a Kanizsa kulturális és zenei életében egészen 1944-ig meghatározó szerepet betöltő Irodalmi és Művészeti Körnek. Írt verset, drámát, helytörténeti munkát, élete utolsó évtizedében a város levéltárának rendezésével foglalkozott. Irodalmi tevékenységét Szinyei József is ismerteti Magyar írók élete és munkái című alapvető kézikönyvében. Nekrológjában egykori lapja mint a régi újságíró gárda tipikus alakjáról s a jót soha el nem rontó, jószívű öreg bohémről emlékezett meg róla (Zalai Közlöny, 1896. május 3., 4. oldal). Ma is látható szép síremlékét közadakozásból állították 1898-ban. Felirata: Az irodalom és a közügyek buzgó munkásának emlékére emelték tisztelői és gyászoló leánya.

Bátorfi Lajos síremléke a nagykanizsai temetőben

Egyetlen leánya, Emma így művelt és toleráns otthonban nőtt fel. Sajnos, egyik helyi újságból sem derül ki, hogy ki tanította zongorázni, de nagy valószínűséggel Bischitzky Miksa, aki ebben az időben a legjobb tanár volt zongorából és magánénekből Kanizsán.
Mindenesetre Emma 1878. augusztus 28-án önálló bemutatkozó koncertet adott a piarista gimnáziumban:

Zalai Közlöny 1878. szept. 1.

Ezzel a koncerttel Emma egyúttal el is búcsúzott Nagykanizsától. Felvették ugyanis a budapesti Zeneakadémiára, az 1878/79-es tanévben meg is kezdte tanulmányait. Ezt a helyi sajtón kívül igazolja a Zeneakadémia levéltárában őrzött bizonyítvány-másolat, amely a következő adatokat tartalmazza Emmáról:
...hivatalosan igazoltatik, hogy fölvétetett 1878 szept. hó(ban), akadémiai hallgató volt 1878/79 és 1879/80 tanévben, ugyanekkor vizsgáit letette, Végzett két évi tanfolyamot.
Ez idő alatt tantárgyai voltak: Összhangzattan: két évfolyam, tanára volt Ábrányi Kornél, ebben: jeles; zeneszerzés: egy évfolyam tanára volt Ábrányi Kornél, ebben: jeles; zenetörténelem: egy évfolyam, tanára volt Ábrányi Kornél, ebben: jeles; magas zong. kiműv. két évfolyam, tanára volt: Erkel Ferenc, ebben jeles, jegyzet: szorgalma és tehetsége jeles.
Kelt Budapesten, 1880. jun. 22-én
Itt ismét köszönetet mondok Somogyi Klárának, a Liszt Ferenc Kutatókönyvtár vezetőjének, aki segített e fontos adatok kibányászásában.
Ha tüzetesebben értelmezzük a fentieket, kiderül belőlük, hogy két egymást követő évben volt a Zeneakadémia növendéke, s vizsgáit sikeresen letette. Kiegészítő tantárgyként zenetörténetet, összhangzattant és zeneszerzést (!) tanult, valamennyit jeles eredménnyel, tanára Ábrányi Kornél volt. A zeneszerzés stúdium meglepetésként hathat, de tudjuk, hogy Liszt, mint elnök és tanár elvárása volt, hogy akadémiáján a zongoristák zeneszerzést is tanuljanak, hiszen saját tapasztalatából tudta e két ágazat egymásra hatásának fontosságát. Emma ebből is jelest kapott.
Főtárgyát, a zongorát Erkel Ferenc vezetésével végezte, mégpedig a magas kiművelési osztályban, azaz az akadémiai szinten haladóknak minősítettek között szintén jeles eredménnyel. Szorgalmának és tehetségének általános minősítésére is jelest kapott.
Mindezt kiegészíti még az 1880/81-es tanév hallgatóinak rekonstruált névsora (erről a névsorról a sorozat 10. részében írtam), amelyben ott van Bátorfi Emma, aki ezek szerint elvégezte a harmadik évfolyamot is. Összegezve tehát Emma három éven keresztül, 1878/79 és 1880/81 között volt a Zeneakadémia növendéke.
Ezeket az információkat a helyi sajtó is alátámasztotta több rövid híradással. Első tanéve végén, 1879. július 9-én így írt a Zala:
... örömmel tekintettük meg Bátorfi Emma kisasszonynak, ki ez elsőrendű intézet növendéke volt a múlt évben, bizonyítványát, hol minden tantárgyból jeles osztályzatot nyert. S így joggal nagy reményeket köthetünk a t. kisasszony jövőjébe.
Harmadik tanévének vége felé a Zala 1881. március 9-i számából a következőket tudhatták meg az akkori kanizsaiak:
A kitűnő zongorajátékáról városunkban előnyösen ismert kisasszony az országos zeneakadémia harmadéves növendéke, azon kevesek közé tartozik, kiket világhírű zongoraművészünk Liszt Ferencz az akademia növendékei közül, tanítványainak kiszemelt.
Mint már Rózsavölgyi Szidóniával kapcsolatban is írtam, az Erkel Ferenc által vezetett osztályokból Liszt maga válogatta ki saját növendékeit a legtehetségesebbek közül. Hogy Emmát is kiválasztotta, más forrásból nem ismerjük, csak innét, s egy későbbi, szintén helyi cikkből, amelyet majd idézni fogok. De úgy érzem, hitelt kell adnunk az információnak, mert ebben az időben Emma apja a Zalai Közlöny főszerkesztője volt, s a vele évtizedeken át konkuráló újság, a Zala nem valószínű, hogy ilyent magától kitalált volna. A kiválasztást alátámasztják Emma színjeles osztályzatai is. Ő azonban ennek a tanévnek a végén abbahagyta tanulmányait, éppen egy ilyen kecsegtető helyzetben. Oka csak az lehetett, amit szintén az előbb említett 1881-es cikk közölt:
Hymen: Írótársunk és barátunk Bátorfi Lajos úrnak, a „Zalai Közlöny” szerkesztőjének leánya, Bátorfi Emma kisasszony febr. 27-én váltott jegyet Filipovits József m. kir. postatiszttel Budapesten.
Így szalasztotta el Emma, hogy közvetlenül Lisztnél, minden idők legnagyobb zongoraművészénél és -tanáránál tanuljon s egyúttal nagyobb esélye legyen sikeres művészpályát befutni. De amit Rózsavölgyi Szidónia esetében feltételeztem, az Emmánál egészen bizonyos: Liszt többször is hallhatta őt játszani, kaphatott tőle már ekkoriban tanácsokat s tehetségesnek ítélte a lányt, hogy növendéke legyen. De úgy látszik, Emmának a magánélet volt a fontosabb: vőlegényével 1881. május 11-én meg is tartották esküvőjüket. A tanévet azért még valószínűleg befejezte. Férjével gyakran hazalátogattak Kanizsára. Két alkalomról a helyi sajtó is tudósított, s ezek a mondatok igazolják, hogy Filipovicsné Bátorfi Emma családja mellett valamennyire karbantartotta zongorista tudását. 1893-ban egy gyermekkori barátnője, Lőwy Róza kedvéért, aki Lorma Róza néven énekesnő lett, leutazott leánykora városába  s közreműködött a Kereskedelmi Kaszinóban megtartott hangversenyén. A Zala "Tollfuttában" című rovatában megjelent beszámolóból idézünk, az újság 1893. november 19-i számából:
Azt a tüzet, amivel Lorma Róza menyasszonyi lekiismeretességgel takarékoskodott, bőven kárpótolta ezután a tűzről pattant menyecskéknek legaranyosabbika: Filipovicsné Bátorfi Emma, aki bámulatos technikai bravourral bemutatott zongorajátékába igazán beleöntötte művészi lelke minden tüzét. Különösen az egyedül játszott roppant nehéz technikájú darabot [egy Raff-műről van szó] oly remekül színezte, hogyha Liszt hallotta volna tőle, megint csak homlokon csókolta volna érte, mint annak idején megcselekedte.
Édesapja 1896-os gyászjelentéséből tudjuk, hogy Emmának időközben négy leánya (!) született. Utolsó említése a helyi sajtóban 1902-ben történt, amikor lánya, Filipovics Toncsi (valószínűleg Antónia) férjhez ment a kaposvári Kun Kálmán Árpádhoz. A neveket azért adom meg, hátha elolvassa ezt a blogbejegyzést valaki a leszármazottaik közül, így kideríthetővé válna Emma későbbi sorsa.

E sok olvasnivaló után a zenehallgatáshoz egy Joachim Raff darabot választottam. Raff 1849 után néhány évig Liszt közvetlen munkatársa volt Weimarban. A kis mű címe: La fileuse (A fonó lány), s igazából egy etűd zongorára. Imént idézett kanizsai koncertjén Emma is ettől a szerzőtől játszott, de nem tudjuk pontosan, hogy mit. Hátha éppen ezt!


Felhasznált irodalom:
Kanizsai enciklopédia. Nagykanizsa, 1999
Gulyásné Somogyi Klára: Ábrányi Kornél a Zeneakadémián. = Fejezetek a Zeneakadémia történetéből. Bp.1992

Örömzene: tenorista varázsfuvolával

2011. április 17., vasárnap

2 megjegyzés
Már régóta ígérem, hogy megírom Plácido Domingo és az Operalia énekverseny győzteseinek 2009-es pécsi gálaestjét, illetve azt, hogy én hogyan éltem meg azt a szép (és kánikulai) napot. De valahogy még nem volt rá időm... Mostanában egyrészt Liszt Ferenc nyomait keresem Nagykanizsa zenei életében, másrészt pedig a közelmúltban új blogot indítottam Gábor Miklós színművészről.

De hogy valamit már teljesítsek vállalásomból, az "Örömzene" rovatban szeretnék bemutatni egy fiatal tenort, aki azon a bizonyos, Pécsen és Budapesten megrendezett énekversenyen a férfiak közül az első díjat nyerte s aki ott volt a pécsi gálaesten is.
Neve Alekszej Kudria (angol nyelvterületen Alexey Kudrya-nak írják): gyönyörű hangú lírai tenor és nagyon helyes fiatalember. Életrajzát érdemes az Operaház honlapjáról elolvasni. Megtudhatjuk, hogy Domingo Operaliája előtt már vett részt fontos versenyeken, nem is akármilyen eredménnyel.
Az Operalia döntőjében az Anyegin Lenszkij-áriájával aratott diadalt, a pécsi gálaesten önállóan minden lírai tenorok próbakövét, Nemorino románcát énekelte Donizetti: Szerelmi bájital című operájából. Ezeket sajnos nem tudom megmutatni, nincs belőlük felvétel kedvenc videomegosztó portálomon.

Megmutatom viszont az egyik kedvencemet, egy koncerten elénekelt Tamino-áriát a Varázsfuvolából. Kudria szenzációsan kamatoztatja eredeti zenei végzettségét, s mindezt kifejezetten bájos humorral csinálja. A közönség veszi is a lapot :)

A részletben Tamino már Sarastro birodalmában bolyong, Paminát s egyúttal frissen szerzett barátját és famulusát, Papagenót keresve. Ebből a célból szólaltatja meg bűvös hangszerét, amire a távolból Papageno sípja felel.

Nézzük meg együtt ezt a bűbájos felvételt!

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 10.

2011. április 14., csütörtök

0 megjegyzés
A sorozat 8. részével végére értem egy nagyobb egységnek, amely egykori Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai koncertjeiről számolt be. "Bónusz"-ként elmeséltem Reményi Ede látogatását és hangversenyét, aki ugyan hegedűművész lévén nem volt tanítványa Lisztnek, de szoros baráti és zenei köréhez tartozott.
Nem ebben a sorozatban, de írtam Hubay Jenőről is, aki egészen fiatal hegedűsként egy időben gyakran muzsikált együtt Liszttel, így 1927-es kanizsai látogatása és koncertje, bár lazán, e témához is tartozik.

Ma egy új, izgalmas egységhez jutottunk el: olyan kanizsai zongoristákhoz, akik kapcsolatban álltak Liszttel, s ilyen módon a Mester hatása áttételesen Kanizsa zenei életében is érvényesülhetett.

Hevesi Sándor ifjúkori arcképe
Az első nevünk Rózsavölgyi Szidónia. Azt, hogy Liszt-növendék volt, László Anna említi a kanizsai születésű Hevesi Sándorról szóló monográfiájában. A könyvben azt olvashatjuk, hogy a gimnazista korában zongoraművésznek készülő fiút Rózsavölgyi Szidónia, egykori Liszt-növendék művész-tanár készítette fel a zeneakadémiai felvételi vizsgára. Sajnos, László Anna ezt az adatát, mármint hogy Szidónia Liszt-növendék volt, semmilyen forrással nem támasztotta alá. Elképzelhető, hogy Hevesi Sándor családtagjainak emlékezéseiből merítette.

A Rózavölgyi Szidóniáról eddig előkerült információk meglehetősen hézagosak. Rosenstock Szidónia néven az 1850-es évek második felében születhetett valószínűleg nem Kanizsán. A korabeli helyi sajtó kanizsai születésűnek mondja, ám a helyi izraelita hitközség anyakönyvében ebben az időszakban nem szerepel. Mindenesetre városunkban nevelkedett és itt kezdett el zongorázni. 
Neve, amelyet valamikor 1869/70-ben magyarosított, először 1867-ben bukkant fel a kanizsai sajtóban, amikor az akkoriban városunkban élő, jó nevű Pyllemann Ferenc zongoratanár (később bécsi zenekritikus és zeneműkiadó) tanítványai között fellépett egy növendékhangversenyen:
Különös tetszésben részesült Pylleman tanítványa Rosenstock Szidi k. a. gyönyörű s korához képest meglepő játéka. (Zala-Somogyi Közlöny 1867. január 20., 2. oldal)
Az elkövetkező három-négy évben több hasonló mondat tűnik fel Kanizsa akkori hírlapjában, a Zala-Somogyi, később Zalai Közlönyben. Pyllemann Bécsbe költözése után egy másik kiváló helybeli magántanár, Bischitzky Miksa tanította Szidóniát. 1876-ban egy hangversenyen már Liszt-Gounod: Faust-keringőjét játszotta, ami mutatja haladását:
Ha már többször volt alkalmunk e kisasszony jeles játékát csodálni, ez alkalommal önmagát múlta felül, s e nem könnyű zenedarabot oly kifejezett technikával, oly művészi felfogással játszta, hogy a riadó tapsokat, melyekkel őt a közönség többszörösen kihívta, teljesen megérdemelte. (Zala 1876. április 26., 3. oldal)
Kanizsa másik hírlapja, a Zalai Közlöny másnap így méltatta Szidóniát:
Rózsavölgyi Sidonia k. a. kitűnőleg szépen játszott. Ujjai alatt a zongora egész zenekarrá alakult, szabatos játéka zajos tapsokat aratott. 
Az újság egy másik, 1875 szeptemberi hangversenytudósításában le is szögezik, hogy a tehetséges kisasszonynak zeneakadémián volna a helye.

A budapesti Zeneakadémia éppen ez év novemberében nyitotta meg kapuit Liszt Ferenc elnökletével és Erkel Ferenc igazgatásával. Az intézményben sajnos csak az 1882/83-as tanév végén adták ki az első évkönyvet, az első hét tanévről csak szórványosan fennmaradt iratanyag vall. Ennek alapján Gulyásné Somogyi Klára készített egy összegzést e tanévek évkönyveinek pótlására. Ebben az 1881/82-es zongorista növendékek között Rózsavölgyi Szidónia neve is olvasható. A Zeneakadémia levéltárának közlése szerint az 1882/83-as tanév iratanyagában Szidónia neve mellett a régi növendék megjelölés szerepel, amit igazol, hogy ott a neve az 1881/82-es névsorban. Ugyanakkor ellentmondás, hogy az ez év végén kiadott évkönyvből hiányzik az említése.
Mindezt összevetve a helyi sajtóból kirajzolódó képpel, miszerint Rózsavölgyi Szidónia 1877 és 1880 között egyáltalán nem lépett fel Kanizsán, pedig ezt előtte évente többször is megtette, s a Zala egy 1880 decemberi kanizsai szereplése alkalmából soká nélkülözött szeretett művésznőnknek titulálta, arra gondolok, hogy Szidónia már korábban, 1878/79 körül megkezdhette zeneakadémiai tanulmányait, csak az intézmény hiányosan fennmaradt iratanyagából ez nem derül ki.
Mint ahogy nem derül ki a helyi sajtóból sem egyértelműen. Kanizsának ekkoriban két hírlapja is volt, de egyik sem gondolt az utókorra, s csak ilyen szórványosan elejtett morzsákból lehet valamiféle halovány és hiányos képet összerakosgatni.
E hiányosságok ellenére az azért teljesen bizonyos, hogy Szidónia a Zeneakadémia növendéke volt abban az időszakban, amikor az intézménynek Liszt volt az elnöke és egyik zongoratanára.

Kérdés viszont, hogy valóban Liszt-növendék volt-e. Az, hogy kit lehet egyáltalán Liszt tanítványának tartani, eléggé képlékeny dolog. Természetesen sok az egyértelmű név csak Budapesten is, akik a Zeneakadémián a Liszt által vezetett "magasabb kiművelési osztályba" jártak. A skála másik végét az a megtörtént eset jelképezi, amikor valahol külföldön egyszer egy hölgy Liszt-növendékeként reklámozta koncertjét, holott még csak nem is ismerte személyesen. Koncert előtt Liszt meglátogatta a láttára halálra rémült hölgyet, eljátszatta vele hangversenyének műsorát, adott neki néhány tanácsot, majd ezzel búcsúzott: Most már jogosan mondhatja, hogy az én növendékem.
Szidónia neve nem szerepel a kifejezetten Liszt osztályába járók között. Azonban az előfordulhatott, s valószínűleg elő is fordult, hogy Liszt, aki Budapesten töltött hónapjaiban rendkívül intenzíven foglalkozott zeneakadémiai munkájával (az intézményben is lakott!), többször hallotta Szidóniát s bizonyosan értékelte, elemezte játékát: saját személyes növendékeit a kezdők közül ugyanis mindig maga választotta ki.

Rózsavölgyi Szidónia a Zeneakadémia után Kanizsán egyetlen egyszer lépett fel: 1887. április 17-én, a Polgári Iskola által rendezett esten. Liszt-művet játszott, a XII. magyar rapszódiát.
A Zala című újság április 24-i számában a következő sorokat olvashatták az akkori kanizsaiak:
Azután Rózsavölgyi Szidónia k. a. játszotta Liszt XII. Rhapsodiáját, a geniális mester e nehéz művét ritka zenei felfogással és mesteri technikával interpretálva. A közönség természetesen nem fukarkodott tapsaival és kihívásaival; kár, hogy a kisasszony művészi játékában oly ritkán gyönyörködhetik közönségünk.
Sajnos, ez volt minden, amit ez az újság akkor Szidóniáról írt, a Zalai Közlöny pedig meg sem emlékezett az eseményről.
Hoffmann Mór
A dolog érdekessége, hogy az est egyik szervezője a Polgári Iskola tanára, Hoffmann Mór volt, Hevesi Sándor édesapja. Fia ebben az időben még eredeti nevén, Hoffmann Sándorként a kanizsai piarista gimnázium hatodik osztályába járt. Nyolc éves korától tanult zongorázni, zongoraművésznek készült. Szidónia 1887-ben már a tanára lehetett, s így kerülhetett sor oly hosszú idő után kanizsai szereplésére éppen a Polgári Iskola rendezvényén. De lehet, hogy fordítva történt és kanizsai látogatásának lett az eredménye, hogy Hevesi Sándor a tanítványa lett. Valószínűleg a tanítványnak kellett alkalmanként felutaznia Pestre leckéket venni, mert nincs nyoma, hogy Rózsavölgyi Szidónia ezekben az években Nagykanizsán élt volna. A tanítás egyébként teljes sikerrel végződött: 1890-ben, érettségije után a budapesti Zeneakadémián megállapították  az ifjú Hoffmann abszolút hallását és zongorajátéka, tudása alapján fel is vették. Hevesi azonban anyagi okokból mégsem kezdte meg az akadémiát, s egy vargabetűvel a színház irányába fordult. Pályája során nagy hasznát vette zenei képzettségének, különösen mint a Népszínház-Vígopera, majd az Operaház főrendezője.

Szidónia életének alakulása egyelőre a teljes homályba vész. Csak néhány Kanizsán kívüli szerepléséről tudunk: 1881 nyarán a Budai Dalárda zongorakísérőjeként a kórussal Fiuméban járt, 1883 februárjában pedig közreműködött egy hangversenyen a Ferencvárosi Társaskörben. Harmincas évei közepétől eddig semmilyen adatot nem ismerünk róla, a kanizsai sajtó sem említette többet.  Talán férjhez ment és visszavonult a zenei pályáról, vagy fiatalon meghalt. A kutatást  egyébként is nehezíti, hogy abban az időben élt Kanizsán egy hasonló életkorú névrokona, Rózsavölgyi Antal tanító lánya, akinek a neve szintén felbukkan kanizsai koncerteken, társas rendezvényeken. Szerencsére 1872 körül mindketten tagjai voltak a Kanizsai Dalárda leánykarának, innét tudjuk, hogy két személyről van szó, akik közül a tanító leánya már akkor a Rózsavölgyi nevet viselte, amikor a mi Szidóniánkat még Rosenstocknak hívták.

Végül itt az ideje egy kis muzsikának, amivel egyúttal meg szeretném köszönni Somogyi Klára, a Liszt Ferenc  Kutatókönyvtár vezetője segítségét is. Hallgassuk meg Liszt-Gounod: Faust-keringőjét. 1876. április 23-án ezt játszotta a még zeneakadémiai tanulmányai előtt álló Rózsavölgyi Szidónia a nagykanizsai Arany Szarvas szálloda dísztermében. A felvételen látható fiatal művésznőnél nem volt idősebb, sőt, de az biztos, hogy nem ilyen lenge öltözékben ült le a zongorához...




Felhasznált irodalom:
László Anna: Hevesi Sándor. Bp., 1960
Gulyásné Somogyi Klára: Ábrányi Kornél a Zeneakadémián. = Fejezetek a Zeneakadémia történetéből. Bp.1992






Örömzene: Miller Lajos

2011. április 11., hétfő

0 megjegyzés
Hát akkor, most újra lazítsunk egy kicsit! Bár ez a lazítás nem jelenti azt, hogy engednénk a minőségből :)
Szeretném megmutatni régi nagy kedvencemet, Miller Lajos operaénekest.

Egészen ifjú könyvtáros koromban, valamikor 1975-ben láttam és hallottam először élőben az Operaházban Mozart Don Giovannijának címszerepében. Illetve, hogy pontos legyek, akkoriban még helytelenül Don Juan címen játszották Magyarországon Mozart remekművét. Nem sokkal korábban volt annak a felújításnak a premierje. Az első szereposztásban Melis György, a másodikban a számomra akkor még éppen csak névről ismert Miller volt a címszereplő. Emlékszem, még bosszús is voltam, hogy miért nem Melist sikerült kifognom... És az történt, hogy azon az előadáson "beleszerettem" Miller Lajos gyönyörű, egészen egyéni színű baritonjába. Színészként is nagyon jó volt és egész megjelenésében teljes illúziót keltett (azért úgy egy évtized múlva Melist is láttam élőben ebben a szerepben).
Luna grófként (forrás:millerlajos.hu)
Attól kezdve nyomon követtem Miller pályáját. Amikor 1977/79 között zenei könyvtáros tanfolyamra jártam Budapestre havonta három-négy napot, minden este színházban és operában voltam. Nos, ebben az időben többször volt alkalmam látni-hallani őt, méghozzá nagyon jó szerepeiben. Luna grófként a Trubadúrban, Carlosként A végzet hatalmában, a Macbeth címszerepében és Puccini: Köpeny című egyfelvonásosában. Emlékszem, a Trubadúrban azt gondoltam róla, ha én lennék Leonóra, bizony őt választanám, nem a tenort!
Sajnos, a tanfolyam befejezése után ínséges idők következtek számomra a színház és az opera terén. Így már csak olvashattam Miller következő nagy szerepeiről: Verdi Ernanijának Carlosáról és az André Chenier (Giordano) Gerard-járól. Ami kárpótolhatott, az viszont az volt, hogy ebben az időszakban a Hungaroton rengeteg nagyon jó teljes operafelvételt adott ki, s ezekben nagyrészt Miller énekelte a vezető bariton szerepeket. Így hallgathattam meg legalább lemezen az Ernaniban, az Attilában (Verdi) és még több más, nem az alaprepertoárhoz tartozó műben, de azok is nagyszerűek voltak. Szerencsére több televíziós opera-, sőt operett-felvétel is készült vele akkoriban.
Ez az időszak volt pályája felfutásának korszaka, 1980-ban a Kossuth-díjat is megkapta.


És akkor jött számomra még egy lehetőség, amikor megnézhettem élőben egy egészen nagy szerepben, Verdi: Simon Boccanegra című operájában. A felejthető tenort leszámítva nagyszerű előadás volt, bármelyik nagy nemzetközi színpadon megállta volna a helyét. Miller-Boccanegra mellett Tokody Ilona énekelte Amelia Grimaldit és Kováts Kolos Fiescót. Hatalmas sikere volt mindhármuknak, a közönség alig akart hazamenni. Nem sokkal utána megjelent az opera teljes felvétele akkor még bakelit lemezen szintén Millerrel a címszerepben. Először is védelmi okból átmásoltam magnókazettára és arról hallgattam, de nagyon sokat. Akkor szerettem bele magába az operába is, s az Otello mellett azóta is a Boccanegra a kedvenc Verdi-operám.

Miller Lajos ekkoriban kezdett énekelni külföldön. Nemzetközi karrierjének nagyon örültem, büszke voltam arra, hogy fellépett a Scalában és a Metropolitanben, hogy csak a két legnagyobb operaházat említsem. Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy Budapesten nem lehetett látni. Ugyan jó ideje újra itthon van, de számomra a Simon Boccanegra volt az utolsó, amiben élőben hallottam.

Sok-sok lemeze közül az operákon kívül nagyon szeretem még a Zrínyi szózatát, Kodály Zoltán monumentális kórusművét, amelynek nagy szólóját ő énekli.

Gyönyörű színű baritonját most az egyik legjobb szerepében hallgassuk meg. Ő Carlos spanyol király, azaz V. Károly Verdi: Ernani című operájának részletében. A libretto szerint ezekben a percekben választják német-római császárrá. Áriájában ifjúságától búcsúzik, mert tudja, hogy egyéni érzelmeit, akaratát el kell felejtenie; felelősségteljes uralkodóvá kell válnia, hogy évszázadokra nyomot hagyjon a történelemben:



Liszt Ferenc és Nagykanizsa 9.

2011. április 10., vasárnap

0 megjegyzés
Sorozatomban a második résztől a nyolcadikig Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai koncertjeiről számoltam be. 1862 és 1923 között nyolc ilyen koncertre került sor: Siposs Antal (1862), Vera Timanova (1876, 1878), Sophie Menter (1877), Joseffy Rafael (1879), Gosztonyi Béla és Rausch Károly (1881), Emil Sauer (1902), végül Thomán István (1923) hangversenyeire.
Most egy kicsit visszamegyünk az időben és még egy koncertről szeretnék írni, bár ez a cikk csak lazán kapcsolódik a sorozathoz. Ennek főszereplője – hegedűművész lévén – nem lehetett Liszt növendéke, ám bizonyos értelemben mégiscsak az volt, de leginkább jó barátja. Ő Reményi Ede (1828-1898), aki idős korában, 1891-ben járt Kanizsán és állandó zongorakísérője, Bodó Alajos társaságában adott hangversenyt a Polgári Egylet nagytermében március 14-én.
A koncert sajtóvisszhangjából kiderül, hogy Reményi Edét már hallotta a kanizsai közönség. Erre minden bizonnyal 1862 júliusa előtt kerülhetett sor, ugyanis ez év július 1-jén jelent meg az első – akkor még csak részben  – nagykanizsai hírlap, s ha e dátum után lett volna a koncert, az újság bizonyára megemlékezett volna egy ilyen nagyságrendű zenei eseményről.

1891-es kanizsai koncertjének dátuma, március 15-nek előestéje akár szimbolikusnak is tekinthető. Reményi húsz évesen részt vett a szabadságharcban, Görgey tábori hegedűse volt. A bukás után emigrációba kényszerült. Hatalmas nemzetközi karriert futott be, de amint lehetett, hazatért Magyarországra, s 1860 után zenéjével próbálta ébren tartani 1848 szellemét: a tilalom ellenére gyakran játszotta például a Rákóczi indulót. 1867 előtt a bécsi titkosrendőrség állandó ellenőrzés alatt tartotta, egy időre el is tiltották a fővárosi hangversenyezéstől. 1876-ban újra külföldre ment s végleg az Egyesült Államokban telepedett le. Egy világkörüli út után még egyszer hazajött 1891-ben, ekkor került sor kanizsai hangversenyére.

Reményi Ede emigrációja idején, 1853-ban került kapcsolatba Liszt Ferenccel. Ekkoriban a fiatal és még ismeretlen Johannes Brahms volt a zongorakísérője, vele ment Weimarba Liszt meglátogatására, ezzel kezdődött barátságuk. Kezdetben Liszt inkább mentora volt a nálánál tizenhét évvel fiatalabb hegedűművésznek, ezért neveztem kissé tágabb értelemben őt is tanítványának. Reményi itthon töltött másfél évtizedében gyakran találkoztak, Liszt volt Reményi esküvői tanúja, egy szép darabot is írt az alkalomra. Liszt szintén barátja vonója alá szánta 1867-ben a Koronázási mise Benedictus tételének szólóját, amelyet előző blogbejegyzésemben hangzó formában is mellékeltem, de sajnos a merev udvari etikett miatt mégsem ő szólaltathatta meg első felhangzásakor, Ferenc József és Erzsébet megkoronázásán.
Visszatérve a kanizsai koncert dátumához, külön fejezetet érdemelne Reményi Ede szerepe Petőfi Sándor emlékének őrzésében és megörökítésében. 1860-ban (!) ő kezdeményezte az ország első Petőfi emléktábláját Kiskunfélegyházán, majd szintén az ő javaslatára állították fel Budapesten, a Duna parton a költő egészalakos szobrát. E szobor megvalósításához nemcsak személyes agitációval és szervezőmunkával, hanem több koncertje bevételével is hozzájárult, gyakorlatilag nagyrészt ő "hegedülte össze" a szobrot. Ez ügyben, s mivel szenvedélyes műgyűjtő is volt, pénzügyi visszaéléssel vádolták meg. Ettől annyira elkeseredett, hogy végleg elhagyta Magyarországot, csak a már említett egyetlen alkalommal, 1891-ben látogatott haza. A Petőfi szobrot is távollétében avatták fel 1882-ben.
Forrás: szoborlap.hu
Néhány forrás úgy tudja, hogy személyesen is ismerte Petőfit s lelkét rokonnak érezte vele. Én sem akarok ágyban, párnák között meghalni, a hangversenydobogón hulljon ki kezemből a vonó – ezt állítólag többször mondogatta környezetének. S így is történt 1898. május 15-én San Franciscóban.

1891-ben mindenekelőtt szülővárosába, Egerbe és gyermekévei helyszínére, Miskolcra látogatott el, de szerte az országban több, mint harminc hangversenyt is adott.
Városunkba a Zala című (Nagykanizsán szerkesztett és kiadott) újság akkori felelős szerkesztője, Csorba Palotai Ákos révén került, aki ismeretségben állt a hegedűművésszel, s akit Reményi Antal ügyvéd már néhány hónappal korábban értesített fivére magyarországi terveiről.
Lapunk szerkesztője, a nagy művész barátja levelet intézett Reményi Edéhez, felkérve őt, hogy hazája meglátogatása alkalmából ejtse útjába Nagy-Kanizsát is s nem valószínűtlen, hogy a hegedű nagymesterének bűbájos zenéjében fog gyönyörködni a nagy-kanizsai műértő közönség – ez a hír jelent meg az újság 1890. december 7-i számában. S hogy a dolognak volt alapja, bizonyítja, hogy 1891. március 14-én tényleg létrejött a hangverseny.

Mivel a Zala című lapnak oroszlánrésze volt megszervezésében, már február elejétől több előzetest közöltek az újságban, illetve átvettek két hosszú életrajzi cikket az országos sajtóból.

A Zalai Közlöny előzetese a pontos műsorral, 1891. február 21. 3. oldal néhány sajtóhibával:


A koncert előtt három héttel már hatalmas volt az érdeklődés a jegyek iránt. Tekintettel Reményi nimbuszára, Csorba Palotai Ákos kérésének helyt adva a Polgári Egylet vezetősége székházuk nagytermét ingyen bocsátotta rendelkezésre.
Reményi Ede zongorakísérőjével, Bodó Alajossal vonaton érkezett Pécsről s másnap szintén vonattal Szombathelyre távoztak. A két művészt a kanizsai piaristák szállásolták el és látták vendégül.

S hogy milyen volt maga a hangverseny? Ellentmondásos a helyi visszhang. A Zala, mint szervező hatalmas dicshimnuszokat zengett, riválisa, a Zalai Közlöny fanyalgott.
Nézzük a részleteket.

Zala, 1891. március 22. 3-4. oldal:
Este 8 óra után a polgári egylet nagyterme teljesen megtelt a vendégekkel. Nem volt egyetlen ülőhely mely üresen maradt volna. A város és vidék intelligentiája, értelmi és pénzaristokratiája, zeneértők és laikusok siettek Reményit meghallgatni; a nők közül talán egyetlen egy sem maradt ez alkalommal otthon. A megállapított program első tételének eljátszása után Csorba Ákos pár szó kíséretében a „Nagykanizsai nők” koszorúját nyújtotta át. A koszorú, melyet a két nőegylet [a keresztény és az izraelita] lelkes vezéreinek kezdeményezése hozott létre, a Janda Károly műkertész kezéből került ki. Gyönyörű babérkoszorú volt ez, gazdagon díszítve ibolyával (Reményi e kedvenc virágával) fehér kameliákkal és hyacintokkal. A koszorú alján R. E. betűk díszlettek. A négy méter hosszú, aranyrojtban végződő rózsaszín moir antique selyem szalagon aranybetűkkel állott: „Reményi Edének – A nagy-kanizsai nők.” A programm minden pontját frenetikus tapsviharral fogadta a közönség s úgy Reményinek, mint Bodónak elismerésével hódolt. Különösen kitört a tetszés midőn Bodó Lisztnek XV. magyar Rapszódiáját játszta s midőn Reményi a népdalokat muzsikálta. A közönség szűnni nem akaró óhajának engedve, eljátszotta még Reményi a „Repülj fecskémet” is; ezt az ő forsdarabját, melyet a nagy mostani körútja alkalmával 18 hangversenye közül, csak háromban játssza, N.-Kanizsa volt a negyedik város, mely a „Repülj fecskémet” hallotta.
A közönség hálás volt a művészek iránt, mert oly példás csend és figyelemmel hallgatta őket, minőt csak egy oly műértő közönségtől lehet várni, mint a nagy-kanizsai, ezt Reményi mondá.

S egy jellegzetesen női reagálás ugyanebből a lapszámból, Obláth Kátscher Jenny aláírással:
Hogyan játszik Reményi? Nem oly könnyű erre felelni, mert tulajdonképpen nem úgy játszik, a mint ezt különben látni és hallani szoktuk. Úgy bánik hegedűjével, mint egy szerelmes ifjú kedvesével. Szerelmeskedés, cirógatás ez és gyengéden kérve hízelgi a mennyei hangokat. Az ő pianoja! Oh, ez a hasonlíthatlan piano oly gyengéd, oly lágy, mint egy epedő szerelmi sóhaj kilehelése és mégis messze és tisztán hallható! A forte-nél pedig az ember azt hiszi, hogy egy egész zenekart hall és csodálkozunk, hogy a művész hogyan képes egyetlen kicsi hegedűből a hangok ily teljét elővarázsolni. A mellett épen nem vehetni észre a legcsekélyebb erőfeszítést sem.

Most nézzük a másik oldalt, a rivális Zalai Közlönyt, amely többek között ezeket írta 1891. március 21. számának 2. oldalán:
Aki csodákat jött hallani, az Reményi játéka által nem csekély meglepetésben részesült, mert ünnepelt hazánkfia fenséges szépen játszik ugyan, de még [?] nem érte el a művészet elérhető netovábbját, sőt ha a múlt iránti kegyeletet nem vélnők sérteni, azt mondanánk, hogy ettől ma távolabb áll, mint valaha. „Habanera” „Carmen” dalműből és a „magyar nemzeti népdalok” keltettek csak nagyobb hatást és lelkesedést, de extazisba hozni a közönséget, erre még a „repülj fecském” sem volt elegendő.

Savanyú volt a szőlő, mert a hangverseny a konkurens lap szerkesztője révén jött létre, vagy Reményi már nem volt olyan formában, mint fiatalabb éveiben? Ez ma már nehezen megítélhető, lehet, hogy mindkét dologban van igazság. Mint ahogy az is tény, hogy a politikai helyzet megváltozásával 1891-ben már kevesebb szükség volt arra a tüzes ellenállásra, amely Reményi zenéjét és magatartását az 1860-as évek elején jellemezte. Emiatt országszerte hűvösebben is fogadták, mint első hazatérése idején.
A Zalai Közlöny ugyanakkor melegen dicsérte Bodó Alajost, aki önálló darabokkal is pódiumra lépett. Itt visszakanyarodunk témánkhoz, Liszt Ferenchez, mert Bodó eljátszotta a Rákóczi induló dallamát feldolgozó 15. rapszódiát s néhány más szerző kisebb darabjai mellett valószínűleg felhangzott Liszttől a Rigoletto-parafrázis is, legalábbis az előzetes műsor szerint.
Olvassuk tovább együtt a Zalai Közlöny cikkét:
Bodó Alajos, a közreműködő fiatal zongoraművész fellépése iránt a közönség a legcsekélyebb érdeklődést sem tanusította, de alig hogy a zongorához ült, olvadni kezdett a közöny és a hangverseny folyamában mindinkább fokozódott a hallgatóság érdeklő figyelme, sőt a fiatal művész keresetlen, könnyed játékaival végre meghódította magának a közönséget. Liszt XV. magyar rapszódiájával oly rendkívüli tetszést aratott, hogy ezt a legvilághírűbb művész is megirigyelhette volna tőle. De nem csak mint hangversenyző, hanem zongorakísérő is a legnagyobb elismerés illeti Bodót, ki nem kis mértékben járult a „Reményi” hangverseny erkölcsi sikeréhez.

Érdekes módon a sajtó nem használta ki a hangverseny dátumában rejlő lehetőségeket. Igaz, Reményit a magyarok hírét a nagyvilágba elvivő és mindenhol magyarnak megmaradó művészként köszöntötte, azonban személyes elkötelezettségének konkrétumait nem említette.

Befejezésül hallgassuk meg Reményi Ede híres virtuóz darabját, a Repülj fecskémet. De zongorakísérettel próbáljuk meg elképzelni, ahogy Kanizsán játszotta, kedvenc videomegosztó portálomon viszont csak cigányzenekaros felvételét találtam:

Felhasznált irodalom:
Lestyán Sándor: Repülj fecském. Reményi Ede regényes élete. Bp. Renaissance, 1942
Reményi Ferenc: Reményi Ede életrajza. = Miskolci Szemle 1928. okt.-dec.
Szekeres István: 95 éves a pesti Petőfi-szobor. = Budapest 1977. 10.

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 8.

2011. április 7., csütörtök

0 megjegyzés
Liszt Ferenc tanítványai közül utolsóként Thomán István járt városunkban. Éppen az ő hangversenyéről nagyon kevés helyi információ áll rendelkezésre. Ez annál inkább is sajnálatos, mert Thomán volt Liszt pedagógiájának  egyik legméltóbb örököse és ebben a vonatkozásban közvetett módon Nagykanizsa zenei életére is hatást gyakorolt egy kiváló tanítványán keresztül. Erről később még írni fogok ebben a sorozatban.

Thomán István koncertjére több, mint két évtizeddel Emil Sauer fellépte után, 1923. október 6-án került sor. Ekkorra Kanizsának a korábbi kettő helyett már csak egy hírlapja maradt, az 1862-ben alapított Zalai Közlöny. A Zala, amelyet 1873-ban Fischel Fülöp (Fejtő Ferenc nagyapja) hívott életre, 1922-ben megszűnt. A nevekből nem derül ki, de mindkét hírlap Nagykanizsán szerkesztett és kiadott újság volt. Sajnos, a Zalai Közlöny, amely remek forrásul szolgál a város zenei életének kutatásához s voltak időszakai, amikor egészen kiváló zenekritikákat közölt, a Thomán-hangversenyt csak mint protokoll-eseményt kezelte. Bár a kanizsai Thúry György Múzeum plakátokat is őriz a város zenei életéből, a Thomán-koncertről ez sem maradt fenn.

Városunk a hangverseny idején nagyon nehéz korszakának elejét élte, hiszen Trianonnal hatalmas gazdasági veszteségek (is) érték hátországa nagy részének elcsatolásával. Október 6-án ezt is siratta az ország és Kanizsa az aradi vértanúkkal együtt, amint az aznapi helyi újság vezércikkéből is kiolvasható.
Az estet, amelyet egyúttal hazafias megemlékezésnek is szántak, a Polgári Egylet nagytermében rendezték meg.
Az 1836-ban alapított egyesület fennállásának ötvenedik évében építette fel belvárosi palotáját, amelynek karzatos, velencei csilláros-tükrös nagytermében zajlottak a város nagyrendezvényei, báljai, hangversenyei, sőt, egy időben színházi előadásai is.

Sugár út 3. Polgári Egylet

Thomán István (1862-1940) Liszt Ferenc utolsó tanítványai közé tartozott. 1881-ben lett a pesti Zeneakadémia növendéke, 1883 januárjában került Liszt keze alá. Két alkalommal is elnyerte a Liszt által alapított ösztöndíjat, melynek díjazottjait a Mester mindig maga választotta ki. Bekerült azon legkiválóbb tanítványok közé, akiket tanára magával vitt Rómába és Weimarba is (már írtam, hogy 1871-től Liszt három város: Pest, Weimar és Róma között osztotta meg az idejét). 1886 nyarán Thomán Bayreuthba is követte mesterét néhány társával együtt, így ott volt Liszt halála napján s részt vett temetésén.
Thomán István
Thomán 1889 és 1907 között tanárként működött egykori alma materében, majd saját mesteriskolát alapított. Mint a Zeneakadémia honlapján közölt életrajza leszögezi, hitelesen adta tovább a mestereitől, elsősorban a Liszttől kapott zenei-pedagógiai örökséget. Ő volt Dohnányi Ernő és Bartók Béla tanára. Egy időben magániskoláját látogatta Ferenczy György, aki Pianoforte című könyvében sok érdekeset mesél róla. Tanári tevékenysége mellett Thomán Európa-szerte ismert előadóművész is volt.
De térjünk vissza a Nagykanizsán 1922. október 6-án, szombaton este megrendezett koncerthez. Thomán ekkor hatvan éves. Leányával, a hegedűművész Thomán Máriával érkezett a városba a budapesti Koncert hangversenyiroda szervezésében. A Zalai Közlöny előzetes híradásaiban csak a koncert ténye szerepelt, s utalás annak hazafias tartalmára, mely szerint előtte bevezetőt mond dr. Domján Lajos helybeli ügyvéd (aki egyébként kitűnő műkedvelő muzsikus is volt), az est műsoráról azonban egyáltalán nem ejtettek szót. A koncert másnapján pedig csak a következő rövid tudósítás látott napvilágot a lapban, és sajnos később sem tértek vissza az eseményre:

Zalai Közlöny 1923. október 7. 5. oldal

Az alapvető információk hiánya miatt megpróbálom magamat beleélni a helyzetbe, hogy a körülmények ismeretében én hogyan állítottam volna össze a műsort. Az az érzésem, hogy legalább egy mű száz százalék biztonsággal felhangozhatott Thomán István előadásában, ez pedig a Funérailles 1849, amelyet Liszt a szabadságharc mártírjai (és a szintén akkoriban elhunyt Chopin) emlékezetére komponált. Hegedűs is jelen lévén, arra gondolok, eljátszhatták együtt a híres Benedictus tételt a Koronázási miséből, s talán még egy hegedűre és zongorára átírt Liszt rapszódiát is. Természetesen más szerzők művei is felcsendülhettek, de itt már lehetetlen találgatni. Esetleg utána lehetne nézni a korabeli sajtóban, hogy akkoriban volt-e máshol Thomán Istvánnak és Máriának hangversenye, s ott mit játszottak.


Ezzel végére értem annak az egységnek, amelynek során hét bejegyzésben Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai koncertjeit idéztem fel.
A Liszt Ferenc és városunk kötődéseit feldolgozó sorozatom még folytatódik, következő alkalommal Reményi Edéről fogok írni.

Elindult az "In memoriam Gábor Miklós"

2011. április 6., szerda

0 megjegyzés
Jelentem, hogy elindítottam második blogomat! Címe: "In memoriam GÁBOR MIKLÓS". Benne, mint kedden már írtam, kedvenc színészem életét, pályáját szeretném lépésről lépésre feltérképezni.
Ajánlom mindazoknak, akik szerették, szeretik Gábor Miklóst és azoknak is, akik nem, vagy csak felületesen ismerik.

S ha már írok, idézek még egy keveset a művész zenéről szóló emlékeiből, gondolataiból, legutóbbi bejegyzésem folytatásaként. A forrás most is A muzsika hullámhosszán című könyv.

Van a zene világában egy ember, ha úgy tetszik, egy szerep, akit legjobban csodálok. Mozart. A Hamletre emlékeztet engem. Sötét ruhában van, arca csillogóan fiatal. Gyerek és férfi. Titokzatos és szívszaggatóan őszinte. Diadalmas és megalázott. A fájdalom és a bölcsesség a formai tökéletesség eleganciáját öltötte magára.

S ezek már újra az én szavaim: döbbenetes, hogy Gábor Miklós bár nem volt muzsikus a zenéről is mindent tudott!

Megpróbáltam a Mozartról szóló egyik legtökéletesebb definíció szavaihoz a legjobban illő zenét megtalálni. Nem tudom, sikerült-e, lehet, hogy holnap már másikat választanék, hiszen Mozart annyira kimeríthetetlen. De ebben a pillanatban úgy érzem, ez a zene illik ide a legjobban:



Gábor Miklós emlékére

2011. április 5., kedd

0 megjegyzés
Gábor Miklós 1919-1998


In memoriam GÁBOR MIKLÓS

Ezzel a címmel indítok egy új blogot április 6-án, Gábor Miklós színművész születési évfordulójának előestéjén. Hogy miért, azt majd elmondom a blog első bejegyzéseiben. Itt csak annyit röviden, hogy egészen kislány korom óta kedvenc színészem volt, illetve annál azért több. És mivel úgy érzem, hogy ő, aki szerintem a magyar színháztörténet egyik legnagyobb alakja, nagyon nincsen bent a köztudatban, arra gondoltam, hogy egy parányit én is tehetek ennek ellensúlyozására.

Mivel most egy szinte teljesen a klasszikus zenéről szóló blogban írom ezt, szeretnék néhány részletet idézni Gábor Miklóstól. Zenéről szóló emlékeit, gondolatait még valamikor az 1960-as évek második felében mondta el a Magyar Rádió Kedves lemezeim című műsorában. Az adás szövege szerencsére írásban is olvasható A muzsika hullámhosszán című könyvben (Zeneműkiadó, 1970), így most tudok idézni belőle. A szöveg közé illesztett két felvételt én választottam, mivel a könyvből nem derül ki pontosan, hogy Gábor Miklós annak idején milyen zenékkel illusztrálta gondolatait. Remélem, tetszene neki a választásom...

Akkor olvassuk együtt:

Gyermekkoromban nyolc évig taníttattak zongorázni a szüleim, de nem sokra vittem. A skálázás is nehezen ment, a Für Eliset is gond volt lejátszanom. Kétségbeesetten tiltakoztam a gyakorlás, a zongoraórák kényszere ellen. Végül is belátták, hogy reménytelen eset vagyok. A tanár maga is belefáradt a küzdelembe. Óráink javarésze azzal telt el, hogy ő játszott, én meg hallgattam. A zene azóta is életem reménytelen szerelme, épp úgy, mint a matematika. Pedig hogy szerettem mindig a zongora hangját! Ott állt az a tökéletes luxussal kiállított remek tárgy; milyen nagy volt, mennyire nem illett a kispolgári szobába. És milyen precíz volt a billentyűk fekete-fehér sora, a fénylő felületek hajlásai és szögletei, a húrok, srófok és párnás kalapácsok ezer aprósága, minden íze. S a technikának ebből a csodájából születtek azok a hangok, amelyek néha úgy elérzékenyítettek, amikor a vidéki mellékutca földszintes házikói közt, hónom alatt kottáimmal órára tartottam, és már messziről meghallottam, hogy tanárnőm játszik.



Talán mert olyan reménytelenül ügyetlen vagyok minden hangszerhez, nekem a zenében elsősorban ez a csodálatos. Maga a muzsikálás ténye. Az ember komoly foglalkozása hangszerével, a szerszámmal. Az ember és a hangszer párbaja, ügyességi versenye. Ezért szeretem annyira Vivaldi versenyműveit.




Színész vagyok, természetes, hogy mindig is őket irigyeltem a legjobban. Azokat a boldogokat, akik énekelni tudnak, akik a kitartott hangok, a szertelen ritmusok, a szinte korlátlan kifejezési lehetőségek birodalmában mozoghatnak, míg nekem a próza, a beszéd, az érthetőség korlátai közt kell ténferegnem. Hogy juthat el egy színész azokig a végső határokig, amelyekig az éneklő ember eljuthat?

Eddig tartott az idézet Gábor Miklós vallomásából.
Nos, ő pályája során eljutott a végső határokig, szerintem már akkor, amikor ezt a szöveget mikrofonba mondta. Hiszen addigra túl volt Shakespeare Hamletjén, IV. Henrik királyon (Füst Milán) és Robespierre-en (Büchner: Danton halála) hogy csak azokat a szerepeit soroljam fel, amiket, könyvei és interjúi alapján úgy érzem, ő maga a legfontosabbaknak tartott. És mi minden jött még ezek után: Fülöp király a Don Carlosból (Schiller), VII. Gergely (Németh László), Shylock (Shakespeare) és mások.

Zenés darabokban is remekelt és valóban nagyon jól énekelt, még ha nem is volt klasszikusan képzett hangja. De hiszen a beszédhangja, orgánuma is csodálatos volt...
Sajnos, művészetének zenés oldala főleg nem közismert, talán az egy Mágnás Miska filmet kivéve. Én láttam például kétszer is a My fair Lady-ben, zseniális Higgins volt. És zseniális volt egy habkönnyű kis vígjátékban, a Sakkmatt-ban, amelyet Scribe: Egy pohár víz című vígjátékából dolgoztak át zenés darabbá, ezt is volt szerencsém látni még gimnazista koromban. Sajnos, ezekből a színházi előadásokból nem hogy nincs fent semmi kedvenc videomegosztó portálunkon, de szerintem a Magyar Televízió archívumában sincsenek belőlük még részletek sem; tudvalevő, hogy szinte kisöpörték a régi műsorokat. Illetve, sok csodálatos előadásról felvétel sem készült, kivéve talán az egy Koldusoperát, de arról majd a Gábor Miklós-blogban írok és mutatok részletet. Így most nézzük meg a magyar filmtörténet egyik legsikeresebb alkotásából, a már említett örökifjú Mágnás Miskából Marcsa és Miska kettősét Gábor Miklós itt harminc éves... Partnere a szintén csodálatos Mészáros Ági.




Remélem, aki olvasta eddig a Katalisztet, ellátogat másik blogomra is ha elindult, hírt adok róla hiszen a zene és a színház egymáshoz nagyon közel állnak. Aki pedig először Gábor Miklós-blogomat találja meg, talán kíváncsi lesz katalisztes írásaimra is.