Itt volt kislány Ruttkai Éva

2011. december 28., szerda

0 megjegyzés
Amikor legutóbb Budapesten jártam, nagy örömömre belefutottam Ruttkai Éva emléktáblájába. Nem volt nehéz ráakadni, mert a ház, amelynek homlokzatát ékesíti, az Erzsébet körúton, a mostani Madách Színház szomszédságában áll (a házszáma 27.), de én már régen jártam arra, így csak most fedeztem fel. És bár Ruttkai Éva nem elsősorban zenei téren nevezetes, de mint csodálatos színművész a világon mindent tudott, így énekelni is, ezért gondoltam, hogy nagyon itt van a helye egy zenei blogban. Egyúttal megemlékezem róla névnapja és születésnapja kapcsán. Ezek az ünnepei szinte teljesen egybeestek számára a karácsonnyal, aminek nem igazán örült:

Film Színház Muzsika 1958. 52.


 Először is megmutatom a házat. Itt a főhomlokzata:



és a belső udvar egy kis szelete:


Miután kiléptünk a kapun,


olvassuk el az emléktáblát:


Itt van Ruttkai Éva és Iván abból az időből:

Film Színház Muzsika 1979. 47.

A fénykép ne vezessen félre bennünket: nem ilyen jómódban élt a család, sőt... A szép ruhák színházi jelmezek.

El kellett volna még sétálnom a Garay utcába, ugyanis Ruttkai Éva a 29-31. szám alatt született 1927. december 31-én, majd egyszer máskor feltétlenül megteszem. A család gyakran költözködhetett, mert közben laktak még a Dob utca 108-ban is; az előbb látott körúti emléktábla szerint pedig a 30-as években már az Erzsébet körúti hatalmas bérházban éltek.

Van még egy emléktáblája Ruttkai Évának Latinovits Zoltánnal közösen a II. kerületben. ITT megtekinthető.


Mai filmrészletünk a Filmmúzeum televíziós csatorna összeállítása Ruttkai Éváról, amely természetesen elsősorban filmes szempontból tekinti át a pályáját. Érdemes megnézni, mert sok ritka archív felvétel szerepel benne, még gyermekszínészként is láthatjuk!

Ave Maria, avagy Hogyan lett társszerző Bach és Gounod?

2011. december 21., szerda

4 megjegyzés
A karácsonyi időszak gyakran játszott zenedarabja a Bach és Gounod nevével fémjelzett Ave Maria. Hogyan is jött létre ez az érdekes társszerzőség, amelyben Bach a kíséretért, Gounod pedig a föléje applikált dallamért "felelős"?


Johann Sebastian Bach (16851750) monumentális életművének egyik nagy pillére Wohltemperiertes Klavier címmel publikált kétkötetes sorozata. Pontos címe magyarra fordítva: A jól hangolt zongora, azaz prelúdiumok és fúgák minden egész- és félhangról. Ez azt jelenti, hogy a kötetek a következőképpen kezdődnek:
Prelúdium és fúga, C-dúr
Prelúdium és fúga, c-moll,
majd folytatódik a sorozat Cisz-dúrban, cisz-mollban, D-dúrban, d-mollban, és így tovább, félhangonként felfelé araszolva az oktáv minden hangjára építhető dúr, illetve moll hangnemben. Ez összesen 2x24 művet jelent. Az első sorozatot Bach az 1720-as évek elején Köthenben írta, majd két évtized múlva Lipcsében komponálta a második kötet darabjait.
Minket közelebbről az első sorozat első darabjának preludiuma érdekel, hallgassuk is meg eredeti formájában:



Az Ave Maria "társszerzője", Charles Gounod (18181893) jó két évszázaddal később kapcsolódott a történetbe.A művészcsaládból származó Gounod ifjan elnyerte a nevezetes Római díjat, melynek keretében két évet tölthetett ösztöndíjjal Rómában. Ott különösen nagy hatást gyakorolt rá az egyházi zene, mindenek felett Palestrina olyannyira, hogy később néhány évig papnak készült. Zenész pályakezdésként 1842-ben orgonistaként helyezkedett el, s mellette operákat kezdett komponálni. A sikerre jócskán várnia kellett, ám valószínűleg megérte: 1859-ben mutatták be Faust című operáját, amivel egycsapásra beírta magát nemcsak a francia, hanem az egyetemes zene történetébe is. Igaz, későbbi műveivel, bár nagy mesterségbeli tudással és igazi francia dallamgazdagsággal komponálta őket, a Faust sikerét nem tudta sem elérni. Ám nagy tekintélyű szereplője maradt hazája zenei életének, s a Faustot bemutatása óta egyik fontos nemzeti operájukként tartják számon a franciák, s az egész világon az operarepertoár törzsanyagába tartozik.


De térjünk rá végre az Ave Mariára. Születését maga Gounod mesélte el Munkácsy Mihálynak, s a tanú Bloch Józsefnek. Bloch, a kitűnő magyar hegedűművész és pedagógus a történetet szerencsére továbbadta, s az megjelent a Zenei Szemle című folyóirat 1918. évi 5. számában.



Előzményként Bloch elbeszélte, hogy ifjú korában Párizsban, ahol zenei tanulmányait végezte, rendszeres látogatója volt Munkácsy Mihály fényes palotájának abból a célból, hogy házimuzsikáljon a festőművész feleségével (nyilván így keresett némi zsebpénzt a megélhetéséhez). Egy alkalommal Munkácsyné megkérte, hogy muzsikálás helyett inkább menjen be férjéhez a műterembe, aki nem érzi jól magát, és egy honfitárs, akivel tudna magyarul beszélgetni, bizonyosan felvidítaná. Így is történt. Néhány percnyi beszélgetés után megjelent az inas és jelentette: "Monsieur Gounod". Bloch Józsefet lenyűgözte az idős Gounod egyénisége, szelídsége, szeretetreméltósága és különösen megmaradtak emlékezetében azok a szavak, amelyekkel Gounod elmesélte Ave Mariájának születését:

Mint fiatal muzsikus a rajongásig szerettem Bachot; ma is szeretem és bámulom, de akkor különösen imádtam és istenítettem, főleg a preludiumait és fúgáit. Ahogy így gyakran az első számú Preludiumba elmélyedtem, olykor egy különös érzés vett rajtam erőt úgy éreztem, mintha ott hiányoznék valami, mintha egy burkolt, elrejtett dallam lakoznék benne, melyet csak ki kell hámozni, mely napvilágra kívánkozik. De hosszú ideig visszaszorítottam ezt a gondolatot, mert végre is Bachot javítani vagy kiegészíteni csak nem lehet! És mit szólna ehhez a világ? Sokáig magamba fojtottam a dolgot, míg egyszer csak mégis fölülkerekedett, erősebbnek bizonyult és kitört. Én hamarosan leírtam, de a hangjegyeket gondosan elrejtettem, csak néha-néha vettem elő és danolgattam el magamnak. Egyszer azonban Vieuxtemps, ki akkoriban még fiatal művészjelölt, de már kitűnő hegedűs volt és kivel gyakran együtt zenéltem, valahogyan meglátta nálam és felkért, hogy játsszam el vele. Eleinte vonakodtam, de később mégis engedtem, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy ő mit szól hozzá? Vieuxtemps-nak roppantul tetszett a Preludium fölé rakott dallam és bár hevesen tiltakoztam a nyilvánosság elé való hozatala ellen, utóbb mégis rábeszéltettem magam és kiadásába beleegyeztem. Így jött létre az Ave Maria.


Gounod 1859-ben
A szakirodalom szerint 1853-ban született meg Gounod-ban a dallam Bach C-dúr prelúdiuma fölé, majd 1859-ben lett belőle az az Ave Maria, ahogy mára ismerjük. Arról sajnos nem szólt Bloch, vagy nem mesélte el Gounod, hogy az Ave Maria latin szövege véletlenszerűen illett-e rá Gounod dallamára, vagy már eredetileg erre a szövegre gondolva szólalt meg benne ez a dallam.

Bach és Gounod közös műve azóta világkarriert futott be. Rengeteg változatban létezik, énekelve és különböző hangszeregyüttesekre alkalmazva, néha bizony elég giccsesre hangszerelve... Nekem leginkább azok az előadásai tetszenek, ahol nem nyúltak Bach eredeti prelúdiumához, mint például itt:



Ezzel a szép zenével kívánok minden kedves Olvasómnak boldog karácsonyi ünnepeket!

Hangszerek = gyógyszerek?

2011. december 17., szombat

0 megjegyzés
Régóta közismert, hogy a zene gyógyító hatással is rendelkezik. Jó száz évvel ezelőtt egy dr. Gordon nevű havannai orvos közzé is tette megfigyeléseit, miszerint egyes hangszerek hangja más és más betegségre van jó hatással.

Itt van néhány szemelvény a derék orvos receptkönyvéből, melyet 1911-ben A Zene című folyóirat osztott meg olvasóival, ebből idézek. Alkalmazásukkal próbálkozni már csak azért is érdemes, mert ha az adott betegségre nem is használ a zene, káros mellékhatása sincs :)

HEGEDŰ: jótékonyan hat a melankóliára és a hipochondriára.
MÉLYHEGEDŰ: csodás hatása van idegbetegekre, kimerültekre és miszticizmusra hajló egyénekre.
HÁRFA: sikerrel gyógyítja a hisztériát.
FUVOLA: kezdődő tuberkulózist és szerelemben csalódott kedélybetegeket egyaránt gyorsan meggyógyít.
OBOA: sorscsapás vagy szerencsétlenség folytán kizökkent kedélyeket állít helyre és rendbe hozza a kezdődő agybántalmakat.
KLARINÉT: felvidítja a lehangolt kedélyű embereket.
TROMBITA: üldözési mániában szenvedőknek ajánlható.
ANGOLKÜRT: csillapítja a hirtelen haragot és nagyszerű elzsírosodás ellen is.

És akkor most milyen hangszert hallgassunk, mivel illusztráljam az előzőeket? Talán nem árt meg egy kis hárfaszó, hogy ne legyünk hisztériásak:



Majd egy kis angolkürt, amit szólóban amúgy is ritkán hallhatunk; a jó Gordon doktor úr szerint fogyókúrás hatása is van :)



Befejezésül pedig a halhatatlan trombitaművész, Maurice André minden olvasómat megszabadítja üldözési mániájától :)



Lehet tovább próbálkozni és tapasztalatokat gyűjteni a nem említett hangszerek gyógyhatásairól is!

A legközelebbi alkalomra visszakomolyodom és újra Erdősy Eugénia következik, még mindig van róla mondanivalóm...

A szűz primadonna 16.

2011. december 11., vasárnap

0 megjegyzés
Legutóbb ott hagytam abba az események ismertetését, hogy a berlini búcsúztató után Eugénia koporsója vasúton érkezett meg Nagykanizsára. Mint a Zala című újságban olvasható volt:
A szerencsétlen véget ért kedves művésznő Berlinből hazaszállított tetemeit szept. 16-ikán a reggeli órákban hozták be a déli vasúttársaság indóházából. [Azaz a mai nagykanizsai vasútállomásról. Mindez történt 1886 szeptemberében, hogy képben legyünk.]

Lássuk először a család által kiadott gyászjelentést:
Erdősy-Biba Nándor és neje, valamint Erdősy-Biba Kornélia, Erdősy-Biba Bálint ugy az összes rokonság nevében szomorodott szívvel jelentik felejthetetlen testvérük, illetve sógornője és rokonuk Erdősy-Biba Eugeniának, opera- és operette ének-művésznőnek folyó évi szeptember hó 9-én életének 27-ik évében Berlinben történt gyászos kimultát. A boldogultnak hült tetemei f. évi szeptember hó 16-án délután 4 órakor fognak (Battyány utca 2-ik számú házból) Hild S. I. nagy-kanizsai temetkezési vállalata által a helybeli r. kath. sírkertben a családi sírboltban örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő szent-miseáldozat f. évi szeptember hó 17-én d. e. 10 órakor fog a Szt.-Ferencz rendiek plebánia templomában az Urnak bemutattatni. Kelt Nagy-Kanizsán, 1886. szeptember hó 14-én. Áldás és béke hamvai felett!

E gyászjelentéséből tudjuk, hogy a gyászház, ahol a búcsúztatás zajlott, a Batthyány utca 2. számú épület volt, amely egyébként ma is létezik:

Itt gyülekezett szinte egész Kanizsa 1886. szeptember 16-án...


A klasszicista lakóházat dr. Tersánczky József járási tisztiorvos a XIX. század közepén építtette s évtizedeken át lakta 1888-ban bekövetkezett haláláig. Valószínűleg itt béreltek lakást Erdősy Eugénia kanizsai családtagjai, három élő testvére, Nándor, Bálint és Kornélia közül legalább egyikük. Szerintem édesanyjuknak is itt lehetett az állandó lakása, amikor egyáltalán Kanizsán volt és Eugénia ide látogathatott haza a színházi szünetekben, legalábbis a halála előtti három-négy évben. Ezt abból gondolom, hogy a Zala című hírlap 1883. szeptember 15-i számában megjelent egy bizonyos Virághegyi József verse Erdősy Eugéniához. Ez a titokzatos költő szerintem azonos Tersánczky doktor József nevű fiával. Hogy miből gondolom ezt, hamarosan megokolom, de előbb lássuk a verset:

                    Virághegyi József: E-y E-a művésznő emlékkönyvébe

                    Távol a Hontól övedzi neved’ dicsfénye a hírnek,
                    Mert űzi itt ármány s érdek a Múzsa fiát.
                    Mégis e dicsfényből koszorút fűztél a Hazádnak:
                    Fény az, amit Te sötét fondorokért fizetél.

Szerintem a Batthyány utcai házban barátkozhatott össze ifjabb Tersánczky a szép énekesnővel; biztosan beszélgettek, Eugénia mesélhetett neki a pálya, az érvényesülés nehézségeiről, a színházi intrikákról és ez ihlette a verset.
S azért gondolom még, hogy Virághegyi azonos ifj. Tersánczkyval, mert Eugénia halálakor szintén jelent meg egy rövid vers, de ez már ifj. Tersánczky József neve alatt, amely stílusban nagyon hasonlít a korábbi vershez. Rímelnek a verscímek is: az első Eugénia emlékkönyvébe, a második emlékkövére.
Szerintem ez a kétsoros az egyik legszebb megemlékezés Eugéniáról. Ifjabb Tersánczky egy kicsit (vagy nagyon?) szerelmes is lehetett Eugéniába...
Olvassuk el most együtt ezt a második verset a Zalai Közlöny 1886. szeptember 25-i számának címlapjáról:





Ide is gépelem, ha valaki nehezen olvasná:

Csillag voltál... Csillag az égboltról ha lehullott:
      Egy szaladó fényív messze utána ragyog...

A Zala című kanizsai hírlap így tudósított Eugénia búcsúztatásáról és a temetésről:

A temetés délután 4 órára volt kitűzve. Már ezt megelőzően roppant néptömeg állta el a közeli utcákat s a halottas ház udvarát, hol különösen a hölgy közönség volt igen nagy számban képviselve. A részvét a legőszintébb módon nyilatkozott a felejthetetlen bájos művésznő szülővárosa részeről.[...]
A beszentelés és egy megható gyászdal eléneklése után megindult a beláthatatlan közönség a temető felé. A sírnál a berlini „Magyar Egyesület” koszorúját Bátorfi Lajos helyezte el a következő beszéd kíséretében: „Tisztelt gyászoló közönség! Még egy percet. A berlini „Magyar Egyesület” felkért, hogy e gyász szertartáson képviseljem, és nevében felejthetetlen színművésznőnk Erdősy Eugénia sírjára koszorút helyezzek. Midőn e szomorú megbizatásnak eleget teszek, szívem égető fájdalma között reszkető ajkamra a szót azon tudat adja, hogy a dicsőült szívének erényes érzelme örökcsillagként fog tündökölni a színművészet egén s a lelkének erején diadalmaskodott nagy szívérzelem tisztaságából pályatársai részére a kegyelet hervadhatatlan virágai fakadnak. Íme a berlini Magyar Egyesület sírodnál megjelenik, hogy a sokszor nyújtott művészi élvezetért tiszteletérzésének fájdalmas kifejezést adva, honleányi erényekben is gazdag szívedet elfedő sírhalomra koszorút helyezzen. Béke hamvaidon! Isten veled!”

És néhány részlet a Zalai Közlöny cikkéből:

A felejthetetlen művésznő hamvai f. hó 16-án érkeztek meg, temetése ugyanezen nap délután 4 órakor ment végbe, óriási néptömeg részvéte mellett. A koporsószállító halottas kocsi el volt árasztva a Berlinből hozott s a helyből küldött koszorúk özönével. [...]
A temetőben Bátorfi Lajos író tett egy szép koszorút a „berlini magyar egyesület” távirati megbízása folytán a tragikus sorsú művésznő sírjára. [...] Alig maradt ott szem könnytelenül. Az Erdősy-Biba család sírboltja a drága hamvakkal az általános részvét és kegyelet színhelye lett; fölötte virrasztani fog az emlékezet, mely soha nem múlóvá teszi a gyászt a korán elvesztett, erényekben gazdag és szinte páratlan művésznő sírhalma felett. Fényeskedjék neki ott túlnan az őt valóban megillető örök világosság!

Hát, az a jóslat nem teljesedett be, hogy Eugénia sírja felett soha el nem múlóan virrasztani fog az emlékezet, de erről majd máskor.

A sírról, amelyben Eugénia családtagjaival együtt nyugszik, e sorozat első részében mutattam fényképeket, ITT megtekinthetők.

Mai zenénk a francia Adolphe Adam: Giselle című klasszikus balettjének részlete. Története szerint egy fiatal gróf szerelmet hazudik Giselle-nek, aki belehal az igazság által okozott megrázkódtatásba. Ám megjelenik  a lelkifurdalástól gyötört fiatalembernek éjjel a temetőben, mint kísértet-menyasszony...


A szűz primadonna 15.

2011. december 5., hétfő

2 megjegyzés
Már Eugénia halálának estéjén és éjszakáján is terjedtek a hírek, reggelre jóformán egész Berlin tudomást szerzett a történtekről és nem sokkal később az okról is. Szabályos zarándokhely lett a kórház környéke, az emberek vitték a megemlékezés virágait. Közben Nagykanizsára is jutottak el kósza hírek, de Eugénia itt élő testvérei jónéhány óráig teljes bizonytalanságban voltak, hogy rémhír-e vagy valóság, amit hallottak. Visszakövetve az eseményeket, legalább az egyik testvér, aki valószínűleg Bálint volt, amikor kiderült, hogy igaz a halálhír, kiutazott Berlinbe az ügyek intézésére.

Eugénia berlini gyászszertartását szeptember 12-én, vasárnap tartották a Charité kórház kápolnájában. De előtte még megejtették a rendőrorvosi boncolást, amely ártatlannak találta Eugéniát.
Nyári Sándor, akiről már sok szó esett e sorozatban, így tudósította a kanizsaiakat a búcsúztatásról, ahol nyilván személyesen is ott volt:
Ma délután 4 órakor szentelték be a tetemet a Charité házi kápolnájában. A beszentelést miután a kath. papok azt megtagadták, egy lutheránus lelkész teljesítette. Ezernyi és ezernyi néptömeg gyűlt össze, a koszorúk, pálmaágak és babérlombok vagy négy kocsit töltöttek meg, de mind még sem lehetett elvinni, nem volt hely tehát ott maradt egy része. Este 7 órakor pedig a vonattal Nagy-Kanizsára utazott a tetem.
(Ma mi inkább "holttest"-et mondanánk...)
Felix Schweighofer
Arról, hogy a katolikus pap nem volt hajlandó a holttestet beszentelni, mert az áldozat maga dobta el magától az életet és luteránus lelkészt kellett hívni, az Eugéniáról 1932-ben megjelent német nyelvű könyv is írt. E könyv szerint a búcsúztatáson ott volt és gyászzenét játszott a Walhalla színház zenekara, énekelt a kórusa, és ott voltak az énekes-kollégák is. A könyv írója szerint egyik neves kollégája, Felix Schweighofer, akivel sokat szerepelt együtt, koszorúját Eugénia iránti tiszteletből magyar nemzeti színű szalaggal ékesítette. Szintén e könyv szerint szerint a lelkész arról beszélt: Eugénia azért dobta el magától az életet, mert úgy érezte, hogy a rágalmazással minden tiszteletet és szeretetet elvesztett a többi ember szemében. Ez ugyan nem így volt – mondotta , de a fiatal, forróvérű magyar nő gyorsan, szinte gondolkodás, mérlegelés nélkül döntött.
A búcsúztató idején többezer ember állt a kápolna körül és végig a vasútállomás felé vezető Luisenstrassén. A gyászmenetet az elhunyt bátyja vezette, ezt szintén az ötven évvel később megjelent német könyvben olvashatjuk. De, mint már kinyomoztam, Erdmann Graeser, a könyv írója Eugénia halálakor tizenhat éves volt és Berlinben élt, nagyon valószínű, hogy ő maga is látta a gyászmenetet. A bizonytalanság azért van bennem, mert, mint már írtam Graeser könyve igazából regényes feldolgozása Eugénia élete utolsó hónapjainak és sok esetben nem lehet tudni, hogy az események tényleg úgy estek-e meg, ahogy abban áll.

Eugénia testvére, Bálint évtizedekkel később romantikus részletet mesélt el húga temetésével kapcsolatban:
Báró Hammerstein, egyik kikosarazott kérője, de azután is egyik legnagyobb tisztelője, hófehér atlasz menyasszonyi ruhába öltöztette, a koporsójába drága, csiszolt ezüst tükröt helyezett, amelynek ovális hátlapjára búcsúzó sorokat vésetett. (Zalai Közlöny 1932. július 3.)
E részlet kapcsán emlékeztetnék a 12. részben írtakra, miszerint még Bécsben megkérte Eugénia kezét ez az úr, de akkor Eugénia édesanyja nem egyezett bele a házasságba azzal az indoklással, hogy "mi egyszerű polgári család vagyunk, nem kell arisztokrata körökbe házasodni" és milyen igaza volt... Talán szerencse is, hogy lánya halálát már nem érte meg. Másrészről az is lehet, ha az anya még ezen események közben is ott lehetett volna Eugénia mellett, talán nem menekül a halálba...

A berlini búcsúztató után néhány órával Eugénia koporsóját feltették egy vasúti kocsiba. Mint az újság írta, olyan rengeteg virággal halmozták el, hogy annak csak egy része fért be a koporsón kívül a vagonba, Eugénia így is egy egész virág-erdőben tette meg a hosszú utat Berlinből haza, Nagy-Kanizsára. Ott koporsóját szeptember 16-án a reggeli órákban vitték a vasútállomásról a gyász-házba.

Legközelebb innét folytatom.

Mai zenénk Dido búcsúja Purcell: Dido és Aeneas című operájából. Az opera szerint Dido is egy férfi miatt dobta el életét s így búcsúzik barátnőjétől: Emlékezz rám, de felejtsd el sorsomat...
Most szimfonikus zenekarra hangszerelve halljuk:


Pavarotti Lady Dianának énekel

2011. november 29., kedd

0 megjegyzés
A közelmúltban egy hír kapcsán közzétettem itt Katalin hercegnő és Lady Diana néhány klasszikus zenei kötődését. Többek között szót ejtettem arról a kedves epizódról, amikor 1991. július 30-án Luciano Pavarotti a Hyde parkban adott koncertet és az egyik áriát az akkor még férjével jelen lévő Dianának ajánlotta. A történet bája, hogy az ária Puccini: Manon Lescaut című operájának első felvonásából a következőképpen kezdődik:

Donna non vidi mai, simile a questa...

azaz

Ily földöntúli szép nőt még sohasem láttam...

Akkor csak hangban tudtam a koncertnek ezt a pontját prezentálni, azóta megvan látványban is. Gondoltam, mivel annak a kis bejegyzésnek elsöprő sikere volt, talán néhányan örülni fognak, ha visszatérek a témára és megmutatom amúgy én tettem fel a részletet kedvenc videomegosztó portálunkra, miután megtaláltam számos DVD-lemezem között :-)

Íme:



Az eső ellenére hatalmas volt a tömeg. A korabeli sajtó azt írta, hogy a Rolling Stones 1969-es koncertje óta ez volt a legnagyobb tömeget mozgató szabadtéri rendezvény Londonban. Lady Diana és Károly herceg a felvétel legvégén látszanak. Diana láthatóan örült az ajánlásnak hogy férje mit gondolt, ki tudja... Elgondolkodtam, hogy egy ilyen gesztus a középkorban lehet, hogy felségsértésnek számított volna :)
Jól látom, hogy Lady Diana másik oldalán az ősz hajú szemüveges úr aki szintén törülközővel védekezik a még nyár közepén is alkalmatlankodó londoni eső ellen nem más, mint az akkori miniszterelnök, John Major?

Diana nem vigyázott a frizurájára – az alábbi fénykép ekkor, a koncert után készülhetett a színfalak mögött:



A szűz primadonna 14.

2011. november 23., szerda

0 megjegyzés
Miután fény derült főhősnőnk, Erdősy Eugénia öngyilkosságának okára, egy kicsit elkalandoztam itt a blogban más témák felé. De halálával még nincs vége a történetnek, érdemes a további eseményeket is áttekinteni.
Akkor fogjunk is neki. Annak, aki szeretné újraolvasni a sorozatot, hogy felfrissítse emlékezetét, azt ajánlom, hogy itt, a blog jobb oldalán, a Címkék felirat alatt keresse meg az E betűs tárgyszavak között Erdősy Eugénia nevét és kattintson rá, ott előjön valamennyi rész. Sőt, mivel ilyen sokáig hallgattam ebben a témában, ennek a cikknek a legvégén, a zene után csinálok egy külön tartalomjegyzéket, onnét még egyszerűbb lesz az egyes részeket visszaolvasni.

Eugénia tehát 1886. szeptember 9-én a késő este, több órával öngyilkossági kísérlete után nagy szenvedések közepette elhunyt a berlini Charité kórházban. Megpróbáltam utánanézegetni: ez a kórház ma az egyik legnagyobb egyetemi kórházkomplexum Európában. Még 1709-ben I. Frigyes porosz király alapította. Hogy az az épülete megvan-e, ahova akkor Eugéniát szállíthatták, csak komolyabb helyszíni kutatásokkal lenne kideríthető, hiszen az intézmény azóta rengeteg változást, bővülést, illetve háborús kárt és újjáépítést ért meg.

Próbáltam berlini, de legalábbis német nyelvterületen megjelent korabeli újságokat előkotorgatni az internetről, miként számoltak be Eugénia haláláról, hogy ne csak Nyári Sándor tudósításaira hagyatkozzunk, ám mindössze egyetlen egyet sikerült találnom. Ez a ratzeburgi hercegség hetilapjának (Wöchentliche Anzeigen für das Fürstenthum Ratzeburg) 1886. szeptember 14-i száma, amely a következőket írta:
Eine der beliebtesten Berliner Sängerinnen, die erst 26jährige Eugenie Erdösy, hat sich Donnerstag abend in einer Droschke im Tiergarten erschossen. Die Revolverkugel drang durch das Auge in's Gehirn und trat der Tod nach einigen Stunden ein. Die Ursache des Selbstmordes ist Liebesgram. Die Künstlerin, eine geborene Ungarin, lebte in den besten Verhältnissen.

Ami körülbelül ezt jelenti:
A berliniek egyik legkedveltebb énekesnője, a 26 éves Erdősy Eugénia csütörtökön este a Tiergartenban egy kocsiban agyonlőtte magát. A revolvergolyó a szemén keresztül az agyba fúródott és a halál néhány óra múlva bekövetkezett. Az öngyilkosság oka szerelmi bánat. A magyar születésű művésznő a legjobb anyagi körülmények között élt.

Összevetve ezt a kis tudósítást az eddig megismert forrásokkal, annyi különbséget látok, hogy korábban úgy olvastam, hogy Eugénia kiszállt a bérkocsiból, amellyel a parkba vitette magát és ott egy bokor takarásában követte el tettét.

Eugénia halálhíre bejárta gyakorlatilag az egész világot. Két hónappal később például ez jelent meg a Melbourne-ban kiadott The Argus című lap november 13-i számában.
Sajnos, nagyon rafináltan tették fel a képet a netre: kimásolni csak úgy lehetett, hogy lemaradt a hasáb eleje. Azért ide illesztem, mert jórészt olvasható, de előtte megadom a fordítást:
A népszerű fiatal színésznő, Biba Eugénia, aki Erdősy név alatt játszott és énekelt a berlini királyi operában, szeptember 9-én öngyilkos lett a mondott város állatkertjében, revolvergolyót röpített a fejébe. A golyó elvágta az egyik szeme mögötti látóideget és az agyban állt meg. Néhány óra múlva váltotta meg szörnyű szenvedéseitől a halál. Több levelet találtak nála, amelyek megmagyarázták tettének okát, a szerelmi csalódást. Az elhunyt a berlini közönség nagy kedvence volt.





Ez a híradás csak berlini első állomáshelyét említette, magyarosított vezetéknevét pedig eltorzította, de honnét is tudhatták volna angolul beszélő újságírók, hogy mi a helyes névalak... 

Magyarországról egy országos lapból is hozzunk egy példát, ez pedig a Vasárnapi Újság tudósítása 1886. október 24-i számában:

Egy öngyilkos magyar művésznő.
A szinmüvészi pályán szépen indult tehetséges fiatal magyar nő szomoru végéről hoztak nemrég jelentést a berlini hirlapok. Erdőssy Eugéniát, ki müvészetével meghóditotta a berlini szinházlátogató közönség kegyét gyilkos golyótól szétzuzott fejjel találták meg holtan az ottani állatkertben. A méltatlanul megsértett női méltóság fölötti elkeseredés adta kezébe a fegyvert, mely ifju életének véget vetett. Attól jött a bántalom, a kitől a legkevésbé várhatta s a kitől az leginkábbb fájhatott: vőlegényétől. Ezzel egy év óta jegyben járt s ez bizonyára csak a viszony fölbontásának ürügyeül illette oly alávaló váddal, melyet szüzi szemérme el nem viselhetett. Azzal az agyába röpitett golyóval vágta rágalmazója arczába a megdönthetetlen czáfolatot.

Ezután a lap ismertette röviden Eugénia pályáját, de azt most nem idézem, mert több helytelen adat is van benne. Mint ahogy az idézett részben sem stimmel az, hogy Eugéniát holtan találták volna tette elkövetésének helyén. Bár úgy találták volna, kevesebb szenvedésben lett volna része...

Legközelebb búcsúztatásáról és temetéséről számolok be.

Mai zenénk az Intermezzo Puccini: Manon Lescaut című operájából. Szerintem nagyon ideillik:

 



A sorozat eddigi tartalomjegyzéke:


1. rész: Bevezetés


2. rész: Eugénia családja


3. rész: Eugénia gyermek- és tanulóévei


4. rész: Eugénia pályakezdése


5. rész: Első berlini szerződése, majd a pesti Népszínházban


6. rész: A királyné csipkekendője Bécsben


7. rész: 1881 nyara


8. rész: Ismét Berlinben, 1881/83


9. rész: A Walhalla színházban + szerepeinek jegyzéke


10. rész: Eugénia földije, Nyári Sándor Berlinben


11. rész: Eugénia öngyilkosságának híre


12. rész: Előzmények


13. rész: Az öngyilkosság oka


14. rész: ez a mai írás :)


És egy sorozaton kívüli, de kapcsolódó írás: Német nyelvű könyv Eugéniáról

Királyi fenségek a királyi operaházban

2011. november 18., péntek

0 megjegyzés
Még április végén a nagy királyi esküvő, Kate Middleton és Vilmos herceg egybekelése ürügyén ejtettem itt néhány szót a Westminster székesegyház zenei életéről, különös tekintettel Händelre. Most örömmel olvasom, hogy Katalin hercegnő férjhez menetele után így, magyar formában illik nálunk említeni apósával, Károly herceggel gyakran látogatja a londoni Királyi Operaház, azaz a Covent Garden előadásait.
A cikk megjegyzi, hogy Károly herceg nagy operarajongó és emlékszem is több olyan zenei esemény televíziós felvételére, ahol együtt voltak láthatók Dianával. Ott voltak például Pavarotti koncertjén a Hyde parkban, méghozzá zuhogó esőben, ahol Pavarotti Dianának ajánlotta Des Grieux áriáját Puccini: Manon Lescaut című operájának első felvonásából: "Ily földöntúli szép nőt még sosem láttam..." Sajnos, erről csak hangfelvétel van, de kárpótolhatnak a képek:



Diana maga legalábbis a források alapján úgy tűnik inkább a könnyedebb zenéért rajongott, bár korábban balettozni tanult, de azért éppen Pavarottival jó barátságban is voltak. Nyilván ennek a barátságnak volt köszönhető, hogy a hercegnő ott volt a nagy tenorista szülővárosában, Modenában, amikor Pavarotti jótékonysági koncertet adott a boszniai gyerekek javára. A következő kis felvétel a hangverseny előtt készült:





De vissza a Covent Garden operaházhoz: a következő videorészlet, amely 1992-ből származik, Verdi Otellójának előadása után a színfalak mögött készült. A sokadalomban először Jago, azaz Szergej Leiferkusz tűnik fel, akinek Károly herceg gratulál, majd  Lady Diana a címszereplő Plácido Domingonak. Domingo mellett a szőke hosszú hajú hölgy Desdemona alakítója, Kiri Te Kanawa, őmellette pedig a karmester, Solti György, azaz Sir Georg Solti látszik. A bejátszás végén Károly herceg Emilia alakítójával beszélget.



Hát, ez az Otello tényleg egészen pazar előadás volt, szerencsére létezik belőle video-, illetve DVD-felvétel, és persze nekem meg is van :))

Katalin hercegnőről azt is írja az említett cikk, hogy valószínűleg a "nagykövete" lesz néhány olyan intézménynek, amelyek már most királyi kapcsolatokkal bírnak, mint például maga a Királyi Operaház, vagy a londoni Viktória és Albert Múzeum. Amúgy nem teljesen amatőr legalábbis a művészettörténetben, mert Firenzében végzett ilyen irányú stúdiumokat.
Kívánjunk neki sok sikert ezen a téren (is)!
Én magam pedig azért írtam Katalinról, mert rokonszenves fiatal nő, és ebben a mai "celeborientált" világban inkább rá és a hozzá hasonló értelmes, értékes emberekre figyeljünk!

Kínai koncerten

2011. november 15., kedd

0 megjegyzés
Tegnap este érdekes élményben volt részem. A filharmóniai hangversenysorozat nyitó előadásán a Nanjingi Tradicionális Zenekar lépett fel.
Mint a Fidelióból megtudható volt, Nanjing városa a Kelet-Kínai térségben, a Jangce deltavidékénél található. A négy történelmi császárváros egyikeként történelmi és kulturális szerepe évezredek óta kiemelkedő. Szintén az előzetes szerint a koncert programján hagyományos kínai hangszerekre írott művek szólalnak meg, melyek a több ezer éves kínai zenekultúrából adnak ízelítőt.

Magyar műsorvezetéssel, a legfontosabb információk rövid közlésével és az egyes hangszerek bemutatásával és megszólaltatásával kezdődött az est. A nyolc tagú zenekar szép látványt is nyújtott, s az est folyamán igazán harmonikus és nagyszerű együtt-muzsikálásról tett tanúbizonyságot. A különböző darabokban a zenekar tagjai külön-külön is megmutathatták virtuozitásukat, kicsit úgy, mint mondjuk egy jazz-együttesben, amikor az összjáték közben epizódonként előtérbe kerül egy, vagy egy-két hangszer. Amennyire anélkül megítélhető, hogy az ember ismerné e hangszerek megszólaltatásának nehézségeit, azt hiszem, az együttes minden tagja igazán virtuóza instrumentumának. Ezt legjobban talán a két vonós hangszeres hölgy mutathatta meg egy olyan darabban, amely valamennyire emlékeztetett Dinicu nevezetes Pacsirtájára. Összejátékuk is egészen szenzációs és mellette nagyon fegyelmezett volt. Egyébként ez a fegyelmezettség volt a jellemző a zenekar egészére, még a ki- és bevonulásukra is. Ráadásul kotta nélkül játszottak...

Közben próbálgattam fényképezni, hát, változó eredménnyel. Azért a zenekart valamennyire meg tudom mutatni:



Hanem amiket az együttes produkciói között kaptunk!!! Ezek zenei aláfestése már nagyon elütött az ő tradicionális repertoárjuktól és kifejezetten a slágerzene felé közelített, illetve volt, amelyik nemcsak közelített... Ennek ellenére azért a táncok tetszettek, különösen az utolsó. Végül is profi kínai táncot látni élőben ritka lehetőség.
Ám mindezek között még megjelent egy énekesnő, igaz, nagyon dekoratív volt vízesés-szerű ruhájában, és vízcsobogás által megtámogatott, azért cseppet kínais, ám inkább sláger-szerű dalával. Hát mit mondjak, produkciójának olyan X-faktoros íze volt... Utána szerencsére ismét beleélhettük magunkat a klasszikus kínai zene világába. Ezután viszont megjelent az előbbi hölgy párja, egy egész jó tenor hanggal rendelkező énekes személyében. De a dal!!! És az egész előadásmód!!! Aki elmúlt annyi, talán emlékszik még Joszif Kobzon "szovjet" táncdalénekesre. Hát, ez az egyébként jobb sorsra érdemes fiatalember is valami hasonló jelenség volt a mosolyával és egész gesztusrendszerével, megtestesítője egy személyi kultuszos, a felszínen hurrá-optimizmusos korszaknak, amely mögött kegyetlen elnyomás van. És aztán el lehet képzelni, milyen volt, amikor a zuhatagruhás hölgy és ő együtt énekeltek...
Nem tudom, ki gondolta azt, hogy ezt a kiváló színvonalú zenekart fel kell ilyesmikkel dobni, ha Európába jönnek. Egyébként előző este Budapesten az Uránia Moziban léptek fel, ma pedig a székesfehérvári színházban adnak koncertet. Kíváncsi lennék az ottani véleményekre.
Amúgy a zenekar nagyon nagy sikert aratott, teljesen megérdemelten, ráadásokat is kaptunk. Jobban jártunk volna a többi produkció nélkül: a táncosok nélkül a zenekar előbbre is ülhetett volna, így eléggé eldugták őket a színpad hátsó fertályára bár érdekes tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak...

Liszt Koronázási miséje

2011. november 8., kedd

0 megjegyzés
A közelmúltban sokszoros képzettársítás eredményeképpen, amelynek legfőbb csomópontjai Gábor Miklós és Szomory Dezső voltak, s köze volt hozzá másik blogomnak is, kilyukadtam Liszt Koronázási miséjének két előadásánál, amelyek 1869 tavaszán zajlottak a szerző vezényletével a pesti Vigadóban.
Erről ITT ÍRTAM.
Az események jobb megértéséhez érdemes visszamennünk legalább 1867. június 8-ig: akkor zajlott le ugyanis a kiegyezés folyományaként Ferenc József magyar királlyá koronázása a  budavári Mátyás-templomban. A történelmi eseményre Liszt Ferenc írta meg az ünnepi misét, amelyet azóta "Koronázási mise", vagy "Magyar koronázási mise" címen emlegetünk.
Erzsébet, koronázási díszruhájában
Azt, hogy Liszt műve csendülhessen fel ez alkalommal, komoly intrikák akadályozták. Lisztet korábban Scitovszky hercegprímás kérte fel a komponálásra, aki eddigre már elhunyt. A mű nagyrészt elkészült, amikor Liszt azt kezdte tapasztalni, hogy a hivatalos körök agyonhallgatják a további teendőket, mert az ő elvárásuk az volt, hogy az ünnepi muzsikát a bécsi udvari karmester írja meg. A már ebben a blogban néhányszor említett Augusz Antal, Liszt leghívebb magyar barátja volt az, aki nagyon komolyan sorompóba lépett az ügy érdekében. Amikor egy jó darabig ő is falakba ütközött, az újságok arról kezdtek cikkezni, hogy szép kis kiegyezés született, hiszen már az első pillanatban háttérbe akarják szorítani a magyarokat... A Budai Zeneegylet Eötvös József kultuszminisztert kereste meg, míg Augusz és szövetségesei, köztük Erkel Ferenc, Reményi Ede, Mosonyi Mihály és mások, a magyar zenei élet vezető személyiségei Falk Miksa, Erzsébet magyar nyelvtanára útján  magához a királynéhoz fordultak. Hosszú diplomáciai tárgyalások után, eléggé fogcsikorgatva született meg a legfelsőbb hivatalos rendelet: felhangozhat Liszt miséje, ám csak a bécsi udvari zenekar és énekkar előadásában, az udvari karmester vezényletével. Ennél többet maga Erzsébet sem ért el a közbenjárásával...
Liszt még hivatalos meghívót sem kapott a történelmi eseményre, bár a Ferenc József-renddel azért kitüntette az udvar. Jóformán elrejtve, a Mátyás-templom karzatáról hallgathatta csak végig saját művének első megszólalását. Azonban ami utána következett, az az egyik legszebb Liszt-történet és legigazabb kárpótlás volt számára. Ábrányi Kornél így írta le az esetet:
Liszt, nem várva be a megkoronázott király s fényes kíséretének megindulását [...] jóval előbb megindult egymaga, minden kíséret nélkül, gyalog visszatérendő lakására, a belvárosi plébánia-épületbe. A budavári Mátyás-templomtól kezdve [...] a nép százezrei képeztek sorfalat a számtalan tribünök díszes közönségétől szegélyezve. Mindenki várta a gellérthegyi ágyúk dörgését, mely jelzendő volt a királyi menet elindulását. De ezt egyszerre egy elementáris erővel kitört éljen-dörgés előzte meg az egész hosszú vonalon. Mindenki azt hitte, hogy a dörgő éljenek a közelgő díszmenetet illetik, pedig csak a nagy művész ünnepélyes alakja volt látható, ki a nép hosszú, kétfelé osztott sorfalai közepén haladt meghatottan egymaga, ünnepi fekete talárban, hajadonfővel, oroszlánsörényű haját lobogtatta a nyári szellő...



Nos, az előbb leírt események voltak az előzményei annak, hogy két év múlva, 1869 tavaszán Erkel Ferenc hatalmas szervező- és betanító munkával megrendezte azt a két hangversenyt, amelyeken és ez nagyon fontos a szerző, Liszt Ferenc vezényletével csendült fel a Koronázási mise az uralkodópár és a hangversenylátogatók előtt. Ekkor a nevezetes hegedűszólót is az a művész játszotta, akinek Liszt eredetileg szánta, s akire gondolva komponálta: Reményi Ede. (A misének ezt a részletét egy korábbi blogbejegyzésem végén, ITT meg lehet hallgatni.)
Erkel, aki egy kis kurucos virtusért sosem ment a szomszédba, ez úton akart egyrészt Lisztnek elégtételt adni, másrészt az udvari köröknek bebizonyítani, hogy a koronázáson a magyar muzsikusok is eljátszották volna legalább olyan jól, sőt, jobban Liszt miséjét, mint a bécsi udvari kórus és zenekar...

Liszt Ferenc Pest-Budán, 1869

2011. november 3., csütörtök

0 megjegyzés
A közelmúltban, többszörös képzettársítással, másik blogom főhősének, Gábor Miklósnak egyik legremekebb színészi alakításából kiindulva a drámaíró Szomory Dezsőn keresztül eljutottam Liszt Ferencig.
Szomory meglehetősen nagy költői szabadsággal úgy írta meg saját születését, ami 1869. június 2-án történt, mintha Liszt Ferenc éppen a pesti Király utcában sétált volna, s az újszülöttel az utcára kirohanó dajka kezében megpillantotta és megsimogatta volna a rózsaszínű csecsemőt :) Amúgy a dajka azért rohant volna ki, hogy a gangos bérház lakóinak felmutassa a legújabb lakótársat...

Ha megpróbáljuk komolyan venni a történetet és utánanyomozni, Liszt életrajzából kideríthető, hogy a zeneszerző akkoriban éppen Rómában tartózkodott. Viszont alig egy hónappal Szomory nevezetes világrajövetele előtt egy jó hetet Pesten töltött.

Lisztnek ezt a magyarországi látogatását érdemes egy kicsit közelebbről megnézni, mert nagyon fontos láncszeme lett annak a folyamatnak, amelynek végeredményeként Liszt egyértelműen elkötelezte magát a magyar zenei életnek.

1869. április 8-án Liszt levelet kapott Erkel Ferenc és más vezető egyéniségek aláírásával, amelyben arra kérték, hogy szerencséltesse hazánk fővárosát is nagybecsű megjelenésével, hogy legőszintébb honfiúi tisztelet és hódolat lángjával áldozhassunk ama oltáron, melyet Önnek minden magyar kiolthatatlanul emelt szívében.
E szíves meghívásnak Liszt eleget is tett és alig két hét múlva, április 21-én Bécsből hajóval megérkezett Pestre kiváló növendéke, Sophie Menter kíséretében. Itthon felkérték, hogy koncerten is kerüljön műsorra Koronázási miséje és vállalja el a vezénylést.
Ehhez vissza kell tekintenünk 1867. június 8-ig, akkor zajlott le ugyanis a kiegyezés folyományaként Ferenc József magyar királlyá koronázása a budavári Mátyás-templomban. A történelmi eseményre Liszt Ferenc írta meg az ünnepi misét. El már nem dirigálhatta, mert de ezt a történetet majd legközelebb elmesélem. Érdemes lesz elolvasni, mert jobban megmagyarázza az itt elmesélt eseményeket.

Most újra előre 1869-be:
Miután április 23-án megtartották a főpróbát, Liszt udvari ebédre volt hivatalos szerintem így próbálták kárpótolni a két évvel azelőtti méltatlan helyzetért. Asztalszomszédja maga Erzsébet királyné volt, aki nagy érdeklődéssel kérdezgette életének eseményei felől, asztalbontás után pedig megkérte az ősz művészt (Liszt 58 éves volt akkor), játssza el néhány művét. Így Ferenc József, Erzsébet és két leányuk Liszttel átvonultak a zeneterembe, ahol Liszt egy órán át játszott az uralkodói családnak.

A következő képen is a királyi család jelenlétében látható Liszt. A színezett metszet egy nyilvános hangversenyen készült a pesti Vigadóban 1872 márciusában. Kinagyítva jobban azonosíthatóak a felséges személyek, itt a gyermek Rudolf trónörökös is jelen van:


1869. április 26-án, majd 30-án került sor a két hatalmas sikerű Liszt-koncertre a Vigadóban. A Koronázási mise mellett, amelyet mindkét alkalommal valóban Liszt vezényelt, nagy hegedűszólóját pedig barátja, Reményi Ede szólaltatta meg, más művek is műsorra kerültek: az első koncerten például a Dante szimfónia, a másodikon pedig a Hungaria szimfonikus költemény és a 137. zsoltár, ezeket Erkel Ferenc vezényelte. Egyébként Erkel volt az egész vállalkozásnak spiritus rektora, ő tanította be Liszt keze alá a misét is. Ennek remek előadásával a magyar muzsikusok bebizonyították, hogy a magyar király koronázására írott művet a magyar muzsikusok legalább olyan jól, ha nem jobban el tudják játszani, mint a koronázás aktusára idehozatott bécsi udvari zenekar. E két koncertre összefogott Pest-Buda szinte minden zenésze: Erkel Filharmonikus zenekara, az 1840-ben éppen nagyrészt Liszt kezdőtőkéjéből alapított Nemzeti Zenede, a Zenekedvelők Egylete, a Budai Zeneakadémia, a Budai Dalárda. Neves muzsikusok – demonstrálva az ügy és Liszt iránti elkötelezettségüket – beültek a zenekarba játszani: Mosonyi Mihály például, aki akkor már jó nevű zeneszerző volt, nagybőgőzött...

A Zenészeti Lapok így írt az első hangversenyről:
Elkábító volt a lelkesedés, mely mindjárt a Dante-szimfónia első része után nyilatkozott, midőn a Mester megjelent a teremben és helyet foglalt a közönség közt. Midőn pedig a Budai Dalárda által nagy szabatossággal előadott Harci dalai után a karnagyi emelvényre lépett, hogy a Koronázási misét személyesen vezényelje [...] olyan fokra hágott az, minő egy nemzetnél csak annak legnagyobb fiai s a világnak legkiválóbb géniuszai iránt szokott megnyilvánulni. A Koronázási mise oly fényes diadalt aratott, aminőre csak egy ily geniális mű van feljogosítva. 
Hát, ha lenne időgép, szívesen ott lettem volna...

A Pester Lloyd kritikájából:
Ki más tudta volna ezt véghezvinni, mint Liszt s az a merész gondolat tolul elénk, mily jelentőségre emelkednék az itteni zenei élet, Lisztnek gyakoribb, ha már nem lehet állandó, jelenléte által.
Ez a "merész gondolat" hat év múlva valóra vált: 1875 őszén nagyrészt Lisztnek köszönhetően megnyílhatott a pesti Zeneakadémia, mert Liszt elvállalta az elnöki posztot és  a rendszeres részvételt a legtehetségesebb zongoristák tanításában. Ekkortól kezdődött a maga által is háromszögletűnek nevezett életmódja, amikor az évet weimari, római és pesti szakaszokra osztotta; Pestet azonban kiemelten kezelte, mert nálunk a kulturális évad szempontjából legfontosabb hónapokat töltötte.

Végül ma nem Liszt, hanem Mozart Koronázási miséjéből hallgatunk részletet. Az előbb elmesélt két Vigadó-beli koncert után ugyanis a muzsikusok hálából megörvendeztették Lisztet azzal, hogy tiszteletére a Mátyás-templomban előadták ez a művet. Következzen belőle a Gloria:

Szomory Dezső és Liszt Ferenc

2011. október 29., szombat

0 megjegyzés
Talán ismert a hozzám ellátogatók számára, hogy van egy másik blogom is, amely Gábor Miklós színész, rendező, író személyének, életművének emlékét próbálja meg a maga szerény eszközeivel őrizni és némiképpen szétsugározni. Ott nem is olyan régen egyik nagy sikerű színpadi alakításáról kerestem elő korabeli sajtóvisszhangokat. Ez a szerep Pálfi Tibor volt Szomory Dezső: Hermelin című darabjából. Pálfi Tibor alakjában Szomory voltaképpen önmagát írta meg, ezért felkészülésként előkotortam hozzá a Szomoryról megjelent, sok képet is tartalmazó monográfiát, Réz Pál 1971-ben megjelent kitűnő kötetét az "Arcok és vallomások" sorozatban.
Mindjárt az első fejezet elején megakadt a szemem Liszt Ferenc nevén, s fokozott érdeklődéssel olvastam az idézetet Szomory önéletrajzából. Minthogy a napokban ünnepeltük Liszt Ferenc születésének 200. évfordulóját, most olvassuk el, hogy Szomory hogyan vetette papírra saját születését, s hogy jön ide Liszt Ferenc:

Mindenki roppant örült, amikor megszülettem, és egészen rózsaszínű voltam, mint egy kövér barack az élet fájáról, amikor a dajkám kirohant velem a nagy udvarra és felmutatott, mint a dauphint volt szokás Versailles-ban vagy mint a kis malacot falun karácsonykor, és drága öreg Podmaniczky Frigyes épp akkor jött arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: "Ejnye, be jó szaga van!" A leányok rögtön szaladtak a friss pelenkáért, miközben réveteg kék tekintetem a Liszt fehér sörényén pihent, s gondoltam: zenész leszek, mint ő!"

Szomory születésének helye egyébként Budapesten a Király utca 37. szám alatti három emeletes, gangos bérház, ideje pedig 1869. június 2.
Már korábbról megismerve valamennyire az írót, úgy találtam, hogy "önéletrajzában" is hozta a formáját :) Gyanítottam, hogy Liszt jelenlétéből semmi nem igaz, de akár meg is történhetett volna...
A biztonság kedvéért azért utánanéztem a tényeknek. Íme az illúziótlan valóság:

Liszt Ferenc 1869. május elejétől több, mint egy évig Rómában élt. Ha utazott is közben, messzire biztosan nem, így semmiképpen nem lehetett alig egy hónap múlva, június 2-án Pesten. Még azt is érdemes megemlíteni, hogy Podmaniczky Frigyes akkor még csak 45 éves volt, nem az a "drága öreg", akinek az utókor emlékezetében megmaradt. Sőt, ők Liszttel ebben az időben szerintem valószínűleg még nem is ismerték egymást. 1884-ben viszont nagy afférjuk támadt, amikor Podmaniczky némi túlbuzgóságból (à la pécsi Fölszállott a páva-ügy) mint intendáns nem engedélyezte, hogy Liszt ünnepi kórusműve, Ferenc Józsefet dicsérő szöveggel, ám egy régi kuruc nóta dallamára, elhangozhasson a Magyar Királyi Operaház épületének ünnepélyes megnyitásán, nevezett uralkodó jelenlétében.
Csak zárójelben: ez a dal, a Hej Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi később szocialista karriert is befutott. Aki elmúlt annyi, Új dalt zeng most a mező és a rét, új ritmusra zakatol, szalad a gép szöveggel énekelte...

Egyébként az író születése előtt egy hónappal Liszt Ferenc két hetet Magyarországon töltött. Fontos és érdekes látogatás volt, erről majd később írok.

De térjünk vissza Szomory Dezsőhöz és "önéletrajzá"-hoz. Saját maga azt állítja, hogy egy ideig járt a zeneakadémiára is, mégpedig  Liszt elnöksége idején, tehát mindenképpen 1886 előtt. Ha újra belelapozunk Réz Pál által írt életrajzba, akkor azt olvashatjuk, hogy – az író saját elmondása szerint zeneakadémiai felvételi vizsgáján ott ült Liszt, aki közben teleírta a fiatalember nevével az előtte fekvő Pester Lloyd margóját. Nyilván, hogy el ne felejtse fűzte hozzá Szomory. Egy másik önéletrajzában pedig a következőket írta:
A Zeneakadémiára beiratkozván, vad és szőke sörényem sok zongora, sőt orgona fölött lobogott, mert énekhangomon kívül, mely a legszebb szopránok egyike volt, harmóniát [azaz összhangzattant] és fúgát kultiváltam. [...] Írtam egy operát, két operát saját szöveggel, és ifjúi képzeletem titánhegységek, mélységek és patakzások fantasztikus szcenáriumát építgette a wagneri  tradíciókban, amikor hirtelen inkább a szöveg vonzott, mint a zene, azaz a zene a szövegben.
A legelső önéletrajz-részlet fényében némi fenntartással fogadtam ezeket a mondatokat is, különösen az után, hogy átnézve a Zeneakadémia évkönyveit, Liszt Ferenc haláláig , az 1885/86-os tanév végéig nem találtam nevét a növendékek között sem Weisz Mór, sem Szomory Dezső alakban. Kissé kétséges annak felemlegetése, hogy amikor a Zeneakadémiára járt, még szoprán hangja volt, mert akkor nagyon korán, mutálása előtt kellett odajárnia. Úgyhogy lehet, hogy ez a részlet is erős túlzás... Az azonban nem, hogy Szomorynak tényleg sok köze volt a zenéhez fiatalon, ha nem is pontosan így, ahogy leírta. Tényleg jól zongorázott és kellemesen énekelt. Valóban elkezdett komponálni, de életrajzírója, Réz Pál szerint az általa említett operákhoz valószínűleg csak hozzákezdett. Szerinte azért hagyta abba a zenei stúdiumokat, mert azok rendszeres és rengeteg munkával jártak,  a leendő író pedig ennél lezserebb volt. Ám Szomory egész pályáját mégis szinte rendkívüli módon meghatározta ez a zene felőli indulás. Ő maga is jól látta: Írói csillagfutásom e zenékből fakadt, ezért olyan fényes és melodikus – jellemezte saját stílusát kissé fellengzősen, de találóan.

Zene helyett most hallgassunk meg egy zenei fogantatású monológot Gábor Miklós kongeniális előadásában Szomory Dezső sokat emlegetett Hermelin című darabjából:

Ma 200 éve született Liszt Ferenc

2011. október 22., szombat

0 megjegyzés
Mint Alan Walker három kötetes, nagyszerű monográfiájából is tudható, Lisztnek gyengéje volt a születésnapja, s enyhén szólva nem vette rossz néven, ha ezen a napon úgy igazán megemlékeztek róla.

Első weimari korszakában, az 1850-es években élettársával, Carolyne Wittgenstein hercegnével az Altenburg nevű épületben lakott. Ebben az időszakban az udvari színház zeneigazgatója, karmestere volt, mellette intenzív pedagógiai tevékenységet fejtett ki, csak úgy nyüzsögtek körülötte a zongorista növendékek, akikkel rendszeresen – ingyenesen! – foglalkozott. Mindemellett ebben a jó egy évtizedben megalkotta hatalmas életműve fontos és terjedelemben is jelentékeny részét, megteremtette a szimfonikus költemény műfaját, s együttes tevékenységével vezéralakjává vált a zenei romantika radikálisabb irányzatának.

Ez itt a weimari Altenburg. Régi nagy vágyam, hogy egyszer ott lehessek azokban a helyiségekben, például a legendás kék szalonban, vagy Liszt dolgozószobájában, ahol annyi nagy mű született és Liszten kívül is annyi jeles muzsikus járt... Félreértések elkerülése végett Liszt és Carolyne nem az egész házat lakták.



Alan Walker említett könyvében elmeséli Liszt néhány születésnapját ebből az időszakból a negyvennegyedikbe pillantsunk mi is bele!

1855. október 22-én Liszt tanítványai és tisztelői ünnepi színdarabot adtak elő, amely életképek sorozatából állt, s amelyek természetesen Liszt pályafutásának egy-egy jelentősebb pillanatát ábrázolták. A színváltozások alatt a weimari színház zenekari muzsikusai Liszt által nagyra tartott és pártfogolt szerzők – mint például természetesen Wagner és Berlioz műveiből játszottak. A fényeffektusokat szintén színházi szakember, méghozzá maga a weimari színház igazgatója, Eduard Genast tervezte. A darab a lángész dicsőítésével végződött: Marie hercegnő (Carolyne hercegné lánya) babérkoszorút helyezett el Liszt mellszobrán. Mindez az Altenburgban zajlott mintegy száz vendég jelenlétében. A születésnapi pohárköszöntők közül a legfrappánsabbakat Peter Cornelius találta ki akinek  A bagdadi borbély című remek operáját majd néhány év múlva kifütyüli a weimari közönség, ami Lisztnek az utolsó cseppet jelenti majd, és távozik Weimarból...
Cornelius ezen a születésnapon akrosztichonokat költött Liszt nevére; a szavak első betűi összeolvasva Liszt nevét adják ki. Lássunk közülük néhányat:

Liszt Ist Sporn zu Tatentfaltung!     Liszt tettekre sarkall!
Liszt Ist Seichten Zopftums Töter!  Liszt, a lapos pedantéria halála!
Liszt Ist Seiner Zeiten Träger!        Liszt a korszellem hordozója!
Liszt Ist Seines Zeichens Titan!      Liszt mestersége titánja!

és így tovább :)

Mai zenénk egy bűbájos variációsorozat a Happy birthday dallamára különböző klasszikus zeneszerzők modorában meghangszerelve egy bizonyos Johan Dokter által. Kis blogomban köszöntsük ma ezzel Liszt Ferencet, mert természetesen ő is szerepel a megidézett zeneszerzők között:



Milyen előzékeny a rendszer, hogy borítóképnek éppen Lisztet tette meg :)