Zenés epizódok a kanizsai Szarvas szálló életéből 5.

2017. január 14., szombat

2 megjegyzés
Elérkeztünk végre a sorozat befejező részéhez. Először egy gyors tartalomjegyzék, aztán folytatom:

1. rész: Az épületről általában

2. rész: Cigányzenekarok a Szarvasban

3. rész: Helyi előadók és Kanizsáról elszármazottak fellépései

4. rész: Híres magyar és külföldi művészek fellépései

Az 1900-as évek elejéről származó képeslapon a még kétemeletes Szarvas


Az Arany Szarvas karzatos nagyterme 1879-től majdnem két évtizedig a kanizsai színházi élet helyszíneként is funkcionált. Az előadásokat korábban a Zöldfa (ma Bolyai Iskola) nagytermében tartották, de az egykor patinás szálloda ekkorra megszűnt, az épületet az igazságügy foglalta el... A kanizsai színházi élet ezért tevődött át egy időre a Szarvas nagytermébe.

Az első jelentős társulat, amely a Szarvasban játszott, a pécsi volt, amelyet akkor GERŐFY ANDOR igazgatott. Prózai darabok mellett sok zenés előadást tartottak: operetteket (A corneville-i harangok, Szép Galathea, Boccaccio), népszínműveket (A piros bugyelláris) is játszottak. A helyi kritika kiemelte GERŐFYNÉ ILKA asszonyt, aki a primadonna szerepét töltötte be. 1882-ben Kanizsán is megjelent együttesével Gerőfy nagy riválisa, a nem sokkal korábban saját társulatot alapított TÓTH BÉLA. Primadonnája ALSZEGHY ETEL, a korabeli cikkekben még Kohay Etel néven szerepelt. A komikus szerepkört a fiatal KÖVESSY ALBERT töltötte be, aki majd 1902-ben, mint a Kanizsán rendszeres színházi szezont tartó pécsi színtársulat igazgatója fe fogja építeni városunk nyári színházát, az Arénát. Tóth Béla társulata is hasonló összeállítású műsort játszott a Szarvasban, mint Gerőfyék: igényes prózai darabokat (például Beaumarchais: Figaro házassága), korabeli ismert népszínműveket és különösen sok francia operettet. Egy kritikába olvassunk bele, melyben Meilhac és Halévy: Kis herceg című operettjének előadását értékelte az egyik helyi hírlapíró:

Egyike a legtöbb műélvezetet nyújtó daraboknak, mely a fővárosi színpadon is nagy tetszésben részesült. Kohay Etel (Parthené, herceg) elemében volt és elragadó játékával, gyönyörű énekével folyton ismétlődő tapsvihart aratott. A legszebb részleteket meglepő könnyedséggel énekelte és a nagy technikát igénylő dallamokba átönté az érzelem melegét.

Tóth Bélának az 1882-es kanizsai szezon alatt sikerült egy igazi
nagy sztárt is megnyerni vendégszereplésre HEGYI ARANKA, a Népszínház kiválósága személyében. A Blaha Lujzával azonos művészi fokon értékelt primadonna négy darabban öt előadáson lépett fel a Szarvasban, amelyen a jelentősen felemelt helyárak ellenére csak úgy tolongtak a kanizsaiak.

Hegyi Aranka

1883-ban jelent meg Kanizsán az ARADI GERŐ-féle színtársulat. A színigazgató, akinek eredeti neve Czucz Gerő volt s jelentős földbirtokkal rendelkezett, majdnem harminc évesen, új néven állt színésznek. Hat évvel később, 1864-ben már a legrangosabb vidéki társulatot igazgatta. Kanizsai előadásainak kitűnő primadonnája a direktor nevelt lánya, ARADI EMÍLIA volt. A társulat nagy értékét kiváló zenekara jelentette, ezzel ugyanis akkoriban kevés vidéki színigazgató büszkélkedhetett - korábban Kanizsán is sokszor előfordult, hogy az egyébként színvonalas operett-előadást csak egy zongorista kísérte.

1885 áprilisában az Aradi Gerő társulat előadásain lépett fel első ízben Kanizsán - négy előadásban! -  az ekkor hírneve teljében álló BLAHA LUJZA.

Blaha Lujza


Kanizsa valósággal lázban égett ezekben a napokban... A művésznő lakása is a Szarvasban volt, s amikor észrevette, hogy a fél város odagyűlt a térre, hogy láthassa, kilépett az erkélyre és köszöntötte kanizsai rajongóit.

1890-ben a Szarvas nagytermét kávéházzá alakították, így a színházi előadások, hangversenyek más helyszíneken folytatódtak: az akkoriban új Polgári Egyletben (Sugár út 3.) és a Kaszinóban. Ettől kezdve a Szarvas zenei életét az éttermében és kávéházban muzsikáló cigányzenekarok, majd jazz-szerű, könnyedebb muzsikát játszó együttesek jelentették - róluk már írtam a 2. részben.

A jeles szálloda az 1930-as évek végén szűnt meg (ekkor már jó másfél évtizede működött a Centrál), csak a Kis Szarvasnak nevezett étterem maradt meg egy ideig a szomszédban. A Szarvas eredeti épületében üzlethelyiségeket és lakásokat alakítottak ki. 1981/82-ben legfelső épületét - Tarnóczky Attila szerint életveszély miatt - lebontották...
1992 óta helyi védelem alatt áll. Homlokzatát 2003-ban jelölték meg a várostörténeti sorozatba tartozó emléktáblával:


Végezetül két fontos link azoknak, akik többet szeretnének tudni a Szarvas, és az egész Erzsébet tér történetéről. Ezt a két alapvető forrást én is sokat használtam és használom:

Kunics Zsuzsa nagy tanulmánya a tér történetéről

és

Tarnóczky Attila: Hol - mi? Kanizsai házak és lakóik

Zenés epizódok a kanizsai Szarvas szálló életéből 4.

2017. január 5., csütörtök

0 megjegyzés
Lassan másfél éve lesz, hogy írtam egy sorozatot az Arany Szarvas szálló zenei életéről. Aztán  jöttek más, nem mindig kanizsai témák. Most viszont egy érdeklődés kapcsán előkerült ez a régi sorozat és döbbenten vettem észre, hogy még ígértem egy részt, amit aztán nem írtam meg. De jobb későn, mint soha :) így most pótolom. Sőt, az ígért egy helyett két részre is futja még a Szarvasban zajlott kulturális eseményekből.

Amikor még kimagaslott szomszédai közül...

Rövid összefoglalásként: az 1. rész magáról az épületről szólt. A 2. részben a Szarvas saját zenéjével, az ott játszó cigányzenészekkel foglalkoztam és szót ejtettem az első kanizsai jazz-muzsikusról is. A 3. rész a Szarvas nagytermében fellépő kanizsai, illetve városunkból elszármazott énekesekről, muzsikusokról szólt. Ennek végén ígértem, hogy legközelebb a nem-kanizsai híres művészek előadásaival folytatom a sort.

Vágjunk bele!

1881 előtt több egykori Liszt-növendék zongoraművész koncertezett a Szarvas karzatos nagytermében: VERA TIMANOVA, JOSEFY RAFAEL, valamint SOPHIE MENTER és szintén európai hírű gordonkaművész férje, POPPER DÁVID. Ezekről a koncertekről már írtam részletesen a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatomban - a nevekre kattintva a megfelelő rész visszaolvasható.

A Szarvasban került sor városunk hangversenyéletének egyik legnevezetesebb estjére: 1877. március 1-jén PABLO DE SARASATE spanyol hegedűművész adott zongorakíséretes koncertet.

Pablo de Sarasate


Az esemény jelentősége miatt erről majd írok egy külön posztot. Most csak röviden pillantsunk bele a Zalai Közlöny néhány nappal későbbi kritikájába:

A résztvevők tömege csak úgy hullámzott a hangverseny e színterére. Büszke öntudattal észlelénk itt is, hogy városunk műértő, a valódi művészet irányában érdeklődő közönségének milyen nagy kontingensét állítja. [...] ... játéka, minden hegedű-vonása szívhez szóló, a szívet varázszsal eltöltő; az egyes hangok oly mély érzést árulnak el és egyszersmind oly tökéletességet a hegedű kezelésében egyáltalában, hogy nagyobb művészt elképzelnünk alig lehetséges.

Néhány hónappal Sarasate előtt egy nagy reményű 14 éves hegedűs, FRANZ KREZMA Anna nevű nővére zongorakíséretével adott koncertet, sajnos kevés érdeklődő előtt.

Zalai Közlöny 1877. október 8.


Az eszéki születésű csodagyerek kilenc évesen már a bécsi konzervatórium növendéke volt. Egészen fiatalon lett a berlini királyi szimfonikus zenekar koncertmestere, ám 19 éves korában tuberkulózisban elhunyt. A világ minden bizonnyal egy nagy hegedűst veszített benne.

Franz Krezma

EUGENE MAURICE DENGREMONT életútja is hasonlóan tragikusan korán, 27 évesen ért véget.


E. M. Dengrement


A francia-brazil származású hegedűművész 18 éves korában, 1885 decemberében játszott a Szarvasban - ő sem telt ház előtt. Pedig nagy élménnyel lettek szegényebbek, akik nem hallották. Így referált a Zalai Közlöny kritikusa:

Játékában kettős, hármas, sőt négyes szólamú tételeket hallottunk a legtisztább hangkezeléssel előadva. Kettős nyolcad futamok a legmagasabb hangokig, harmad, heted, kilenced, tizenketted hangközi összevonásokat a legtökéletesebb praecisitassal adja elő.

1879. márciusában koncertezett a Szarvasban Európa akkori egyik legkiválóbb kamarazenei társasága, a sajtóban Flórenci négyesként emlegetett FIRENZEI VONÓSNÉGYES (pesti koncertjükre Liszt Ferenc is elment). Kanizsán Haydn, Schubert és Beethoven műveiből játszottak.

B. J. aláírással így számolt be a koncertről a Zalai Közlöny:

Az a játszi könyűdség, mely az egyes működők játékán látható - oly kerekded s egybevágó egészet képez, iszerint az a négy művész avval a négy darab száraz fával egy test egy lélek.

A sok sikeres est mellett egy nagy botrány is fűződött a Szarvas hangversenyterméhez: CARLOTTA PATTI operaénekesnő estje. A sztorit már megírtam részletesen, ITT elolvashatja az érdeklődő hogy Kanizsán miként és miért kapott macskazenét a híres énekesnő...

A sorozat utolsó részében a Szarvas nagytermében tartott színházi előadásokról számolok be.


Ki ivott a kancsócskámból?

2016. december 16., péntek

3 megjegyzés
A közelmúltban Bécsben végre megláthattam a Nagyszentmiklósi kincset. Már májusban is szerettem volna, amikor szintén jártunk a bécsi Kunsthistorisches Museum-ban, ám akkor nem készültem előre és bizony nem találtuk meg abban a hatalmas gyűjteményben. Amikor kiderült, hogy novemberben újra megyünk, már mindent kiböngésztem előre. Nemcsak abból a szempontból, hogy pontosan melyik teremben van ez az egyedülálló kincslelet, aminek amúgy szerintem Magyarországon lenne a helye, hanem más tekintetben is. Bevallom, annak részleteibe nem mentem bele, hogy most hol is tart a kutatás, mi a legvalószínűbb elmélet a kincsek eredetét illetően - ehhez nem ismerem eléggé a magyar őstörténetet. De azért mazsolázgattam egy keveset, például INNÉT. Másrészt emlékeztem, hogy a csodás aranytárgyakhoz egy meglehetősen abszurdnak ható nagykanizsai történet is fűződik, amit még az utolsó pillanatban megkerestem és újraolvastam. Így aztán már ennek ismeretében álltam a Kunsthistorisches Museum XVII. termében a csodák tárlója előtt. A történetet röviden el is meséltem barátnőimnek, és már akkor gondoltam, hogy majd posztot írok belőle.

A sztori tényleg abszurd, különösen annak fényében, hogy a Nagyszentmiklósi kincs több szempontból is milyen hatalmas értéket képvisel: egyrészt a ma ismert 23 aranytárgy összsúlya csaknem 10 kiló; történelmi és művészeti, egyáltalán eszmei értéke pedig felbecsülhetetlen.

Forrás: khm.at


Történt viszont, hogy egy nagykanizsai érdeklődőt barátjával együtt olyan közel engedtek a kincs darabjaihoz, hogy gyakorlatilag - a múzeum szünnapján - egy teljes munkanapot egyedül tölthettek velük: nézegethették, tanulmányozhatták és rajzolhatták őket úgy, hogy nem is ügyelt közben senki rájuk. Ráadásul, amikor este elhagyták az épületet, akkor sem látta őket múzeumőr vagy más hivatalos személy. Ennek folytán egész éjjel rosszul aludtak, és reggel, amint kinyitott a múzeum, visszarohantak, hogy ugye minden rendben van, nem tűnt el semmi a tárgyak közül - mert ha aznap éjjel esetleg éppen kirabolták volna a múzeumot, ők lettek volna az első számú gyanúsítottak. De megnyugtatták őket, hogy minden rendben van, s ők valóban megkönnyebbültek.

Halis István


Ez az eset természetesen nem mostanában történt, hanem jó 100 éve, 1902 előtt nem túl sokkal. Aki elmesélte, nem más, mint Halis István, nagykanizsai árvaszéki ülnök és amatőr, majd mondhatni profivá lett helytörténész - ma a kanizsai városi könyvtár az ő nevét viseli. Akkor mesélte el, amikor barátja, akivel ezt a látogatást tette, meghalt és egy szubjektív írásban emlékezett meg róla. Ez a barát pedig a bécsi kirándulás idején még pécsi illetőségű Róth Miksa, aki később kanizsaivá vált, ő lett a nagykanizsai posta főnöke. 

Róth Miksa

Róth Miksa sírja a kanizsai köztemetőben

Amúgy csak névrokona a csodálatos iparművésznek. Ám a kanizsai Róth Miksa is kiválóan tudott rajzolni, Halis azért is vitte magával, hogy készülő őstörténeti könyve számára rajzokat készítsen a Nagyszentmiklósi kincs fontosabb darabjairól, részleteiről, különös tekintettel a rajtuk található képi ábrázolásokra és írásjelekre.

Ez itt Halis István könyvének címlapja, megjelent 1902-ben, az illusztrációk között Róth Miksa rajzaival.





Mielőtt még elmesélem látogatásuk slusszpoénját, nézzük meg, hogyan tudott rajzolni Róth Miksa:

A 2. számú kancsó Róth Miksa rajzán...
... és részlete fényképen


Most pedig átadom a szót Halis Istvánnak:

Mikor már a legvékonyabb karcolást is figyelmesen végig tanulmányoztuk az edényeken, s én az ősi betűket pontosan lemásoltam, Róth pedig az edények külső alakját lerajzolta, akkorra a tiszta arany ragyogásától salygani [sic] kezdett a szemünk. Pihenni kellett. De akkor meg a képzelődésünk működött. Szemünk elé támadt Und (End) vezér, kinek tulajdon-jegye öt darab arany edénybe van beverve, s káprázva láttuk miként iszik az arany kupából meg a korsóból. 
Hát még az aranykürt! Bizonyos, hogy azt csupán isten-tiszteletnél meg lakomázásnál (ivásra) használták, mert nem lehet rajta hangot kifújni, amennyiben csöcsben végződik a szűkebb vége. (A kürt szintén Und vezér jegyét viseli.) Szinte láttuk, amit a krónika mond: "Az aranias kürtöt Árpád megtölté a Duna vizével Scithiának módja szerint..."
Micsoda élvezet lenne ezekből a gyönyörű edényekből nekünk is inni! A magyar vezérek után! A gondolat annyira elragadó volt, hogy embert kerestünk, kivel bort hozathatunk. A bort az arany korsóba átöntvén, pogány elődeink módjára lakomázunk. 

(Halis István: Zalai krónika. Nagykanizsa, Zalai nyomda, 1915-1917.  176-177. oldal)

Erről az aranykürtről beszélt Halis


És a két jóbarát áldomást ivott a Nagyszentmiklósi kincs egy (esetleg kettő) darabjából. Nem hiszem, hogy ilyet tényleg tett volna rajtuk kívül bárki az évszázadok, sőt inkább évezred folyamán. Ma pedig nyilván olyan szinten őrzik a kincset, hogy még ötletként sem merülhet fel senkiben. De azt gondolom, hogy Halis története nem kitaláció. Volt ő olyan józan személyiség, kutatta városa történetét is, tisztában volt a történelmi források fontosságával, hogy ilyennel ne vicceljen.
1900 körül még nem lehettek olyan biztonsági intézkedések, mint manapság. Egyébként elbeszélése szerint ajánlólevelet vitt a kurátorhoz, dr. Dedekindhez, aki rendkívül előzékenyen fogadta. Ez a tény is stimmel, mert 1892 és 1911 között egy bizonyos dr. Alexander Dedekind tényleg a Kunshistorisches Museum tudományos munkatársa volt.

Olvastuk, hogy Halis feltételezése szerint a kincsek Und (vagy End) vezér tulajdonai voltak. Próbáltam kicsit utána nézegetni, volt-e valamennyi igaza ebben - de, mint írtam, nem ismerem annyira a téma irodalmát; ehhez szakértő történész kellene, hogy értékelje Halis elméletét, amelyet részletesen az őstörténeti könyvében fejtett ki. Én itt most az érdekesség és anekdota szintjén meséltem el ezt a kis történetet - és akit tudományosan érdekel, utánajárhat :)  Azt még megmutatom, Halis milyen feliratot értelmezett Und vezér jegyének:



Befejezésül érdemes végignézni ezt a hosszabb műsort a Nagyszentmiklósi kincsről, mert igazán autentikus személyek szólalnak meg benne:

Az igazi Benyovszky

2016. november 21., hétfő

2 megjegyzés
Aki elmúlt annyi, biztosan jól emlékszik a Benyovszky Móricról készült cseh-magyar televíziós filmsorozatra. Persze vetítették azóta többször is, a közelmúltban is lehetett látni, de: azért az nem ugyanaz. A legelső vetítésnek, 1975-ben volt ugyanis egy felejthetetlen hangulata, hogy úgy mondjam, "fíling"-je :) Képzeljünk el egy internet nélküli és sok más szempontból is erősen korlátozott világot, amikor az emberek nagy részének még az utazásokat is egy-egy ilyen filmsorozat helyettesítette.  Kereskedelmi televíziók sem léteztek (bár ennek előnye is volt...), így gyakorlatilag mindenki nézte és a szó teljes értelmében közbeszéd tárgya volt. A kalandos szórakoztatás mellett némi ismeretterjesztő szerepet is betöltött, bár nem tudtuk, mi igaz és mi nem a történetből. Ez inspirálta Szász Teréziát is, hogy mélyebben beleássa magát a témába, s ennek eredménye az a könyv, amiről ma szeretnék írni.



A BENYOVSZKY MÓRIC NYOMÁBAN (Shirokuma Kiadó 2016) első szemrevételezésre vékony könyvecske - nem egészen 100 oldal - ám hallatlan mennyiségű információt rejt magában. Fülszövege szerint arra tesz kísérletet, hogy Benyovszky Móric karakterét és tetteinek értékét méltóképpen ítélhesse meg az utókor.

Azt gondolom, hogy bár azért csak a filmsorozat ismeretében is gondolni lehetett, mennyire szerteágazó a téma, a szerzőt magát is meglephette az a sokféle irány, amerre őt kutatásai során a kalandos életű gróf elvezette. A teljesség igénye nélkül próbálom meg ezeket az elágazásokat egy kibővített tárgyszó-sorozattal érzékeltetni:


*Benyovszky származásának, nemzetiségének kérdése
*Családtörténet - Benyovszky családfája, illetve házassága, feleségének és gyermekeinek sorsa, a ma élő leszármazottak
*Címertan
*Történelem (magyar, szlovák, lengyel, orosz, japán, francia, afrikai)
*Földrajz és néprajz, különös tekintettel a főhős idejében még alig ismert tájakra, földrészekre (Szibéria, Kamcsatka, Japán, Tajvan, Madagaszkár) - Benyovszky egyébként, amikor egyáltalán módja volt rá, maga is tanulmányozta e helyek néprajzát és mint földrajzi felfedező úttörő térképeket készített
*Gasztronómia, különös tekintettel a szibériai és kamcsatkai kegyetlen időszakra - itt persze jórészt elborzasztó ételekről, italokról olvashatunk...
*Hadtörténet, hadvezetés Krakkótól Afrikáig
*Ismert és ismeretlen kortársak a kor uralkodóitól, kormányzóitól, katonai személyiségeitől a sorstársakig, egészen Benyovszky szolgájáig
*Terület- és iparfejlesztési törekvései, újításai
*Benyovszky mint sakkjátékos
*Benyovszky saját írásai: kéziratainak lelőhelye, sorsa, kiadásai, értékelése
*Egyéb fontos levéltári források 
*A Benyovszkyról megjelent önálló kötetek és résztanulmányok értékelése, összehasonlítása
*Benyovszky alakja a szépirodalomban, a művek kritikai értékelése; a zenében (opera-, táncjáték- és musical-hős); a filmművészetben (a tv-sorozat értékelése) és a dokumentumfilmek területén
*Benyovszky utókora: emlékének őrzése Magyarországon és Madagaszkáron, benne a Magyar-Madagaszkári Emléktársaság története és törekvései, a Néprajzi Múzeum Benyovszky-anyaga

Az alábbi térkép, mely utazásait mutatja - a 18. században létező közlekedési viszonyok mellett - szintén érzékeltet valamit egészen döbbenetes életútjából:


Szász Terézia remekül igazodik el ebben a hatalmas anyagban, ami már maga nagy teljesítmény. Több dolgot "tesz tisztába" a különböző forrásokban olvasható, sokszor különböző adatok összevetésével - vagy ha tisztázni nem is lehet, hipotéziseket állít fel. Könyvében rendkívül összeszedetten, jól szerkesztetten adja közre mondanivalóját - elkerülve a bőbeszédűséget, amire pedig biztosan nagy lehetett a csábítás. Illusztrációi is jól megválasztottak. A könyvet forrás- és irodalomjegyzék egészíti ki. Én egyetlen dolgot hiányoltam: nekem, mint kezdő Benyovszky-olvasónak időnként jól jött volna egy életrajzi kronológia, mint kályha :)

Úgy érzem, ez a frissen megjelent könyv nagyobb publicitást érdemelne, hiszen azon kívül, hogy összefoglal és értékel, mintegy eligazodási pontként, vagy ha úgy tetszik, ugródeszkaként is szolgálhat a további Benyovszky-kutatások számára. Remélem, idővel megleli méltó helyét a Benyovszky-irodalomban.

Mint kis tartalmi összefoglalómból is látszik, a témának vannak zenei vonatkozásai is. Sőt, egy egészen elképesztő történetet is megismerhetünk, mely közvetetten kapcsolódik ezekhez: August von Kotzebue (1761-1819), a kor népszerű drámaírója, akinek műveit még Beethoven is szerette, miután drámát írt Benyovszky kamcsatkai száműzetéséről, ő maga is a gróf sorsára jutott, szibériai száműzött lett; sőt, aztán politikai gyilkosság áldozataként halt meg... 1800-ban a francia Boieldieu pedig Kotzebue drámájából operát írt. Ennek hátterét is jobban megérti az ember, ha elolvassa a könyvből, milyen kapcsolatok fűzték Benyovszkyt a franciákhoz: 1800-ban még élhetett az emléke annyira, hogy elmenjen a közönség megnézni a róla szóló operát...
Magyar opera is létezik Benyovszkyról: Doppler Ferenc, Erkel munkatársa, kitűnő fuvolaművész írta, szintén a kamcsatkai száműzetést választva témául.
Ezekből sajnos nem tudok részletet mutatni. Van viszont még egy érdekes zenei vonatkozása hősünknek, pontosabban feleségének. A francia királyi udvarban Benyovszky grófné közvetlen kapcsolatba került Marie Antoinette királynéval és - a források ezt valószínűsítik - a kiválóan muzsikáló királyné egy gyönyörű hárfát ajándékozott a grófnénak. Ez a hárfa ma a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona! 

Forrás: mnm.hu


Az alábbi festmény, Jean-Baptiste Gautier Dagoty 1774-ben készült alkotása a hárfázó királynét ábrázolja:

Forrás: sophia.smith.edu/blog

E tény kapcsán tudok mutatni egy videót, ahol Marie Antoinette egy másik fennmaradt hárfáját szólaltatja meg egy művésznő: olyan darabot játszik, amelyet a tragikus sorsú királyné is sokszor elpengetett. Ezzel a klippel búcsúzom a témától és ajánlom Szász Terézia Benyovszky-könyvét:


130 éves a nagykanizsai kaszinóépület 4.

2016. november 4., péntek

0 megjegyzés
A Kaszinóban más intézmények, szervezetek, egyesületek is tartottak rendezvényeket. A tükörterem volt a helyszíne a második világháború előtti Kanizsa egyik jelentős kultúr-eseményének, a MAGYAR RÁDIÓ Nagykanizsát bemutató műsorának, melyre 1935 Pünkösd vasárnapján, a Zeneiskola által rendezett élő hangverseny keretében került sor.



A közvetítés idejére leállították az utcai közlekedést. Dr. Krátky István polgármester beszéde és Barbarits Lajos városismertető előadása után kamarazenei műsorral a Zeneiskola kiváló tanárai, valamint a Zrínyi Miklós Irodalmi Kör ekkor már országos hírű vegyeskara léptek pódiumra. A koncertet a Ketting Ferenc által vezetett kórus nyitotta meg Vannay János: Dina című bibliai tárgyú darabjával, s zárta le a Jézus és a kufárok-kal, Kodály remekművével - közben pedig klasszikus kamarazenei darabok csendültek fel. A kanizsai művészek teljesítményeiről az országos lapok is elismerően írtak.

Kanizsa zenetanuló fiatalságának több generációja izgult a tükörteremben megtartott VIZSGA-HANGVERSENYEKen. A 19. század végétől a városban működő magántanárok: Rosenberg Ádám, Bischitzky Miksa, majd a századforduló ideje után Hofrichter Emma, Pásztor Miksa és Sterneck Zsigmond tanítványai rendszeresen itt mutatták be tudásukat. Az 1926-ban alapított Városi Zeneiskola is a Kaszinóban tartotta rendezvényeit több, mint egy évtizeden keresztül, amíg nem volt saját nagytermük.

Zene nemcsak hangversenyeken, hanem bálokon és társas rendezvényeken is szólt a Kaszinóban. Ezeket szervesen egészítették ki az ifjúság számára rendezett TÁNCTANFOLYAMOK. Ez egy olyan nagy és érdekes téma, hogy külön szeretnék majd írni. Most csak rögzítem az itt hosszasan működő tánctanárok nevét. A századforduló éveiben Neufeld Béla, majd 1902-től, jó két
Mayersberg Frida, 1918
évtizeden keresztül Mayersberg Frida tartott tánctanfolyamokat. Ő saját iskoláján kívül sokszor közreműködött koreográfusként, betanítóként városi, így kaszinó-beli rendezvényeken is. Hamarosan kanizsai táncmesterek is kinevelődtek. A két legfontosabb név Harsay Gizi és Gábor Lajos (eredetileg Guttentag Lajos). Kitűnő táncos-koreográfus volt egy kanizsai fodrász, Szabó István. Ő elsősorban a Katolikus Legényegylethez kötődött, de dolgozott alkalmanként a Kaszinóban is.

Legalább két évtizeden keresztül a Kaszinó épültében lakott családjával dr. ROTSCHILD SAMUNÉ GOLDMANN JUDIT, aki 1921 és 1926 között az Izraelita Nőegylet elnökasszonya volt. Kanizsa 1906-os címjegyzéke már itt regisztrálta lakását és 1926-ban bekövetkezett halálakor gyászjelentése is a Kaszinó épületét jelölte meg mint gyászházat. Goldmann Samu kántor leányaként komoly zenei képzésben részesült, énekesnőként gyakran fellépett jótékony célú rendezvényeken még férjhezmenetele után is. 1897-ben például így írt róla a Zalai Közlöny:

... leginkább Rotschild Samuné remek népdalai ragadták el a hallgatóságot. Egy hivatott [hivatásos] énekesnőnek is díszére válnék az a tisztán csengő üde, behízelgő lágy hang és keresni kell azt a népszínmű szubrettet, ki oly könnyedén és még is oly biztosan tudja használni a hanganyagot, mint ő.

Hosszú betegség után, életének hatvanharmadik évében hunyt el. Nekrológja régi hagyományokban nevelődött nagy műveltségű asszonynak írta le, aki azonban nem zárkózott el értetlenül a modern kultúra megnyilvánulásaitól.

Rotschildné Goldmann Judit és férje sírja a kanizsai izraelita temetőben


A történelem viharai a Kaszinó intézményét, épületét is közelről érintették.

1919 március végén a Szocialista Párt vette tulajdonába, s mint "Szociálista Klub" működött a Tanácsköztársaság hónapjaiban. Első rendezvényük például egy proletár bál volt...

Zala-Népakarat 1919. március 30.


Aztán két évtizedre visszatért a régi rend, de 1944-től újra - és immár végérvényesen - megváltozott az élet. Szinte a koncentrációs táborokba elindított vagonokkal egyidőben a Belügyminisztérium feloszlatta a Kaszinót, vagyonát pedig levente célokra a város rendelkezésére bocsátotta. Az indok az volt, hogy az intézmény "elnéptelenedés miatt életképtelenné vált"... 

Aztán egy év múlva, a háború befejeződése után a Magyar Kommunista Párt helyi szervezete vette birtokába az egykori Kaszinóépületet. Akkoriban itt kevés rendezvény volt, mert inkább a régi Polgári Egyletben (Sugár út 3.) és szomszédjában, a mozi-színházban tartották őket, de július végén például a MADISZ (Magyar Demokrata Ifjúsági Szövetség) hirdetett meg egy bált. Ekkor külön megkérték a hölgyeket, hogy mellőzzék az estélyi ruhát...

1956 nyarán lett az épület a Tiszti Kaszinó otthona:

Zala 1956. június 3.




Későbbi nevei: Fegyveres Erők Klubja, majd Helyőrségi Művelődési Otthon. Az 1970-es évektől az intézmény fokozatosan nyílt ki a város teljes közönsége felé, falain belül színes, eleven életet teremtett.
Itt folytatta tevékenységét Az Erkel Ferenc Művelődési Házban 1972-ben megalakult JAZZKLUB, mely aktív szerepet vállalt jazzkoncertek szervezésében. 1973-ban - együttműködésben a Magyar Rádióval - sikerült is megrendezni az első nemzetközi jazzhétvégét (a koncertekre az akkori Úttörőházban került sor). A máig élő, közben különböző neveket viselő rendezvénysorozat világszerte ismertté tette Nagykanizsát. 1976-tól a Hevesi Sándor Művelődési Központ új épületébe költözött át, aztán Cserfőre. A kör aztán - igaz, kényszerből - bezárult, hiszen 2016-ban a fesztivál visszakerült a Kaszinóba...

A Kaszinó helyi jelentőségűként nyilvántartott épületét 2004-ben a várostörténeti sorozatba tartozó emléktáblával jelölték meg:



 

130 éves a nagykanizsai kaszinóépület 3.

2016. október 30., vasárnap

0 megjegyzés
Folytassuk a 130 éves kaszinóépület (zene)történetét. Azt hiszem, ez lesz a számunkra legérdekesebb folytatás :)


A kaszinó nagytermének színpada híres külföldi és magyar muzsikusokon kívül fellépési lehetőséget nyújtott a városban élő és működő muzsikusok számára is.

1886-ban, a kaszinóépület megnyitásakor már hosszas külföldi működés után ismét szülővárosában, Kanizsán élt  ROSENBERG ÁDÁM és megnyitotta zeneiskoláját, hangszerkereskedését. Néhány évig sűrűn megfordult a kaszinóban, vendégként is, fiatal feleségével, de legtöbbször muzsikusként. Többnyire zongoristaként, kísérőként és szólistaként egyaránt. Lássunk egy jellegzetes példát a Zalai Közlönyből, a Kereskedelmi Ifjak által 1887. február 26-án rendezett, tánccal egybekötött műsoros estről, ahol Ádám négykezest játszott egy jól zongorázó úrhölggyel és betanította a Rákóczi indulót, két zongorára, nyolc kézre. Így referált az újságíró:

A hangverseny fénypontját "A ploermeli búcsú" képezte [ez voltaképpen egy részlet átirata volt Meyerbeer: Dinorah című operájából]. Garai Benőné úrnő játékát túlzás nélkül művészinek mondhatjuk. Partnerje, Rosenberg Ádám úr sokkal jobban ismertebb már mint jeles zongora-tanár, mintsem szükségesnek tartanók ezen a helyen dicséretesen megemlékezni játékáról; feltételeztük, hogy kitűnően fogja feladatát megoldani, mi saját magát illeti, de hogy a többi szereplőket is képes volt úgy előkészíteni, hogy velük csakis dicséretet vallott, ezt örömmel észleltük. A Rákóczy induló oly hévvel adatott elő, hogy a fiatalság zajosan megéljenezte és a közönség megújráztatta. Rosenberg úrnak őszintén kívánjuk, hogy fáradságos munkáját mindenkor oly siker koronázza, mint ez alkalommal.
A műsort hajnalig tartó tánc követte, az első négyest 72 pár táncolta.

Azért idéztem ezt az estet részletesebben, mert számtalan hasonlóra került sor az évtizedek során. Rosenberg Ádám ugyan hamarosan elköltözött Kanizsáról, de mindig voltak jeles műkedvelők - ne felejtsük el, Kanizsa akkoriban a házimuzsikálás mekkájának számított országosan is, mellettük pedig létezett több olyan muzsikus, aki átmenet volt a műkedvelő és a hivatásos művész között. Az 1800-as évek utolsó évtizedeiben és a századforduló körül ilyenek volt például BLUMENSCHEIN VILMOSNÉ, akiről már írtam itt a blogban részletesebben. Ebben az időben az
Ollop Imre
OLLOP-fivérek, Imre és Ernő is gyakran felléptek a Kaszinóban (is). Ernő a bécsi zeneakadémián tanult, de családi nyomásra abba kellett hagynia. Remek zongorista volt, amit a kaszinóban is sokat kamatoztatott és hangverseny-szervezőként is remek előadókat nyert meg a városnak. Fivére, Imre a humorérzékéről volt híres. Ha ő énekelte a kaszinóban saját kupléit, mindig nagy volt a siker, mert bennük a városi visszásságokat tűzte ki céltáblául. BISCHITZKY MIKSA, aki korábban a bécsi opera tagja volt, de aztán több évtizeden át Kanizsán működött magánének-tanárként és hangszer

kereskedőként. Nem hagyható említés nélkül STERNECK ZSIGMOND: eredetileg csellista volt, de gyakorlatilag minden hangszerhez értett, társas-szórakoztató rendezvényeken pedig remek hangulatot tudott csinálni füttyművészként is. Ő aztán tényleg otthon volt a Kaszinóban, mert a tőszomszédságában, a mai Ady utca 5. alatt lakott, oda jártak hozzá magán-növendékei.

Sterneck Zsigmond

Haladjunk kicsit előre az időben: az 1920-as években a kaszinó "házi" zongoraművészének számított a már többször említett dr. BALLA JÁNOS. Sok nagy művészt - énekeseket és hangszereseket egyaránt - ő kísért zongorán. 1922-ben a nagyszerű szombathelyi hegedűművész, BÁRDOS ALICE koncertjén, ahol szólószámmal is fellépett, ő szólaltatta meg először a kaszinó új hangversenyzongoráját.

A Kanizsán élő hivatásos művészek közül különösen
emlékezetesek PÁSZTOR IRMA - 1921 után Fábiánné Pásztor Irma - hangversenyei. A zsinagóga orgonistájának tehetséges leánya Thomán Istvánnak, Liszt Ferenc egyik legutolsó tanítványának növendéke volt. Korábban írtam róla részletesebben itt a blogban, szóltam a Kaszinóban megtartott koncertjeiről is. Már kislányként is zongorázott itt, majd tinédzser-korától több alkalommal adott nagyszabású szólóestet.

Érdemes külön megemlékezni a Nagykanizsáról elszármazott művészek itteni szerepléseiről is. Közülük két kislány az 1920-as évek elején Kanizsán működő ún. Fenyves-zeneiskola növendéke volt (a rövid életű iskoláról szóltam már itt Pásztor Irma, illetve a Városi Zeneiskola alapításának előzményeit feldolgozó posztomban. A közeli Zákányban született VENETIANER RÓZSI - Zeneakadémiát végzett művész, később maga is zeneakadémiai tanár lett - 1926-ban adott szólóestet a Kaszinóban, ahol Beethoven és Chopin mellett Debussyt, Bartókot és Kodályt merészelt játszani! (ez akkoriban nagy fegyverténynek számított...) A másik ifjú művésznő az a DÁNOS LILI volt, aki már csodagyermekként, később pedig ifjú, frissen Zeneakadémiát végzett művészként is koncertezett itt. Róla szintén írtam már a blogban.

Szintén Kanizsáról származott el SZÉKELY LILI, aki egészen fiatal lányként a Kaszinóban adta élete első önálló hangversenyét barátnőjével, a Rosenfeld kereskedőcsaládból származó Rosenfeld Bertával. Lili profi muzsikus lett, hegedűművész. Kacskaringós életútja Törökországba vitte, ahol zongorista férjével, a nagy tekintélynek örvendő Ferdi Statzerrel együtt a török zeneakadémia tanáraként működött.

Székely Lili, itt már Lili Statzer, egy török növendékével


Legközelebb a Kaszinóban megtartott további érdekes zenei eseményekről emlékezem meg. 

130 éves a nagykanizsai kaszinóépület 2.

2016. október 27., csütörtök

0 megjegyzés
A közkedvelt kanizsai épület fennállásának kerek évfordulója okán a zenei rendezvények között tallózunk.


Elmúlt alkalommal a Kaszinóban koncertező leghíresebb külföldi hangszeres és énekes előadóművészeket tekintettük át. Ma következzenek a magyar muzsikusok.

WILT MÁRIA mintegy átmenet a két csoport között - igazi, Monarchia-beli polgár volt: Bécsben született, ám sokat énekelt a budapesti Operaházban, magyar nyelven is. Pompás, dús drámai szoprán hanggal, ám előnytelen külsővel "áldotta meg" a természet... Egyik legjobb magyar szerepe Szilágyi Erzsébet volt Erkel: Hunyadi László című operájában. 1888 novemberében megtartott kanizsai hangversenyén, melyet szép együttműködésben szervezett az Izraelita és a Keresztény Nőegylet, a rendkívüli technikai követelményeket támasztó "La Grange"-áriával valósággal elkápráztatta a közönséget. Elénekelte a Casta diva-áriát is Bellini: Norma című operájából, s a lelkesültséget magyar dalokkal köszönte meg. Az énekesnőt a zenekedvelő gelsei Gutmann család látta vendégül.

Ilyennek láthatták a kanizsaiak 1905-ben a csodagyermeket
A Kaszinó hangversenyeinek történetében külön fejezet áll össze SZIGETI JÓZSEF hegedűművész szerepléseiből. Róla már írtam külön posztot, ahol beszámoltam ezekről a koncertekről: az elsőn, 1905-ben még gyerek volt, csodagyerek... A következő három évtizedben többször játszott Kanizsán, többnyire a Kaszinóban, így a kanizsai közönség hallhatta őt 1908-ban kamasz fiúként, 1922-ben ifjú, de már világhírű művészként, utoljára pedig 45 éves korában. Akkor megajándékozták egy 1905-ben készült, rövidnadrágos fényképével - talán éppen ezzel a felvétellel, amit sikerült a Képkönyvtárban megtalálni. Korai kanizsai koncertjein a Blumenschein család vendége volt, a ház asszonya, Blumenschein Vilmosné kísérte zongorán.

A két világháború közti időszak másik nagy hegedűse, a Szombathelyről elszármazott KONCZ JÁNOS két alkalommal, 1921-ben és 1926-ban játszott a Kaszinóban. 1921. május 18-i hangversenyének helyi szempontból legnagyobb értéke volt, hogy zongorán dr. Balla János, a népszerű kanizsai orvos, egyúttal professzionális színvonalú amatőr zongoraművész kísérte.

Nagy művésszé vált csodagyermeket 1924 karácsony délutánján hallhatott újra a Kaszinó közönsége a tizenegy éves FÖLDES ANDOR személyében, aki az Izraelita Nőegylet kultúrdélutánján szerepelt. Olvassunk bele a Zalai Közlöny 1924. dec. 28-i számába:

Zongorajátékának technikai virtuozitása kétségkívül korát messze túlhaladó magasfokú zenei érettségre vall. Különösen Beethoven Fis-dur szonátáját és Liszt Gnomenreigen-jét oly tökéletességgel adta elő, hogy a hallgatóság percekig viharosan tapsolt.

1922. április 1-jén, szombaton este, miközben a közönség a WALDBAUER-KERPELY VONÓSNÉGYES hangversenyére tartott, terjedt el a városban a király, IV. Károly halálhíre. A koncertet azért megtartották, mert, ahogyan a kaszinóegyesület egyik vezetője fogalmazott, a klasszikus zene, Schubert, Beethoven és Csajkovszkij nem méltatlan a gyászhoz; és talán azért is, mert ekkor már csak névleg voltunk királyság...

A Kaszinó csillagos órái közé tartozott DOHNÁNYI ERNŐ két fellépése. 1922-ben már hallhatták a kanizsaiak Dohnányit a Polgári Egyletben. 1924. szeptember 26-án, majd 1926. április 30-án a Kaszinó bérletsorozatában is játszott. 1926-os koncertje után így magasztalta a Zalai Közlöny:

... bármennyire is szédítőek voltak glissandói és a leghalkabb pianissimókra letompított lágy futamai, bennünket mindezeknél sokkal jobban lenyűgözött játékmodora, ahogyan kifejezésre juttatta poéta lelkének minden gondolatát s játékának végtelen finomsága, mellyel az egyes hangok mintha nem kezei alól kerülnének ki, hanem csak reá lehelné azokat a klaviaturára. Így játszhatott valaha Chopin, a világ talán legnagyobb, legfinomabb, leglágyabb zongoraművésze!

Az 1920-as években több jeles operaénekes is adott koncertet a Kaszinó bérleti sorozataiban: MEDEK ANNA (1922), SZÉKELYHIDI FERENC és MARSCHALKÓ RÓZSI (1922), BURIÁN KÁROLY (1923), BASILIDES MÁRIA és FARKAS SÁNDOR (1923), ANDAY PIROSKA (1925), RELLE GABRIELLA és PALLÓ IMRE (1927).

A Thúry György Múzeum tulajdona


1924 decemberében ALPÁR GITTA és ZÁVODSZKY ZOLTÁN közreműködésével, koncertszerű előadásban, zongorakísérettel hangzott fel Mozart: A színigazgató című kisoperája.

 Az előbb felsorolt művészek többségének zongorakíséretét a már említett kanizsai orvos, dr. Balla János látta el (róla később még lesz szó részletesebben).  Az énekművészek mindegyike rendkívül színvonalas műsorral állt a kanizsai közönség elé; nemcsak operaházi szerepeik legnépszerűbb áriáival és köztük néhány ritkán hallható zenei csemegével, hanem a dalirodalom remekeivel. Ugyanakkor megállapítható, hogy az új magyar zenével vidéken nem mertek kísérletezni. Például Palló Imre még a Háry János-ból sem énekelt, pedig alig egy éve az ő címszereplésével került sor az ősbemutatóra; kanizsai koncertjén viszont a magyar zenét Murgács Kálmán egy dala képviselte... Lehet, hogy MEDGYASZAY VILMA, aki tudvalevőleg Bartók és Kodály dalainak nagy kortárs interpretátora volt, ezt pótolta, amikor 1925 májusában héttagú saját társulatával lépett a Kaszinó színpadára. Sajnos a Zalai Közlöny, amely e rendezvény kapcsán közölt lapjain először fényképeket, magáról a koncertről csak konkrétumok nélküli sablonos mondatokat írt, így ezt nem tudhatjuk meg.

Zalai Közlöny 1925. május 28.





Legközelebb a Nagykanizsán működő művészek, illetve professzionális szinvonalú műkedvelők itteni szerepléseiről fogok beszámolni.