A kanizsai sörgyár zenei emlékei

2017. június 10., szombat

0 megjegyzés
A Csengery út végén, a mai 109-111. házszámok alatt, közel a vasútállomáshoz, hatalmas területen áll az egykori kanizsai sörgyár épületegyüttese. Eredeti formájában az 1890-es évek közepén épült Konecsny és Nedelnik prosznitzi mérnökök tervei alapján.

2009-ben készítettem ezt a képet


A Nagykanizsa gazdasági életében sokáig meghatározó szerepet játszó gyárat Kanizsai Serfőzde Rt. Néven 1892-ben helyi vállalkozók alapították gelsei Gutmann Vilmos vezetésével. Megvalósítását a nagykanizsai Kereskedelmi és Iparbank finanszírozta.

Kis dolgozatomban a gyár zenei kötődéseit tekintem át. Bár ez nyilván csak járulékos nézőpont, azért tartogat érdekességeket a Kanizsát szeretőknek. Hozzá mindenképpen érdemes megnézni azt az anyagot, benne a sok képet, amit Tarnóczky Attila adott közre Hol-mi című munkájában.

Ezt a képet, mely legelső időszakában ábrázolja a gyárat, onnét mutatom meg:



A gyári komplexum az akkori idők csúcstechnológiájával készült. Területén parkot is kialakítottak, benne vendéglővel, amelyet kezdettől fogva szívesen kerestek fel a kanizsaiak.

Ez volt az egyik legelső hír, megjelent a Zala 1894. május 17-i számában. Érdemes végigolvasni!



A Zalai Közlöny 1895 júniusában így számolt be egy diák-vigalomról:

A nagykanizsai középkereskedelmi iskola növendékei f. hó 11-én tavaszi ünnepélyt rendeztek a sörgyárban. Az idő nagyon kedvező volt. A sörgyár szép parkjában minden asztal el volt foglalva. A szépen díszített táncteremben az ifjúság táncra perdült, amelyhez Horváth Laci bandája húzta a talp alá valót. Az első négyest 32 pár táncolta. […]Az ifjúság a tanárok folytonos éltetése mellett sok sört fogyasztott, de azért a rend mindvégig példás maradt.

A 32 holdnyi földterületen épített létesítmények között kiemelkedett a 800 négyszögöl alapterületű és négy emelet magas malátagyár. Ebben volt a csíráztató hatalmas teremegyüttese, amelyet katakombának neveztek. Esztétikusnak nem igazán lehetett mondani: egy 1894-es leírás szerint belseje az első pillanatban rémes látványt nyújtott, mintha a fegyház egy föld alatti börtönébe léptem volna. A pinceszerű helyiség villannyal volt ugyan világítva, de a fényt elhomályosította a nagy füst és a nyirkos levegő.

Kisebb átalakítások és csinosítások után az 1900-as évek első negyedében két ízben is nagyszabású zenei eseménynek adott helyet.

Először 1906 augusztusában vált a katakomba hatalmas rendezvény helyszínévé, amikor többezer főnyi közönség előtt itt bonyolították le a Dunántúli Dalosszövetség kórusversenyét.

Erre az alkalomra adták ki ezt a képeslapot, középen a Sörgyár épületegyüttesének látványa:



Nagykanizsa kóruséletének első fénykorát a 20. század első évtizede hozta el. Ekkoriban vezette városunkban családja pécsi iparcikk kereskedésének fióküzletét Böhm Emil. A fiatal üzletember tehetségét és képzettségét tekintve profi muzsikus volt. Kanizsára érkezve hamarosan tagja, majd karmestere lett az Irodalmi és Művészeti Kör Dalárdájának, amellyel az együttes az 1904-ben Pécsett megrendezett dunántúli dalosversenyen nagy szakmai sikert aratott. Kanizsa városa ezzel érdemelte ki, hogy a következő dalosverseny házigazdája lehetett, amelyen a Dunántúl egész területéről 13 kórus vett részt. Az Irodalmi Kör szervezőgárdája hónapokig készült a nagy eseményre, s a kórustagok elszállásolásától, megvendégelésétől a verseny díjainak beszerzéséig hatalmas és eredményes munkát végeztek. A verseny fővédnökéül gróf Zichy Aladárt, a király személye körüli minisztert kérték fel, aki – mint Nagykanizsa város országgyűlési képviselője – meg is jelent a dalosok bemutatkozásán.
A kétnapos eseménysorozat lefolyása részletesen követhető Kanizsa akkori két hírlapja, a Zalai Közlöny és a Zala tudósításaiból.

A Zalai Közlöny segítségével szinte ott érezhetjük magunkat a versenyen:



A cikkekből Böhm Emil így idézett összefoglalóan Dalosnaplómból című könyvében:

A verseny vasárnap vette kezdetét a Sörgyárban, amelynek udvara és környéke át volt alakítva az ünnepség céljaira. A közönség, amely a verseny második napján elérte a hatezres létszámot, a katakomba 3 hatalmas csarnokát foglalta el.
A dalosverseny három csoportban folyt. A „nehéz műdalcsoport” versenydarabja Kirchner: Dalforrás, a „műdalcsoporté” Révfi Honszeretet c. pályadíjas darabja volt. A „népdalcsoport”-ban nevezett kórusok Huber: Szomorú fűzfának c. népdalát adták elő.
A nehéz műdalcsoportban különösen a Szombathelyi Dalosegyesületnek volt nagy hatása. A műdalcsoportban a keszthelyi dalárda tetszett nagyon. A népdalcsoportnál pedig a közönség részben a tatait, részben a siklósi polgári daloskört jelölte.
A verseny után itt is, ott is lampionos menetek tűntek fel a város utcáin. Dalárdisták voltak; szerenádot adni mentek azoknak a leányoknak, akik zászlajukra szalagot kötöttek.
A szabad verseny hétfőn délelőtt volt zsúfolt ház előtt, majd a zsüri döntésének kihirdetése következett.

Ekkor egy kis baj történt: a budapesti Lyra dalkör elégedetlen volt elért helyezésével és botrányos jelenetek közepette protestált ellene. A jelenlévő közönség is két pártra szakadt. A helyzetet az egyik zsűritag, a Zenelap szerkesztője mentette meg. E kínos incidenstől eltekintve, amelynek nem a kanizsai szervezők voltak okozói, a verseny erkölcsileg és anyagilag is szépen sikerült.

1925-ben ismét kórusversenynek adott helyet a sörgyári katakomba. Akkorra jelentős változások álltak be a daloséletben,
dr. Tholway Zsigmond
mert dr. Tholway Zsigmond postafőnök elnökletével már egy éve dolgozott a nagykanizsai székhellyel megalakult Zalavármegyei Dalosszövetség. Első nagyrendezvényük ez az 1925 szeptember elején lefolytatott megyei dalosverseny volt, amelyet a következő évtizedben váltakozó megyei helyszíneken folytattak.

1925-ben négy nehézségi fokozatban tizenhét kórus lépett a közönség elé a katakombában, ahova erre az időszakra kedvezményes áru buszjáratokat állítottak be a közönség és a dalosok szállítására. A zene mellett falatozó és természetesen söröző is várta a résztvevőket. Az öt nagykanizsai és két zalaegerszegi kórus mellett érkeztek énekkarok Keszthelyről, Sümegről, Zalaszentgrótról, Balatonfüredről, Nemestördemicről Kővágóőrsről, Sormásról, Balatonkövesdről és Alsópáhokról. A szervezők lenyűgöző külsőségekkel vették körül a versenyt és a fellépő kórusok településeiről is számos előkelő vendég érkezett. Csak éppen a zenei részt kellett megkurtítani, mert a nagy reprezentáció elvette előle az időt. Ettől függetlenül a Zalavármegyei Dalosszövetség jelentős eredményekkel működött 1936-ig, amikor központját az országos központ át nem helyeztette Kanizsáról Zalaegerszegre.

1945-ben a visszavonuló németek felrobbantották a sörgyár kazánházát. Újjászületése 1954-ben vette kezdetét, amikor felújítása során a katakombát teljesen lebontották, s helyére az akkori technológiának megfelelő nyíltmedencés ászokpincét építettek.

A Sörgyár az 1970-es évektől lett újra jelentős zenei helyszín: itt rendezték meg a nemzetközi jazzhétvégék örömzenéléseit (jam-session).

Magyar Ifjúság 1982 (Jazzma.hu)

1992-ben a gyár még megünnepelhette centenáriumát, azonban 1994-ben egy külföldi cég megvásárolta. 1997-ben beolvasztotta a másik magyarországi sörgyárába, a Dreherbe, 1999-ben pedig leállította benne a termelést. Volt még egy kis utóhang, a 2011-ig folyó malátatermelés, de a régi dicsőséghez képest említésre sem méltó...

Zene és gasztronómia: Bartókék

2017. június 4., vasárnap

1 megjegyzés
A közelmúltban többször foglalkoztam Bartók Béla második feleségével, Pásztory Dittával. A bakancslista-blogban megmutattam utolsó budapesti otthonát, ahol már özvegyként élt. Jártam a Zenetörténeti Múzeumban, ahol szép kiállítás mutatja be hagyatékát. Ezen a kiállításon találkoztam néhány olyan relikviával is, amelyek Bartókék háztartására vetnek némi fényt. Ma ezeket szeretném megmutatni.

A zongoraművésznek készülő gyönyörű fiatal lány 22 évesen ment feleségül nála két évtizeddel idősebb tanárához.



Akkori fényképeit elnézve valószínűleg egy addig nehézségek, próbatételek nélkül, a zenének, a zongorázásnak élő fiatal lány volt. Most azonban meg kellett birkóznia a tudattal, hogy Bartók érte hagyta el feleségét és ettől kezdve neki kellett biztosítani férje számára az otthoni nyugodt hátteret munkájához. Hamarosan anya is lett, megszületett fia, Péter. Hivatalos zeneakadémiai tanulmányait abbahagyta, ám otthon Bartók tovább foglalkozott vele, mint növendékkel, idővel pedig partnerek is lettek a hangversenydobogón.

Szegő Júlia elmondása szerint Bartók első felesége, Márta igazán önzetlennek bizonyult házasságának felbomlásakor. Már korábban, míg Ditta csak egyszerű növendéke volt férjének, megismerte, megkedvelte a fiatal lányt. Amikor pedig eldőltek a dolgok, még ő volt az, aki igyekezett Dittát felkészíteni új feladataira, Bartók szokásaira, kedvenc ételeire, és így tovább...

Hogy milyen háziasszony lehetett Ditta, néhány tárgy utalt a hagyatékát bemutató kiállításon: szép kötények, bár talán túl szépek és kényesek is sütés-főzéshez és néhány tárgy a terített asztalról.




Legérdekesebb viszont egy saját kezűleg írt recepteskönyve volt, a süteményes rész egy helyén kinyitva. Próbálkoztam lefényképezni a két látható oldalt. Nem lett tökéletes, de azért valamennyire használható:




A könnyebb olvashatóság kedvéért idegépelem a recepteket. Gyakorlott háziasszonyoknak biztosan lesz róluk véleménye.

Látszik, hogy Ditta több helyről, több ismerőstől gyűjtögette őket. A stílusból úgy érzem, nem recepteskönyvekből másolta ki, hanem az ismerősök közvetlen elmondása alapján jegyezte le őket.
Még annyit a begépelés előtt, hogy a dekagrammot általában csak d betűvel jelzi; gyermekpiskóta alatt nyilván babapiskótát, goromba cukor alatt pedig kristálycukrot  kell értenünk. Az első süti esetében kicsit bizonytalan vagyok, hogy jól olvastam-e a címet. A második sütemény, a pogácsa Bartók nagynénjének receptje: Irma néni édesanyja nővére volt, aki Bartók kisgyerekkora, apja halála óta velük élt, ő vezette a kis család háztartását, mert az édesanya tanítónőként állásban volt. Úgyhogy ilyen pogácsát Bartók biztos sokszor evett :)



Schweizi tészta (Ilonka néni)

14 d. hámozott és darált mandulát 1 tojás fehérjével a deszkán összekeverni annyi cukorral, amennyi tetszik.
Előzőleg a következőt fölvágni: 2 d pisztácia, 1 tábla csokoládé, 4 gyermekpiskóta, 4 dk citronád. Ezeket összekeverve 2 részre osztani és az egyik felét hozzágyúrjuk a mandulához. Ebből a tésztából apró kifliket formázunk aztán belehempergetjük a második rész törmelékhez, melyhez goromba cukrot kevertünk. Langyos sütőben szárítjuk.

Irma néni pogácsája

30 d. liszt, 1 egész tojás, kicsi bor vagy ecet, 1 1/2 dc. tejföl, 1 kanál zsír.
Ebből rétestésztát csinálni, pihenni hagyni aztán kinyújtani és beletenni 25 d. tepertőt aztán összehajtogatni mint a vajastésztát. Ezt 3-szor csinálni, 1/2 órás pihentetés után. Aztán kiszaggatni és megsütni.



Tea-sütemény (Jakabné)

15 d. zsír, 3 dc. tejföl, 1 sütőpor (Oetker) és ehhez annyi liszt, hogy rétestészta szerűségű legyen. Az egészet 8 részre szakítani cipókba és oly vékonyra nyújtani egyenként, hogy a deszka átlátszódjék. Ha egy-egy ki van nyújtva, akkor így elosztani:

(RAJZ)

Ahol pontok vannak, oda lekvárt vagy diót tenni és felsodorni. Ha kisült, vaníliás-citromhéjas porcukorban meghempergetni.


Ha akad olyan olvasóm, aki szeretné valamelyiket kipróbálni, hát hajrá, és kérem, hogy ossza meg tapasztalatait és a "mű" fényképét a facebook "kataliszt" oldalán:) 

Ditta hagyatéka

2017. május 25., csütörtök

1 megjegyzés
Egy ideje ritkábban írok ide, a legelső kataliszt-blogba. De van mentségem: egy éve új blogot indítottam, a Kataliszt bakancslistája címűt. Abban már most mintegy 120 poszt található, tehát átlagban oda havonta tízszer írtam :) és amúgy is, szinte, vagy nem is szinte, a "bakancslista" a testvére ennek a legelső kataliszt-blognak, így egybe lehet őket számolni.
Sőt, elárulom, hogy dolgozom egy új blogon is, amiben külföldi zenei emlékhelyeket szeretnék bemutatni. ZENEVÁNDOR lesz a címe, hamarosan azt is elkezdem nyilvánosságra hozni. Szóval nem lazsálok, sőt!!!

Ditta fiatalon  (playliszt.reblog.hu)

De maradjunk a Kataliszt bakancslistájánál, amely magyar zenei emlékhelyekről szól. Nemrégen mutattam meg benne, hogy hol lakott az Egyesült Államokból özvegyen hazatért Bartókné Pásztory Ditta.

Ditta idősen: Reismann Marian felvétele (fotomuzeum.hu)

Ezt egészítem most ki. A közelmúltban ugyanis a Zenetudományi Intézetben jártam, ahol remek kiállítást néztem végig Bartók feleségéről. Szerintem nemcsak kifejezetten zenekedvelőknek, bárkinek érdekes lehet, hiszen egy női sorsot mutat be relikviákon keresztül. Ezek között rengeteg divatcikk, ruha, kiegészítő  is van, amelyekkel egy jó félszázadot magába foglaló, igazán látványos időutazást tehetünk. Szerencsére lehetett fényképezni (igaz, a világítás miatt nem a legjobbak lettek a képek, de azért nézhetők), így most ennek a kiállításnak a képeit ebben az első blogomban mutatom meg.

Pásztory Ditta (19031982) végrendeletében hagyatékának egy részét Voit Krisztinára (19402010), Bartók Béla húgának unokájára hagyta, aki Bartók Dittának írt levelei kivételével ezt a hagyatékot tartós letétként átadta a Zenetudományi Intézetnek.

A kiállítás a rendkívül gazdag tárgyi gyűjteményt mutatja be. 

Mint a katalógus írja, különös értéket képviselnek Bartók személyes tárgyai és az egykori lakásaikat díszítő, népi hímzéssel készült textíliák és art deco iparművészeti tárgyak.

Bartók tárgyai


Sokác szoknyából készült falvédő

Kalotaszegi kötényből készült párnahuzat

Kézi hímzésű falikép
Zsolnayjuk is volt:


A hagyaték legnagyobb részét Pásztory Ditta ruhatára teszi ki, amely az 1920 körüli évektől az 1982-ig terjedő időszakot öleli fel (Bartók és Ditta 1923-ban házasodtak össze).

Előtte kukkantsuk meg a kislány és a fiatal lány Pásztory Dittát:



Fehérhímzéses csodák a fiatal Ditta ruhatárából:




Pamutvászon strandpizsamaegyüttes, 1940 körül:



Nagy számban láthatók a kiállításon az 1960-as és 1970-es évekből származó ruhadarabok ...

 



... valamint kalapok, cipők, kabátok, sálak, kendők, szemüvegek és kozmetikumok.




Ditta kendőiből, sáljaiból alakították ki ezt a faliképet


Kiemelkedő fontosságúak a művészi pályát kísérő elegáns fellépőruhák, cipők és különféle kiegészítők:






Bartók maga nem sokat adott a divatra. A minőséghez ragaszkodott, de egy-egy öltönyét évtizedekig is hordta (igaz, azokat lehetett is...). Agatha Fasset, Bartókék amerikai éveinek fontos tanúja írta le, hogy egyszer Dittával, ahogy ma mondanánk, "csajos" vásárlást terveztek, Ditta cipőt szeretett volna venni; mire Bartók megkérdezte, hogy minek, hiszen feleségének van cipője... Azért a hagyatékból ítélve, házasságuk alatt Ditta divatügyben a sarkára állhatott és úgy tűnik, Bartók is megértette, hogy egy nőnek szüksége van arra, hogy több cipője legyen, mint egy :)



A kanizsai cigányprímás esete Halis Istvánnal

2017. május 14., vasárnap

2 megjegyzés
Horváth Laci (1858-1917) a Millennium korának kiváló nagykanizsai cigányprímása volt. Blogomban az ő eseménydús életéből szemezgetek érdekes történeteket.

Eddig elmeséltem, hogyan találkozott Kossuth Lajossal, később a török szultánnal és hogyan járt túl a kanizsai finánc eszén.

Mai sztorim illusztrálja, hogy 1896-ban Lacit és zenekarát országosan is a legjobbak között tartották számon. Markó Miklós budapesti hírlapíró, a közismert Vasárnapi Újság munkatársa őket is beleszerkesztette millenniumi kiadványába, melynek címe: Czigányzenészek albuma. Benne, alcímének tanúsága szerint 80 elhalt és 320 fővárosi, vidéki és külföldi prímás és jelesebb zenekari tagok arcképével, s ezt már én teszem hozzá, az arcképeken kívül szerencsére életrajzokkal. A kortárs prímások terén ezeket az életrajzokat nem maga a jeles hírlapíró vetette papírra, hanem kiosztotta a feladatot az illető muzsikusoknak, ő pedig beküldött anyagaikból szerkesztette össze a könyvet.

Laci először is fényképeket csináltatott magáról és a zenekarról az akkori legjobb kanizsai fényképésszel, Mathea Károllyal.


Ezeket már megmutattam a korábbi részekben, de most újra ide másolom őket: 




A fényképezés után lépett a történetbe Halis István, akit Laci arra kért fel, hogy írja meg életrajzát és a zenekar történetét a könyv számára. 

Halis István

1896 tavaszán Halis városi tisztviselő, árvaszéki ülök volt Kanizsán, mellette közismerten írástudó, a város történetével foglalkozó ember.

A Zalai Közlöny 1896. április 18-án megjelent számában rögzítette, hogyan is született meg az életrajzi cikk. Megírása sürgős volt, viszont Halisnak aznap jelen kellett lennie a városi közgyűlésen. Így beültette Lacit akkori szép városházánk nagytermének karzatára azzal, hogy ha vége lesz az ülésnek, menjen le hozzá az irodájába, hogy megbeszéljék a dolgot. Az ülés véget ért, Halis várja, várja Lacit, aki csak nem jelentkezik. Felballag újra a nagyteremhez, a karzati bejáróhoz. Léptei zajára odabentről nagy dörömbölés és káromkodás hallatszik. Hát, kiderült, hogy Laci elaludt az unalmas ülésen, ráadásul nem egyedül, hanem többedmagával; a városháza derék házmestere pedig, nem nézve körül, ülés végén mindannyiukat bezárta...
De hepiend lett, a tanácsos úr kiszabadította  a bezártakat, s a Laci információi alapján megszületett cikk időben oda is ért a pesti szerkesztőhöz. Laci pedig egy igazi kubai szivarral honorálta Halis fáradozását, amit Velencében Don Carlos spanyol trónkötetelőtől kapott...

A teljes cikket el is olvashatjuk: 


 

 A Czigányzenészek albuma, amely nélkül ma nem ismerhetnénk fényképet Horváth Laciról és zenekaráról, szerencsére 2006-ban reprint formában megjelent.



Amúgy pedig könyvéből Markó Miklós Erzsébet királynénak is küldött példányt, aki azt elfogadta könyvtára részére és a szerzőt kezdőbetűivel ellátott gyémántos melltűvel ajándékozta meg. Sissi talán megnézte a könyvben a mi Lacinkról szóló részt is... 

Végezetül pedig itt van a könyvből a teljes két oldal, amelyből a másodikon már a következő szócikk is elkezdődik:


Azt hiszem, most egyelőre elbúcsúzunk Horváth Lacitól. Ide a blogba csak sztorikat válogattam róla, de életét és pályáját megírtam egybefüggően is; azzal szeretnék majd pályázni a karácsony körül megjelenő Kanizsai antológiában való megjelenésre.






A kanizsai cigányprímás esete a finánccal

2017. május 7., vasárnap

4 megjegyzés
A 100 éve elhunyt Horváth Laci cigánypírmás életének epizódjaiból válogatok.

Fénykorában a zenekar nyilván nagyon jól keresett, különösen külföldi szereplésein, bár a gázsit úgy nagyjából 14 részre kellett felosztani és költségeik is adódtak. A török szultán nagyvonalú pénzajándéka egyszeri alkalom lehetett a zenekar életében... Amikor Kanizsán játszottak, sokat és sokfelé, sok különböző alkalomhoz muzsikáltak: kávéházakban, éttermekben, bálokon, városi ünnepségeken, magánosok meghívására. Itt már biztosan rapszodikus volt, hogy mennyi gázsihoz jutottak. Bár ők az 1870-es évek végétől az 1900-as évek első évtizedéig országos viszonylatban is közismertnek számítottak, biztosan voltak időszakaik, amikor nehezebben éltek.  Kiöregedve pedig őket is elérte az öreg cigányok nótában is megénekelt szomorú sorsa...

Horváth Laci és zenekarának egy része, a fénykorban (1896)

Akkoriban persze még nem volt adóbevallás... De egyszer, még a zenekar legjobb éveiben Oszeszly Antal finánc elhatározta, hogy meg fogja adóztatni a Kanizsán működő cigánybandákat, jövedelmüknek megfelelően. Magához hívatta hát először Horváth Lacit. Laci ünneplőbe öltözve jelent meg a jeles úr előtt, mert azt hitte, muzsikálásra akarja felkérni őket. Néhány mondat udvarias társalgás után a finánc a tárgyra tért. Innét a Zala tárcaíróját, Kanitz Ferencet idézem, aki Oszeszly halála kapcsán emlékezett vissza a történetre. A tárca a Zala 1891. október 11-i számában jelent meg azzal, hogy maga az eset körülbelül három évvel korábban történt. Azon a nyáron Laci Budapesten az Opera kávéházban muzsikált zenekarával. 

Az egykori Opera kávéház, az Operaház mellett

Mennyit kerestek ti egy évben, te Laci?
Laci azonnal megérezte, hogy itt biz a kárukra törnek, s egyet simítva az ő olajbarnás flegmatikus arcán jámboran felelte:
Egyedül magam, tekintetes úr, csak húszezer forintot de azt hiszem, hogy köztünk mindegyik "keres" ennyit. Különben az attól függ nálunk, kinek mennyi az "évi szükséglete".
Oszeszly nagyot nézett e beszéd hallatára, finánc tehetségének hízelgett a mondott nagy numerus, de hogy a mondottakat jól megértse, újból kezdte:
De te Laci, jól megérts, azt kérdezem, hogy mennyit "keresnek" egy évben a zenekar tagjai, kinek te vagy az első prímásuk.
Értem, tekintetes úr! Hát mondom, hogy átlag egy-egy fejre lehet húszezer forintot számítani.
No Laci, hát én nem akarok rossz emberetek lenni, azért nem is veszem fel az adótokat a saját vallomásod szerint húszezer forint kereset után, hanem csak 5000 forint után egyenként. Azt hiszem, meg lesztek velem elégedve.
Ami azt illeti, tekintetes úr, inkább tessék az után felvenni, amit "keresünk" mert az igaz, hogy mindegyik közülünk már valami tíz év óta "keres" húszezer forintot - de az is igaz, hogy közülünk eddig még egy sem "talált" tán húszt krajcárt sem. Nagy a mi szerencsétlenségünk, tekintetes úr! Amit meg úgy muzsikálás közben összetányérozunk, az alig elég kenyérre, nem kerül abból adóra egyetlen fillér sem. 
Nagyot nézett a mondottakra Oszeszly Antal de belátta, hogy most az egyszer a Horváth Laci lefőzte a finánc tudományát.
Nem is bolygatta többször ezt a dolgot, de Lacinak keményen meghagyta, hogy erről az esetről senkinek egy szót szólni ne merjen. Én mégis megtudtam igaz, nem a Lacitól, mástól. 
Most legutóbb is, hogy bajának orvoslása végett [Oszeszly] Budapesten járt, megkereste az Operakávéházban Horváth Lacit, s az egész bandát jól megtraktálta sörrel. S mikor már Laci minden kedvenc nótáját eljátszotta mintha érezte volna, hogy most hallgatta Horváth Laci játékát utoljára tőle igen érzékenyen elbúcsúzott. 

Az Operaház mögött, a fehér napellenzők alatt az Opera Kávéház